23. Fejezet

 Helóka Kedves Olvasók!

Meghoztam az újabb fejezetet, ahogy ígértem. Nem voltam benne biztos, hogy mára elkészül, de sikerült. Persze mégsem az lett belőle, amit terveztem :D Köszönöm a kattintásokat és a támogatást. Következő fejezet pénteken :) 

Kellemes olvasást!!    

23. Fejezet

Rosalie Everhood: 

Csak álltam a szobám ajtajában, azzal a világundor ábrázatommal, Matt pedig sajnálkozva nézett rám. Megrándult a szám széle az undortól. Engem ne sajnáljon senki.
- Én magatokra is hagylak titeket - szólalt meg végül apám barátnője, majd megfordult, átfurakodott Matt mellett és elment.
Jó néhány másodpercig csak néztük egymást a fiúval. Végül kitártam előtte a szobám ajtaját és beengedtem. Zsebre dugott kézzel lépett beljebb, én pedig becsuktam mögötte az ajtót. Mondja, amit akar, aztán húzzon el innen. Az biztos, hogy én nem fogom megint elkezdeni a beszélgetést. Megremegtem. Nem tudom miért, talán megint valami érzés motoszkált bennem, ahogy Kyle képére néztem a falon. Matt is megnézte. Megnézett mindent a szobámban. Jobban mondva körülnézett. Meguntam, és inkább visszabújtam a jó meleg, védelmező takaróm alá, a falnak dőltem és az orromig betakaróztam. A fiút néztem, és vártam, hogy mikor fog végre lépni valamit. Ő viszont nem mozdult, azon kívül, hogy a fejét mozgatta és a tárgyaimat vizslatta. Végül sóhajtott, és rám nézett.
- El kell neked mondanom valamit - fogta komolyra a szót és közelebb lépett.
- Foglalj helyet - rángattam meg a vállamat, miközben kibámultam az ablakon. A fiú leült az ágyam szélére, bele a látképembe. Muszáj volt őt nézem. Olyan közel volt hozzám, hogy még azokután is hevesen a vert a szívem, ami tegnap történt. Mellette mindig.

- Sajnálom, ami veled történt, talán ott kellett volna lennem - hajtotta le bűnbánatosan a fejét. Micsoda? Valamiért bocsánatot kér? Ez biztos nem az a Matthew akit én megismertem. - szóval én azért jöttem, hogy megnézzem, hogy vagy.
- Honnan tudod, mi történt velem? - suttogtam a takaróba.
- Kyle eljött hozzám, és elmondta - a fiú nevének hallattára görcsbe rándult a gyomrom, testem megfeszült, torkom pedig elszorult. Ahjajj, ez így nagyon nem jó, ha ennyire rossz, ha meghallom a nevét.
- Mit mondott?
- Mindent. Elment végre orvoshoz, és beköltözött egy rehabilitációs központba. Engem kért meg, hogy segítsek neki eltalálni oda, és megkért, hogy jöjjek el hozzád.
- Nem számít - húztam magamra a takarót, és összekuporodva bújtam el a világ elöl, mint egy kislány.
- Nem csak ezért jöttem - folytatta halkan - a leveled után úgy érzem tartozom neked az igazsággal.
Nem szóltam semmit. Igazság? Végre választ kapok az összes kérdésemre? Amik lassan egy éve nyomják a szívemet és nem hagynak nyugodni? Kikukucskáltam a takaró alól és kíváncsian pislogtam a fiúra.
- Félreértettük, ezt írtad a leveledben - nézett rám komolyan. Lassan bólintottam - az igazság az, hogy én nem. Mindvégig tudtam, mit akarok, de nem... ezt nem tudom elmagyarázni, de megpróbálom. Szóval tetszel, nagyon. Már az elején is tetszettél. Vicces vagy és kedves és veled olyan igazi mély beszélgetéseket tudok folytatni, amit nagyon kevés emberrel. Bírlak és már akkor is birtalak, mikor együtt vízilabdáztunk. Mindenre emlékszem. - elhallgatott, én pedig ledöbbentem. Mindenre emlékszik? Miért? Hiszen én... én nem jelentek neki semmit, ezt ő maga mondta. - akkoriban balhéztak a szüleim, nagyon rosszul éreztem magam, nem akartam senkivel sem beszélni, még veled sem. Semmihez nem volt kedvem, rajtam volt az érettségi terhe is, a szüleim. Nem akartam mást, csak nyugalmat és magányt. Ezért hagytam ott a vízilabdát, utána pedig töröltem magam a közösségi oldalról. Gondoltam ideje mással is foglalkozni a folyamatos veszekedésen és tanuláson kívül. Elkezdtem más iránt érdeklődni, akkoriban már eléggé benne voltam ezekben a filozófiai kérdésekben. Azután, hogy leléptem, megkönnyebbült az életem. Aztán eljöttél hozzám. Teljesen összezavarodtam, hogy miért jön el hozzám bárki is. Te is összevissza beszéltél nekem, és én nem értettem semmit. Nem értettem miért állsz az ajtóm előtt, és mit akarsz. - épp szóra nyitottam volna a számat, de aztán mégsem akartam közbe szólni.
- Nem gondolkodtam olyanon, hogy kapcsolat bárkivel is - elnézett a szekrényemre, és mélyen visszaemlékezett, ahogy én láttam - jó volt egyedül lenni, nem hiányzott semmi a korábbi életből. Bevallom, hogy kedvellek, nagyon is, mégsem... hogy is magyarázzam el. Én nem gondolok rád általában, nem álmodom rólad, ahogy te rólam, nem érzek különösebb hiányt sem, ha nem vagy velem, egyszerűen jó veled lenni. Érted ezt?
Bólintottam, mikor rám nézett.
- Azt hiszem - motyogtam magamban.

