17. Fejezet

Sziasztok!

Az újabb fejezet :) Kellemes olvasást! 

17. Fejezet

Jessica Black:

Aznap este mindent elfelejtettem, ami az elmúlt egy hétben történt velem. Nem gondoltam semmire és senkire ebből az egy hétből, csak a családommal voltam elfoglalva a Simsben. Legalább ők boldogok voltak. Éppen most fog születni egy új lurkó, és azon gondolkodtam, hogy milyen véletlenül történt az egész. Mert megcsúszott a kezem, és rossz opcióra kattintottam, de már nem volt kedvem kitörölni a parancsot. Azt hittem lesznek olyan okosok, hogy védekeznek...lefagytam. Döbbenten néztem a képernyőt magam előtt. Nem. Nem lehettünk ekkora idióták. Én nem... és Christian sem. Nem bírtam megmozdulni, tágra nyílt a szemem és a szám a döbbenettől és a hirtelen jött pániktól. Mellkasom fájdalmasan megbizsergett, de még azt sem tudtam elmulasztani. Nem tudom meddig ülhettem így a gondolatokkal a fejemben, de mikor a kaszás eljött a várandós anyukáért a játékban, rémülten kaptam fel a fejemet, bár még mindig lesokkolódva. Rosalie majd..nem. Rosalie sem fog segíteni nekem, és én sem lennék rá kíváncsi. Akkor anyu. Anyunak nem mondhatom el, ki fog nyírni. Mi van ha gyereket várok? A fenébe! A fenébe! Ez nem történhet meg. Légzésem egyre gyorsult, mellkasom sebesen süllyedt és emelkedett. A telefonom hirtelen megszólalt én pedig majdnem szívinfarktust kaptam. Christian volt az, de őt a világom legsötétebb bugyrába száműztem. Elutasítottam a hívást, mire a telefon újra felzendült. Elegem volt. Kitártam az ablakomat és hatalmas lendületet véve kihajítottam az udvarra. Úgyis a fűben landol, és rohadtul nincs rá szükségem.
Amint elengedtem a telefont a szám elé kaptam a kezem és rájöttem, hogy mekkora egy ökör vagyok. Most mi van, ha anyu keres?
- Jessica - hallottam Mari néni döbbent hangját a mellettünk lévő lakás erkélyéről.
- Csó-csó-csókolom - dadogtam ijedten.
- Te meg mit csinálsz Jessica?
- Én...én.. én.. semmit. Mennem kell. Jó éjt - csuktam be gyorsan az ablakomat és lehúztam a redőnyömet.
Márpedig én le nem vánszorgok három emeletet a telefonomért. Holnap pedig beszélek anyuval.

Rosalie Everhood:

- Szerencsére a fiatal ember nagyon erős. Nincs komoly sérülése, de ma még bent tartjuk.

