24. Fejezet

Sziasztok!

Megkéstem, tudom, ne haragudjatok. Fu.. Hát mit is mondjak. Nem lett a legizgalmasabb fejezet, bocsánat. Egyszerűen nem tudtam máshogy átlépni a következő részbe, csak így. Remélem nem veszítem el a támogatóimat, akiknek hálás vagyok :) Ígérem, a következő fejezet izgalmakkal töltött lesz :) Jó olvasást!

24. Fejezet

Rosalie Everhood:

Hetek teltek azóta a szörnyű este óta. Jobban mondva két hét. Azóta a helyzetem sokat javult, hála a barátomnak, Matthew Smithnek. Miután sikerült megbeszélnünk a dolgokat kettőnk között, a kapcsolatunk sokkal jobb lett. Nem volt rajta az a nyomás, ami eddig. Felszabadultá és könnyűvé vált a kapcsolat, és mi sokkal mélyebben el tudtunk benne merülni. Az utolsó napokban már beszélt nekem Kyleról. Nem rezzentem össze a nevére, és nagyon sokat is gondolkodtam rajta. Igazából annyi csodálatos, kedves, és gyengéd pillanatunk volt előtte, hogy még ez a hatalmas fájdalommal teli este sem volt képes teljesen eltüntetni az iránta érzett szeretetemet. Ezért utáltam magam, hogy olyan könnyen megbocsájtottam neki. Pedig a fájdalom ami utána maradt, akkor még kibírhatatlannak tűnt. Túléltem. Viszont az emlék és a fájdalom fakulásával, valahogy úgy tűnt, mintha csak távoli álom lenne. Egy rémálom. Nem hittem el, hogy képes vagyok még mindig szeretni egy olyan tett után...de, ez nagyon furcsa volt. Egyszerűen csak eszembe jutottak a kedves szavai, hogy mindent értem csinál és miattunk. Kettőnkért. Mindig is hittem neki. Aztán tegnap arra is rávettem magam, hogy megpróbáljak az ő fejével látni. Ha én lettem volna az ő helyében, valószínűleg már az első nap az ágyhoz láncoltam volna őt. Aminek biztosan örült volna. Aztán csak a töredékét tudtam annak a kitartásnak elképzelni, amit ő végig megtett. Csak a végén bukott el egy kicsit. De mindenkinek el kell esnie, hogy aztán felállhasson. Így tett. Hiszen elment orvoshoz, és Matt szerint rosszul néz ki, de nem nyúl semmihez, és nyugtatókat sem kér. Teljesen tiszta, de még fél kijönni.
Búcsúzkodni jöttem. Csendben feküdtem Matt ágyán, miközben ő az utolsó dolgokat pakolta össze. Volt időm elmerengni, hiszen reggel óta vagyok nála. Az ő szobájában. Emlékszem, mikor még azt mondta, hogy ha bemennék a lakásukba, valószínűleg nem engedne be a szobájába. Most pedig itt vagyok. Annyi minden megváltozott az utolsó másfél hónapban. Az egész világom megrendült és felfordult.

- Azt hiszem kész - szólalt meg Matt elégedetten, a szoba közepén állva. Kezét lazán csípőre tette. Felemeltem a fejem. Minden teljesen üres volt. Csak a falakon maradtak meg a poszterek, néhány ócskaság hevert a polcokon, két-három bőrönd pedig Matt mellett. Felálltam, és közelebb léptem hozzá. Végre anélkül ölelhettem át a derekát, hogy rosszul érezném magam miatta, vagy attól félnék, hogy ellök magától.
- Hiányozni fogsz - suttogtam a mellkasába. Elvette a csípőjéről a kezét és gyengéden visszaölelt.
- Azt hiszem te is nekem. Vigyázz magatokra, rendben?
- Te is vigyázz magadra, és majd írj, és válaszolj a levelekre. - néztem fel rá kérőn. Mosolyogva bólintott.
- Matthew, indulnunk kell - kiabált fel az anyukája az alsó szintről.
Ennyi volt, ő elmegy. Nagyon sokáig nem fogunk találkozni, talán ott is ragad Angliában. Viszont végre tudom, hogy miért volt fontos az életemben, mi volt a találkozásunk célja.
Büszke voltam rá, és nagyon örültem, hogy kijuthat Angliába. Csak most annyira fog hiányozni. Még utoljára elbúcsúztam tőle a kocsijuk előtt, aztán beszállt. Integettem neki, miközben elhajtottak.

Rettentő bűntudatom volt. Bár haragudtam Jessicára, mert beállt közéjük, azért mégis a legjobb barátnőm volt. Már rég el akartam menni hozzá, de nem volt erőm. Most pedig végre összeszedtem magam. Egy fiú beengedett az épületbe, így csak néhány emeletet kellett felmennem.
Becsöngettem. Nem telt el túl sok idő, csupán néhány pillanat, mire az ajtó lassan kinyílt. Jessica anyukája fogadott, nem épp rózsás kedvében.
- Jó napot! - köszöntem udvariasan és mosolyogva - Jessica itthon van?
- Szia. Nem, már egy ideje elköltözött. - közölte aggódva. Tátva maradt a szám.
- Micsoda? Elköltözött? De hát.. - teljesen ledöbbentem. Mégcsak nem is szólt nekem a barátnőm. Istenem, mit tettem.
- Úgy volt, hogy csak egy hétre utazik el, miután szakított a barátjával, de ott maradt. Nem tudom mikor jön haza.
- Hol az az ott? - kérdeztem halkan. A földet néztem magam előtt. Én üldöztem el? Nem voltam vele egész nyáron. A barátságunk teljesen megszakadt. Szakított valakivel? Valakivel, akiről én nem is tudtam?
- Az unokatestvéremnél. Nem akarja, hogy bárki megkeresse, úgyhogy kérlek te se tedd. - közölte most már higgadtan.
- De hát... mi történt?
- Ennél többet nem mondhatok - kezdte becsukni az ajtót.
- Kérem, tudnom kell, hol van - néztem rá könyörgőn. Megrázta a fejét és becsukta az ajtót. - Akkor legalább a telefonszámát megkaphatom?
- Nincs mobilja - hallottam  a nő hangját a csukott ajtón keresztül.
Rohantam lefelé a lépcsőn. Nem veszíthetem el a legjobb barátnőmet. Hogy lehetne a legjobb barátnőm, ha még azt sem tudom ki volt a barátja? Csak azt tudom, hogy velük volt. Istenem, hol lehet? Mit tettem?