- Megcsókoltuk egymást, bevallom tetszett - mosolyodott el halványan - de nem érzem úgy, hogy ez hiányozna nekem érted? Te pedig megérdemled, hogy valaki olyan csókoljon, aki nem tud betelni veled. Olyannal kell együtt lenned, aki minden pillanatban rád gondol, aki tényleg, igazán szerelmes beléd. Olyan ember, mint... - elhallgatott, és gyengéden rám nézett. Kylera gondolt, tudom. Összerázkódtam. Nem lehet.
- Nézd Rose - húzta el az arcomról a takarót. - Amikor titeket megláttalak együtt, a vak is láthatta volna, hogy ti egymásnak vagytok teremtve. Ő tényleg imád téged, és nagyon sokáig elment drogok nélkül, de tudnod kell, hogy a függősége eszméletlenül erős. - könnyek közt bólogattam - Azt is tudom, hogy képtelen vagy most megbocsájtani neki, de azt tudnod kell, hogy érted bármire képes lenne. Fúj, ez most rettentő nyálas volt, de ez az igazság. Amikor ma eljött hozzám, és elmesélte mi történt... te nem láttad őt, de én igen - a fiú tekintete elhomályosult és a távolba nézett megint - összetört. Kegyetlenül. Annyira retteg és úgy érzi, hogy már nincs esély számára. Mintha elvették volna tőle azt, ami eddig volt neki. Elvették az életét és a célját. 
- De annyira fájt - suttogtam elcsukló hangon, és egy könnycsepp végigszánkázott az arcomon. Matt előtt sírhatok, ő őszinte velem. - Én pedig úgy szerettem őt.
- Sajnálom, nem vagyok jó az ilyesmiben - hajtotta le a fejét. Felültem és gondolkodás nélkül átöleltem őt. 
- Nem baj - sírtam el magam - Csak maradj most velem egy kicsit, kérlek - motyogtam zokogva, és belemarkoltam a pólójába, hogy közelebb húzzam magamhoz. 
- Rendben, maradok. - ölelt vissza ő is. 