- Haza akarok menni - nyafogott Kyle a kórházi ágyon ülve, miközben az orvos elmondta, mi a helyzet.
- Egy éjszakát kibír itt nem? A jó hír, hogy nincs belső vérzése. A rossz pedig, hogy elrepedt néhány bordája, és enyhe agyrázkódása van. Valamint az orra is megrepedhetett, de az semmiség.
Kylera néztem. Mindkét szemén hatalmas lila monokli éktelenkedett, szája sarka feldagadt, és az orrába vattát süllyesztettek. Vagy valami olyasmit. Fehér volt és puhának tűnt. A pólója alatt pedig nem láttam mi van, de eltudtam képzelni, hogy lila foltos a felsőteste mindenhol.
- Ha egyszer jól vagyok - szögezte le Kyle morogva és felnézett az orvosra - akkor miért nem mehetek haza?                                                                                       Eredeti oldal
- Mert pihennie kell és megfigyelésen tartjuk bent. Komoly következményei lehetnek egy agyrázkódásnak.
- Nagyon jó - jegyezte meg a barátom gúnyosan. - felelősséget vállalok a távozásomért, szóval engedjenek el.
- Óhajt feljelentést tenni az elkövetője ellen? - terelte a témát a férfi. Szótlanul néztem őket végig, míg az ágy végén támaszkodtam.
- Óhajtok elmenni innen. Ez lehetséges? - nézett fel az orvosra higgadtan.
- Nem tanácsolom...
- Leszarom mit tanácsol - csattant fel Kyle idegesen - el enged haza, vagy ki kell töltenem azt a kur...izé lapot? - hiába volt siralmas a helyzet, mégis megmosolyogtatott Kyle figyelmessége, hogy előttem nem káromkodik.
- A papírt mindenképp ki kell töltenie, mert én nem engedtem el magát.
- Fa.. - ha elkezdi, akkor is tudom mire gondol a fenébe is - ntasztikus - morogta a fiú az orra alatt és lassan felállt. Rám nézett, én pedig azonnal mellé léptem és a nyakamba vettem az egyik karját. 
Tudtam, hogy képtelenség hatni az agyára. Nem fog rám hallgatni, akármit mondok. Makacs, mint a fene. 
- Hiszen még járni sem tud - szólalt meg az orvos mögöttünk. Kyle döcögve lépett előre, és minden lépésnél felszisszent, egyik oldalát szinte vonszolva maga után. 
- Adja már azt a papírt, hadd írjam alá - morgott Kyle a férfira. 
Éppen aláírta a fiú a pultnál az említett lapot, mikor Matt kiszállt a liftből. 
- Hát ti? - nézett ránk döbbenten, ahogy mellénk sietett. - csak így elengedtek?
- Ja - vont vállat Kyle - csak így simán.
- Éjszakára sem kell bent maradnod? - aggodalmaskodott tovább Matt. 
- Mint látod - fordult felé higgadtan a barátom - nem. 
Megforgattam a szemem és úgy mint az előbb, rám támaszkodva igyekeztünk a liftek felé. 
- Tudtad, hogy a kacsahápogás nem visszhangzik? - nézett le rám Kyle mosolyogva. Mi van? Elnevettem magam és beléptem a liftbe.
- Ez meg hogy jön ide? - kacagtam vidáman. 
- Csak mondtam. - vont vállat mosolyogva - Míg a szobámban kuksoltam eszembe jutott néhány tény. 
- Mint például?
- Tudtad, hogy Hitler és Napóleon is csak egy herével rendelkezett? - a kacagásom egyre hangosabb lett és Matt is elnevette magát. Most már úgy éreztem én dőlök neki Kylenak a nevetéstől. 
- Te nem vagy normális - mondtam nevetve. Istenem, de jó végre nem csak a szomorkodó komoly Kylet nézni, hanem a mosolygósat is. - Mondj még ilyeneket - néztem fel rá szinte könyörögve. 
- Oké, de csak mondom, hogy ezeknek a fele kamu. Szóval ne higgy el semmit, mert nem mindegyiknek néztem utána - vigyorgott rám a barátom játékosan. Istenem, de imádom, amikor ilyen. 

Jessica Black: 

- Anya - szólaltam meg csendesen este a vacsoraasztalnál. Épp a pirítósra várt, én pedig neki háttal ülve tördeltem a kenyeremet, és bámultam a bögrémre - hogy megy ez az egész nőgyógyászos dolog? - kérdeztem meg nagyon halkan. 
- Ezt hogy érted? Bemész a rendelőbe, kérsz egy időpontot és utána visszamész és elmondod mi bajod - magyarázta, miközben kivette a pirítóst a helyéről. - vagy az azutánira gondoltál?
- Csak kérdeztem. És hol lehet ilyet csinálni?
- Vannak külön magánrendelések, vagy a kórházban ingyen megcsinálják a vizsgálatot - leült mellém és kíváncsian nézett rám. - Miért kérdezed? Vigyelek el?
- Csak tájékozódás szempontjából kérdeztem - mosolyogtam rá hamiskásan és gyorsan magam elé emeltem a bögrémet. Anyában azt imádtam, hogy nem kellett kérdezgetnem, mindent elmondott. 
- Amikor először vagy nőgyógyásznál, és még nem voltál fiúval, akkor tulajdonképpen nem kell félned, nem csinálnak veled semmi olyat. 
- Még szerencse - vigyorogtam rá nem épp határozottan, csak úgy...fájdalmamban. Gondoltam most azonnal előrukkolok az igazsággal, de nem volt merszem. Nem akartam őt megbántani, nem akartam, hogy csalódjon bennem, pedig tudom, hogy megértő lenne és türelmes. Mindig is az volt. Én mégis képtelen voltam bevallani neki, milyen szörnyű ember lettem, amióta Rose elhagyott. 
- A kezeddel mi történt? - nézett rám kíváncsian, ahogy alaposan megrágott egy falatot. Lenéztem a kötésemre a tetoválás fölött. 
- Én csak.. - megráztam a fejem - csak lenyúztam - lekapartam. Szegény bőröm, és szegény tetoválásom. hiába egy rohadék mocsok csinálta, azért gyönyörű volt és remélem nem roncsolódott meg nagyon. 
- Lefertőtlenítetted?
- Igen anyu, lefertőtlenítettem - mosolyogtam rá megint azzal a hamis mosollyal. Szégyelltem magam és egyben gyűlöltem is. 
Hirtelen csöngettek. Tudtam, hogy Christian az. Vajon meddig fog még zaklatni? Mikor érti meg végre, hogy a hátam közepére sem kívánom.
- Senkinek nem vagyok itthon - álltam fel hirtelen és berohantam a szobámba. Szó szerint rohantam, mert az ajtóm előtt majdnem elcsúsztam és seggre estem.

Rosalie Everhood: 