Jessica Black: ( 9.nap - nincs 8. , nem elírás)

A kórházból elég hamar kiengedtek, bár két hét múlva varratszedésre kell visszajönni. Anyám nem tűnt annyira dühösnek, miután elmondtam neki mindent. Úgy tűnt visszatért a megértő anyám, bár rendesen kiakadt. Az eredmény még mindig nem jött meg, hogy lesz-e kisbabám, vagy nem. Christian nem jött vissza hozzám egyszer sem, az alatt a két nap alatt, míg bent voltam. Kezdett nagyon hiányozni. Meg persze az igazság is, amit ő tudott, én pedig nem. Úgy döntöttem, elmegyek hozzá még ma este, és beszélek vele. Megbocsájtottam neki, hiszen amikor az ember agya kitisztul a düh ködétől, rájön mennyire felnagyította a dolgokat. Mikor Kylet megverték, Christian nem csinált jó formán semmit. Ő nem ütött, sőt mintha védte volna is a fiú. 
- Hogy érzed magad? - törte meg a anyu a hosszas csendet, mikor végre hazaértünk. 
- Élek - mosolyogtam rá kényszeredetten. Viszont jó lenne végre valami boldogság az életembe. Lenéztem a hasamra. Talán lesz valami. 
Ez a gondolat pedig boldogsággal és örömmel töltött el. Most már azt kívántam, hogy pozitív legyen a teszt, mégha csak 17 éves is vagyok. Istenem... egy kis Christian bennem. Bárcsak...

Késő este, miután kiszórtam az elhervadt virágokat a kukába és összecsomagoltam a dobozt, amit Marktól kaptam, elfeküdtem az ágyamon. Kicsit fájt még a vágás. Az orvosok szerint nem olyan mély, hogy szervet érintett volna, viszont elég hosszú ahhoz, hogy varrni kelljen. 
- Kicsim - kopogott be anyu a szobámba. Ülő helyzetbe tornáztam magam, szisszenéssel követve. 
- Igen?
- Csináltam neked lasagnát - nyitott be halkan - gondoltam megéheztél a kórházi kajától - igen, anyám megbocsájtott. Ez kétségtelen. Akkor én miért ne bocsájthatnám meg Christiannak az ő bűneit. Nem áll jogomban elítélni őt.
- Köszönöm, mindjárt megyek - mosolyogtam rá kedvesen. 
Gyorsan magamra kaptam néhány utcai ruhát, egy farmernadrágot és egy vékony pólót. Az ebédlőben csak betömtem a lasagnát, bár ez a kedvenc ételem, illett volna egy tisztességes négy percet szentelnem rá minimum, ehelyett két perc alatt belapátoltam. Még szerencse, hogy kihűlt. Siettem a fürdőbe, bár azt mondták felejtsem el a hirtelen mozdulatokat. Most Christianról volt szó, a fenébe is. Fogat mostam, megfésülködtem és már húztam is fel a cipőmet. 
- Elmentem - kiáltottam fel hangosan, és megsem várva anyám engedélyét becsaptam magam mögött az ajtót. 
Mivel se jogsim nem volt, se autóm, a gyaloglást választottam. Bár jó messze van a szalon, ahol valószínűleg megtalálom, de nem érdekel. Fél óra múlva már épp az utcájukba fordultam be. Milyen vicces. Nem is az ő utcájuk, csak ebben az utcában laknak.
Szívem hevesen kezdett kalimpálni, ahogy megláttam a tetoválószalont. Ahol minden kezdődött, ahol három napig boldogságban és egymásban éltünk rögtön a megismerkedésünk után. Boldog mosoly terült el az arcomon. Kissé lihegtem már, hiszen majdnem rohantam idefelé, de nem számított. Megálltam a kicsike szalon előtt, ami egy hatalmas ház végében kapott helyet. Felsétáltam a lépcsőn, és kifújtam egy jó adag levegőt, majd bekopogtam. 
Senki nem nyitott ajtót. Azonnal megcsappant a lelkesedésem. Vártam öt percig, majd újra bekopogtam. Talán csak alszik. Bekukucskáltam a sötétítővel eltakart ablakokon, így nem láttam semmit. Már épp indultam volna, mikor az ajtó lassan kinyílt. Szívem megint gyorsabban kezdett verni, arcomra kiült egy halvány mosoly, aztán megláttam a férfit. A férfit, aki nem Christian volt. 
- Jó..jó estét - dadogtam ijedten, pedig az apjával álltam szemben, nem holmi sorozatgyilkossal. Azt hiszem. Fáradt tekintete elárulta, hogy most keltettem fel. Hoppá. 
- Segíthetek valamiben? - kérdezte mély, dörmögő hangon. 
- Én..én..én csak Christiant keresem - hadartam zavartan. Értetlenül összehúzta a szemöldökét, majd hátra fordult. 
- Nincs itt - közölte aztán egyre ingerültebben - Gyere vissza máskor. 
- És azt nem tu... - az ajtó rám csapódott.  - ..dja hol lehet? Na mindegy. 
Én viszont tudtam, hogy hol lehet. Görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra, hogy én odamenjek, és esetleg összefussak Braddel meg a haverjaival. Mégis ez volt az egyetlen esély. 