- Ha valamire szükséged lenne, csak sikíts - mosolyogtam a barátomra, aki az ágyán ült. 
- Most csak egy kis magányra, ha nem nagy gond - nézett le szégyenkezve az ölébe. Bólintottam és becsuktam magam mögött az ajtaját, hogy egyedül maradhasson. Matt közben megágyazott magának. 
- Jó volt az edzés? - ültem le a kanapé karfájára. 
- Igen, elég jól ment - közölte közönyösen, miközben elegyengette a lepedőt. 
- Hálás vagyok, hogy visszajöttél, és még mindig itt vagy - hajtottam le a fejem, nem is tudom miért. Csak így egyszerűbb volt bevallani, és nem ránézni. Mert amikor ránéztem, elfogott az az ismerős melegség, aminek nem kellett volna megtörténnie. A pillangók a gyomorban. Kylenál sosem éreztem ilyet. Mert vele... vele más volt. Ő igazi volt, Matt pedig távoli.
- A dolgozatom miatt - tisztázta gyorsan, majd felegyenesedett. Felszisszentem, amikor megláttam a hatalmas lila monoklit a jobb szeme alatt. 
- Jé, emblémánk van - mutattam vidáman a szememre. Matt nem vette a lapot és úgy nézett rám, mintha hülye lennék - hát mert neked is... - húztam vissza a kezem lassan és egyre közönyösebben - van monoklid. 
- Tudom - vágta csípőre a kezét hirtelen - anyám meg is kérdezte mi a francba keveredtem - ohjjaj, úgy tűnt Matt dühös. - Persze nem mondhatom el neki mi folyik itt, és ez...ez rossz - nézett hirtelen körbe. Megfordult és lehuppant a kihúzott kanapé szélére, kezébe temette az arcát és megdörzsölte. - Sosem hazudtam anyámnak - vallotta be kelletlenül - szeretem őt. Nem jó, hogy nem mondhatom el neki. 
- Hát mondd el neki - álltam fel lassan és mellé ültem. Át akartam ölelni és megvigasztalni. Puszit nyomni meztelen vállára. Nem tehettem. Csak felnéztem rá és próbáltam nem hozzá érni. 
- Nem lehet. Azonnal haza rendelne, ti meg itt maradnátok. 
- Kérdezhetek valamit? - csúsztam le mellé a földre. 
- Kérdezz. - magam elé néztem. Nem mertem ránézni. 
- Még hónapokkal ezelőtt - gondolatban próbáltam megfogalmazni, mit mondjak és hogyan - emlékszel, mikor én azt mondtam nem jó a facees beszélgetés? Akkor azt mondtad, hogy... vagyis - ráncoltam össze a homlokomat, és felnéztem rá - azt kérdezted, van-e kedvem találkozni - halványan bólintott. Arca szenvtelen maszkba bújt - de aztán..miért kérdezted, amikor te nem is akartál velem?
- Nem mondtam, hogy nem akarok.
- De mégsem lett belőle semmi. - megvonta a vállát. 
- Nem tudom, már nem volt rá lehetőség. 
- És amikor letámadtalak, hogy folyton rólad álmodom? - elpirultam és inkább elvettem róla a tekintetem, hogy a combomra vezessem. 
- Mi van vele? Meglepődtem, de nem értettem. - hogy nem lehet érteni a fenébe is? Hogy nem lehet érteni, hogy odáig vagyok érte? Voltam. Azt hiszem.
- Amikor becsöngettem hozzátok.. kérdéseket akartam feltenni. Ezer meg ezer kérdésem volt, de pont azokat nem tettem fel, amik a legjobban számítottak volna. 
- Tedd fel őket most - biztatott kedvesen. 
- Nem lehet - pattantam fel azonnal - már elég késő van. 
- Félsz feltenni őket? - fogta meg a kezem hirtelen. Lenéztem az érintésre, mire gyorsan elkapta a kezét. 
- Nem, csak át kellene gondolnom őket. Majd leírom egy papírra - néztem le rá erőltetett mosolygással. 
- Ahogy gondolod - nézett rám biztatóan. Most nem volt közömbös. Ahj. Annyira..bírtam őt. Hogy lehet, hogy ő nem érez és nem érzett irántam soha semmit? Mikor olyanokat mondott, amiből egy normális ember is arra következtet, hogy bír engem, és talán többet akar. Annyi fájdalmat okozott nekem, de nem önszántából. Egyszerűen fájt, ha nem volt ott edzésen, fájt, ha nem beszéltünk egy hétig. Fájt, amikor közölte velem, hogy csak ismerősök vagyunk. Ami a legeslegjobban fájt, hogy hitet adott nekem, hogy érdeklem őt. Azt mondta érdeklem őt, és a világom is, és hogy meg akarja ismerni. Miért mondta, ha nem is volt igaz? Miért vágott át ő is úgy, ahogy mindenki más. Miért kellett azt mondania, hogy ő más, hogy ő tényleg meg akar engem ismerni. 
- Miért sírsz? - kérdezte halkan és aggódva. Tényleg sírtam. Elfordultam tőle, megremegett az ajkam és elsiettem a szobámba. Magamra csuktam az ajtót és neki dőlve engedtem át az érzéseimet magamnak. Hiszen ő tényleg mindig bántott. Pedig tudom, hogy nem akart, de minden fájt. A legjobb barátok lehettünk volna, nem is kellett volna, hogy egy pár legyünk. Nem is akartam a párja lenni. Egyszerűen vele akartam lenni, mert tudtam, hogy ő képes megérteni engem. Olyan jól el voltunk, míg el nem szakadtunk egymástól. 

Jessica Black: ( 4. nap)

Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Végig az járt a fejemben, hogy mi a fészkes fenét csináljak én most, ha egy gyerek nő a pocakomban. " Heló anya. Közölnöm kell két hírt. Volt egy pasim és lefeküdtem vele. Aztán teherbe estem"
Biztos, hogy haragudna rám, ki lenne akadva. " Hogy tudnál eltartani egy gyereket, mikor egy kenyeret nem mersz egyedül megvenni a boltban" Na jó, ez durva volt, de ez voltam én. Christian előtt egy nénit nem mertem leszólítani az utcán. 
Lejátszottam a lehetséges verziókat a fejemben, majd reggel hétkor végre kikeltem az ágyból. Anya nem volt itthon, csak a maga után hagyott cetli: 

Mosogass el, teregess ki, vegyél kenyeret és tejfölt. Este érek haza. Puszi: Anya

 Oh, yeah. Nem bírtam enni, egész reggel a hányinger kerülgetett. Ami még jobban alátámasztotta a szörnyű igazságot. De még csak egy hét telt el, akkor is hányingere van az embernek? Vagy ez csak azért van, mert beképzelem magamnak? Az király, most meg még őrült tyúk is vagyok. 
Miután összeszedtem magam eléggé ahhoz, hogy felöltözzek, eldöntöttem, hogy nem leszek olyan gyáva nyúl, mint eddig. De olyan ostoba azért még vagyok, hogy egy órán keresztül keressem a mobilomat és rájöjjek, kint pihen a pázsitágyon. Gyáva viszont semmiképp. Bár erőnek erejével kellett visszatartanom magam, hogy ne hívjam fel Roset és ne könyörögjek neki, hogy kísérjen el az orvoshoz. Nem. Igaz minden bátorságomat össze kellett szednem, bele is telt egy fél napba, mire végre rávettem magam a dologra, és összekészülődtem. A gyomromba olyan ideggörcs állt, amilyet még soha nem éreztem. Még a kezem is remegett, és a torkom is elszorult. Nem is tudom mikor féltem és izgultam ennyire. Szerintem soha. 
A délelőtt vége felé végre kinyitottam az ajtót, hogy túl essek életem legszörnyűbb napján. Világ életemben irtóztam a nőgyógyászoktól, de ki nem? Rose mesélt róla, de a hideg futkosott a hátamon a gondolattól is, hogy egy idegen pasas engem meztelenül lásson. Ugyanis én voltam a szégyenlősség koronázatlan királynője. 
Magyarázd csak, akinek akarod, persze Christiannak azonnal levetkőztél, nem mintha ő nem lett volna teljesen idegen. 
Most is az. Egy ismeretlen senki számomra. Egy hiba, egy baklövés. De bár ne hiányozna ennyire. Ezért utálom is magam rendesen. Mert hiányzik. Nem kellene. Azt sem kellene tudnom, hogy a világon van. 
Mikor kiléptem a lenti kapun azonnal vad düh izzott fel bennem, ahogy megláttam az ismerős Opelt a házunk előtt. Hogy rohadnál meg. Sietve elindultam a város felé, de szemem sarkából láttam, hogy nyílt az ajtó. Nem néz hátra! Nem érdekel! Nem létezik!
- Jessica - oh, hogy az a.. - könyörgöm Jessica, hallgass meg - még gyorsabbra vettem a lépteimet, és próbáltam nem törődni a sráccal a nyomomban, de ő elkapta a karomat és maga felé fordított. Rémülten néztem rá, mire hátrébb lépett. - Ne haragudj. Hiányzol, Jess. Úgy fáj, hogy látnod kellett, de kérlek - hajolt közelebb zilálva - Brad ezt akarta. 
- Ne érj hozzám - motyogtam élesen, miközben elhúzódtam felém nyújtott karja elöl. 
- Rendben, nem érek hozzád, de tudnod kell Jessica, hogy ez az egész csak arra ment ki, hogy elhagyj, hogy szakítsunk. 