Rosalie Everhood: 

Matt mindennap jött hozzám, és szinte egész nap nálunk volt. Kezdett sokkal jobb lenni minden, kicsit pozitívabban láttam a világot. Nevettünk és szórakoztunk. Pont, mint régen. Sikerült megint fényt és reményt hoznia az életembe. Örültem neki, hogy nincs köztünk semmi szerelmi vonzódás vagy ehhez hasonlók. Akkor nem lehetnénk barátok, amire mindig is vágytam. És most teljesült. 
- Tudtad, hogy ma van egy éve, hogy találkoztunk? - kérdezte meg a film közepén, ami az ő kedvence volt, én pedig még csak egyszer láttam. 
- Tessék? - fordultam felé értetlenül. Gumicukor bombává változott az ágyam, egy pokróc volt csak ránk terítve. Olyan hangulatos volt a félsötétben filmet nézni vele. - Azt ne mondd, hogy megjegyezted. 
- Nem - vont vállat könnyedén - csak tudom, hogy ezen a napon volt az első edzésem nálatok, mi meg akkor találkoztunk. 
- Ja...tényleg. Emlékszem. Pffu.. ha tudnád mit gondoltam akkor rólad - legyintettem a kezemmel és visszafordultam a film felé, miközben a kezembe vettem egy marék békás gumicukrot. Az volt a kedvencem. Bár talán most már kicsit sok lesz az édességből, de nem igazán érdekel. Nincs akinek tetszeni akarnék, én meg szeretem magam olyannak, amilyen vagyok. 
- Igen? - szólalt meg egy perc csend után - Én tudni akarom. 
Hoppá... most mondjam el, hogy az volt az első gondolatom.. "Hm, friss husi" ? Menekülne innen, abban biztos vagyok. Bár mindig is az őszinteség motivált engem, és úgy tűnt nem olyan, akit zavarna bármi is, amit mondok. 
- Hát én.. szóval.. én csak arra gondoltam, milyen jól nézel ki - mosolyogtam rá pirulgatva. Széles vigyor terült el az arcán, aztán felnevetett. Harsányan. Sosem láttam még őt így nevetni. Sőt, szinte alig láttam őt nevetni. Vele nevettem, mert ez eszméletlen ragadós volt. Elfordult az ágyamon, hogy a párnámba fojtsa, én pedig ráhajoltam a hátára, hogy hagyja már abba. Lefogtam a kezeit, mire hirtelen felém fordult és elkapta az enyémeimet. Rámásztam ruhátlan felsőtestére, és ráültem a fiú csípőjére, hogy lefogjam. Cseréltünk, most én szorítottam a kezeit. Nevettünk, mosolyogtunk. 
- Nézd, hol vagyok, bibibi - öltöttem rá ki gyerekesen a nyelvemet. Olyan könnyű vele boldognak lenni. Hirtelen lökött egyet a csípőjével és én alulra kerültem. Csuklóim a kezei között. Mosolyogva fölém magasodott, én pedig a vállammal próbáltam kitörölni a könnyeket a szememből. 
- Nem tudom, ez miért olyan vicces - jegyeztem meg vidáman. Aztán megpróbáltam kiszabadulni a kezei alól, és elkezdtünk bírkózni, mint a testvérek. 
Lábamat a dereka köré fontam, hogy lefordítsam magamról, míg ő leszorította a kezeimet. Erősebb volt, sokkal. Megrémültem, ijedten szívtam be a levegőt. 
- Ne! Ne tedd ezt, elég! - kiáltottam fel már majdnem sírva, annyira megijedtem. Matt azonnal lefordult rólam, tekintete aggódó volt. 
- Ne haragudj, elfelejtettem - nyúlt felém rémültem. Gyorsan megráztam a fejem és lefordultam az ágyról. Hangosan koppantam, de nem érdekelt. Könnyek fojtogatták a szememet és a torkomat, és míg négykézlábon a sarokba kúsztam, el is csöppent néhány. 
- Rose, én annyira sajnálom. Mit csinálsz? - kérdezte aggódva, és ki is pattant az ágyamból. A sarokba kuporodtam, térdemet felhúztam és szorosan átkaroltam.
Elsírtam magam. Nem. Bőgtem. Fájdalom. Mindenhol csak a fájdalom és a csalódás volt. Azt hittem vége. Éreztem magamon Matt nyugtató simogatását, de távoli volt. Halvány érintés. Előre-hátra ringattam magam, miközben próbáltam megszabadulni a könnyektől és a fájdalomtól. Éreztem a sikolyomat a torkomban, a kezeit a csuklómon, az ajkait a testemen. Nem hallottam mást, csak a saját sírásomat. Ne tedd! Kérlek, ne tedd!