- Jól sült el a dolog - mondtam halkan. Nem tudtam titkolni mennyire dobog a szívem a közelében, de most már nem tudtam eldönteni, hogy a félelemtől, vagy attól a dologtól, ami lehetetlen. 
- De Jess - Christian arca meggyötört volt. Hajába kapott a tomboló szél, ami az érzéseimet tükrözte. Vadul cibálta a fákat, én pedig szorosan fontam magam köré a pulcsimat és a kezemet - Brad azért mondta, hogy velem gyere, hogy szakítsunk, mert azt hiszi ha veled vagyok, nem teljesítek jól. - megvontam a vállamat és sarkon fordultam. - De Jess - kiabált utánam ijedten - kérlek, te is tudod, hogy gyűlölöm ezt az egészet. Gyűlölöm, hogy látnod kellett, de az nem én voltam. - egyre hangosabban kellett beszélnie, mert én egyre csak távolodtam tőle - könyörgöm Jess, hiszen mondtam neked, mit csinálok. 
- Ne érj hozzám - emeltem fel a hangomat, amikor újra elkapta a kezemet. Igaz, összeszorult a szívem, mikor felnéztem fájdalommal teli tekintetébe, de kitörölhetetlenül az emlékeimbe vésődött a kép, mikor Kylet lefogta, hogy Brad szétverhesse. Ez egyszerűen szánalmas és undorító, mellette pedig gyenge viselkedés, egy még gyengébbet bántani. Hiszen Kyle gyenge volt, még védekezni sem tudott. 
- Kérlek Jess, hogy bocsájtanál meg nekem? - megjátszott gondolkodással tettem csípőre a kezemet. 
- A megbocsájtás felejtsd el. Viszont tudod, hogy tehetnéd magad hasznossá? - néztem fel a barna szemeibe. Most akkor sem fogok elgyengülni. Felemeltem a hangom, és minden dühömet beleadva ordítottam le Christian fejét - ha eltűnnél az életemből és többet nem kellene látnom a pofádat. Undorító vagy és gyáva alak, hogy képes voltál bántani egy nálad sokkal gyengébb fiút. Nem akarlak látni Christian. Fel tudod ezt fogni? Eljut ez a pirinyó agyadig, hogy tűnj el az életemből?
- Adok egy kis időt - hajtotta le a fejét. 
- Nem kell idő. Nekem csak az kell, hogy húzz el innen a rohadt kocsiddal, és soha többé ne lássalak. Mert gyűlöllek Christian. Érted? Életemben nem gyűlöltem még embert - elcsuklott a hangom - ennyire - suttogtam végül. Nem tudtam végigcsinálni anélkül, hogy ne könnyesedett volna be a szemem. Alig láttam valamit, de azt a fájdalmat, ami Christian arcán volt... mintha tágulna a testem, és nem tudnám megállítani, hogy szétrobbanjon, de nem robban szét. Csak feszít és éget. Annyira fáj a férfi látványa, akibe beleszerettem, akit csak próbáltam gyűlölni, de nem tudtam, hogy ezerszer szívesebben elviseltem volna ez én fájdalmamat, csak ezt ne kellett volna látnom. Az elveszettséget annak a fiúnak szemében, akit... akiről képtelen vagyok lemondani. Ez az érzés semmi ahhoz képest, amit az előbb éreztem. Semmi a gyűlölethez képest. Ez ezerszer nagyobb annál az érzésnél, mert ez a rohadt szeretet. A bűntudat, hogy ezeket a szavakat én mondtam ki, én mondtam annak az embernek, aki lehozná nekem a csillagokat is, aki talán tényleg szeret engem. Képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy mégsem tudom visszaszívni a szavakat, mert egyszerűen nem tudok rá úgy gondolni, mint a régi Christianra. Az agyam és a szívem hirtelen elszakadtak egymástól és nem éreztem semmit. Ez a hihetetlenül erős kettős érzés szétszakított. A gyűlölet és a szeretet egyszerre letámadott és semmivé tett. Összeroskadtam és sírva fakadtam Christian lábai előtt.