Jessica Black: 

Kezdett nagyon hideg lenni. Szorosabbra fontam magam körül a kabátot. Teljesen besötétedett, ami azt jelenti elmúlt tizenegy óra. Már láttam a Central fényeit, és nem sokkal később meg is érkeztem a bejárathoz. Elég zsúfolt már, a külső rész teli volt emberekkel, és ha jól láttam, a belső rész is. Minden asztalt alaposan megnéztem, ahogy befelé igyekeztem. Egyiknél sem ült Christian. Talán mégsincs itt. Amikor beléptem az egy teres hatalmas helyiségbe - ahol óriási bőrkanapék és fotelek húzódtak, rajtuk emberekkel - megváltozott  légkör. Forróbb és intenzívebb volt itt minden. A zene hangosan dübörgött nem messze tőlem. Azt hittem beszakad a dobhártyám. Tekintetemmel végigkövettem a termet és a leghátsó sarokban megláttam a csapatot köztük Christiant is, aki elég jól érezte magát. Koccintottak, hangosan éljeneztek. Brad, Ethan, számomra egy idegen, Christian, közöttük Emma és még jó pár nagyon csinos lány. Elkapott a féltékenység, amikor az egyik lány a barátom ölébe ült, és megcirógatta az arcát. Ne már...
Odasiettem hozzájuk, bár nem biztos, hogy túl jó ötlet volt. Mindenki harsányan felnevetett, és már messziről éreztem az alkohol szagot. 
- Nézd csak főnök, kit fújt ide a szellőcske - nézett rám nevetve Ethan. A csontomig hatolt a jeges érzés, főleg mikor Brad is rám nézett. Öntelt vigyorával. Aztán Christian, de neki azonnal lehervadt a mosoly az arcáról. A kezét viszont esze ágában sem volt elvenni a barna ribancról, aki az ölébe telepedett. 
- A kis túlélő - vigyorgott rám Brad önelégülten, majd hátra dőlt a kanapén. 
- Elintézzem, főnök? - állt fel Ethan lelkesen. Megrázkódtam, és a barátomra néztem. Ő is Ethant nézte.  
- Inkább beszéljen a kis Jessica, hogy miért is jött közénk. Szeretnél csatlakozni hozzánk? - kérdezte érdeklődve, mégis gúnyolódva Brad. Megrémültem, lábaim megremegtek. Alig érezhetően megráztam a fejem. Nem mertem megszólalni. 
- Kár, pedig lenne hely közöttünk. Élveznéd a dolgot, hidd el. Most már a tied, Ethan - húzott elő a férfi egy cigarettacsikket a dobozból. A másik fiú vigyorogva lépett mellém, és megragadta a karomat. 
- Gyere cica, játsszunk egyet - suttogta a fülembe kéjesen. Összerezzentem, a gyomrom felfordult. 
- Majd én kikísérem - lökte el tőlem durván Ethant a barátom. Aztán ő ragadta meg a kezemet és durván vonszolni kezdett kifelé. - Mit keresel itt? - sziszegte dühösen a fülembe - Nem megmondtam, hogy többet ne gyere ide? 
- De én csak...beszélnem kell veled, Christian. 
- A babáról van szó? - most már nem kellett kiabálnia. Végigrángatott a külső részen, és éreztem, hogy minden szem ránk szegeződik. 
- Nem, kettőnktől akarok beszélni. 
- Nincs olyan, hogy kettőnk - fordított hirtelen maga felé. Dühös volt, rettenetesen. Megrázott, mint egy babát, ami nem akar működni - Megértetted? Mi sosem leszünk együtt, felejts el engem. Felejts el mindent, amit valaha is mondtam neked, vagy tettem veled. Vetesd el a babánkat, és tűnj el innen - szűrte dühösen a szavakat. Könny gyűlt a szemembe.  Úgy éreztem sziven szúrtak. Erősen és mélyen. Nem hittem a fülemnek, de a szívem megszakadni készült.
- De Christian - néztem fel rá értetlenül, homályosan láttam a könnyektől.
- Nincs semmi de Christian. Mától én nem létezek a számodra. Törölj ki minden képet a gépedről rólam és kettőnktől, tépj össze minden üzenetet, amit küldtem neked. Tépd ki a lapokat a naplódból, és vetesd el a babát. Dobd ki a nálad hagyott ruháimat és dolgaimat. Felejtsd el ezt a helyet, és a szalont is. 
- Lehetetlent kérsz - sírtam el magam értetlenül. 
- Semmi sem lehetetlen, csak akarni kell. A ruháiddal együtt elküldöm egy ismerősöm számát, ő majd leveszi rólad a tetoválást is. Nem akarom, hogy emlékezz rám. 
- De én nem akarlak elfelejteni - néztem komoly és ingerült szemeibe. 
- De igen - rázott meg megint. A fogaim összekoccantak, a szavam elakadt - nem akarsz rám emlékezni, utálsz engem. Főleg mert végig csak kihasználtalak, csak a szexre kellettél, semmi másra. Mindent hazudtam neked, amit csak tudtam. Nem szeretlek, ezt értsd meg, és tűnj el innen. 
- Te nem... - újabb könnycseppek - nem szeretsz engem? - nyögtem ki döbbenten és kétségbeesetten. Lassan megrázta a fejét. - de én szeretlek téged - néztem rá megint könnyes szemmel. Hangom elcsuklott. 
- Szar ügy - vont vállat és megfordult, hogy távozzon. Elment. Itt hagyott. Így. Lesokkolódva és a pokolban. 

Christian Miller: 

- Elintézted? - kérdezte Brad, ahogy visszaértem az asztalhoz. Olyan szívesen levágtam volna az összes végtagomat. Egyik sem fájna jobban, mint amit az előbb csináltam. 
- El. - huppantam le a lányok mellé lazán. Jobban mondva a megjátszott lazasággal. 
Brad gyanakodva mérgetett. Nem hisz nekem, naná, hogy nem. Ő ismer a legjobban, hogy is hinne nekem. Felfogja még használni őt ellenem, és én felkészülök rá. 
- Akkor igyunk - emelte magasra a poharát. Magamhoz húztam az egyik ribancot, csak az álcázás kedvéért és belecsókoltam a nyakába. Durván. Erőszakosan. 
- Menjünk szobára cica - suttogtam a fülébe, de annyira, hogy Brad is hallja - hadd vezessem le egy kicsit a feszkót. 
A lány kacéran felnevetett, hosszú műkörmét végighúzta a combomon, egészen az ágyékomig. Felfordult a gyomrom, de majd lerázom valahogy a csajt. Felállt, én pedig követtem őt. 
- Holnap kilencre, Christian. William akkor ér haza - figyelmeztetett a holnapi munkámra Brad, ahogy elhaladtam mellette. Kezemet a lány fenekére tapasztottam. 
- Márha ki tudok kelni az ágyból - jegyeztem meg hangosan, ahogy kifelé haladtunk, rájátszásképp pedig durván magamhoz rántottam a lányt.
- A régi Christian végre visszatért közénk - kiáltott utánam Brad. Poharak koccantak össze mögöttem, éljenzés és jókedv. Heló régi szar életem, viszlát tökéletes életem.