- Heló - ültem le a Central pultjához. Egy helyes fiatal szőke hajú srác állt a pult mögött és épp egy poharat törölgetett.
- Mit adhatok? - kérdezte mosolyogva.
Az egész hely kicsit sötét volt, de talán csak a kint uralkodó vihar miatt lehetett. A fiú mögötti fal teli volt alkoholos és nem alkoholos italok sorával. Halvány fény szűrődött át az üvegek mögött és mellett, a fiú feje felett pedig néhány lámpa égett. 
- Nem is tudom, hogy jó helyen járok egyáltalán. Egy Christian nevű férfit keresek, aki Braddel szokott lógni. Bocsi, de csak a keresztnevüket tudom. Sőt, az se biztos, hogy tudsz róluk valamit, csak a környéken voltunk... - mikor Kylet a szemem előtt verték meg még az első csókunk előtt. Akkor a Central melletti játszótéren voltunk, és gondoltam talán valamelyik szórakozóhelyről jöhettek ki. A nyomozási képességem sosem volt rossz. Remélem most sem hagy cserben.
- Ismerem őket, igen. Miért keresed? - kérdezte, és egy pohár világos barna színű üdítőt töltött, majd elém tolta - tessék egy kis almalé.
- Köszönöm. Igazából csak szeretnék valamit megköszönni Christiannak. - belekortyoltam az italba. Egész nap nem ittam semmit, jó volt végre egy kicsit inni.
- Én annyit tudok, hogy minden este itt buliznak. Meg ha jól tudom Christian valami tetoválószalonban dolgozik, de azt pontosan nem tudom, hol. - elkezdte felakasztgatni a poharakat a fejem fölé.
- Értem. Azt véletlenül nem tudod, kitől tudhatnék meg többet? - kérdeztem óvatosan, és még egy kortyot ittam az italomból.
- Braddel meg a haverjaival van a legtöbbet, de nagyon nem ajánlom, hogy felkeresd valamelyiket is. Christian tűnik a legrendesebbnek közüllük. - figyelmeztetett komolyan. A nevére pillantottam a pólóján, ami a bal mellkasánál volt feltűntetve. Tony.
- Nagyon köszönöm. Majd akkor más utat keresek, hogy megtaláljam Christiant.
- Viszont, ha este visszajössz, biztosan itt lesznek. Én is itt leszek, fedezlek majd - kacsintott rám mosolyogva. Visszamosolyogtam, és bólintottam.
- Köszönöm - előhalásztam az ital árát, amit nem is kértem.
- Hagyd csak, a vendégem vagy - tette a kezét az enyémre. Megint elmosolyodtam. Ha valamit adnak, azt fogadd el.
- Igazán hálás vagyok. Akkor majd este találkozunk.
- Remélem.
Miután kisietettem a Centralból - át a parkon, próbálva nem megázni - és beültem a kocsiba az járt a fejemben, hogy keressem meg Jessicát. Igazából ez a három személy volt fontos. Jessica, Christian és Kyle. Kylet tudtam hol van, és azt is tudtam, hogy holnap el fogok menni hozzá. Christian remény volt számomra, mikor eljöttek Kyleért. Úgy éreztem ő tényleg jó ember, de akkor miért van még mindig Bradékkel? Ez persze nem az én dolgom, én csak meg akarom köszönni neki, hogy aznap este haza vitt. Meg persze megtudni, hogy miért jött oda. Végül pedig Jessica. Jessica volt a legfontosabb. Miután elintéztem a dolgaimat a városban, úgy döntöttem felkeresem az apukáját. Mindig is féltem tőle, de ő talán tud majd segíteni. Ha már az anyukája nem volt hajlandó.
Magam elé húztam a biztonsági övet és már indítottam is az autót.

Már teljesen szétáztam, mire végre ajtót nyitottak nekem a Black háznál.
- Jó..Jó napot! - vacogtam el a köszönést zsebre tett kézzel. Tudom, hogy bunkóság, de szét fagyok. A fogaim hangosan koccantak össze, ahogy vártam a választ. Jessica apukája nem volt túl magas. Inkább erős volt és félelmetes, arcát apró borosta takarta, szeme alatt megjelent néhány halovány ránc. 
- Segíthetek valamiben? - kérdezte mosolyogva. Kedvesen. Mert kedves ember volt. Meleg, takaró, forró tea. Az most jól esne. 
- Én..én csak.. 
- Istenem, de udvariatlan vagyok, gyere már beljebb, megfagysz odakint. 
- Köszönöm - léptem a meleg házba megkönnyebbülten. Juj, de jó idebent. 
A férfi becsukta az ajtót mögöttem, és beinvitált a konyhába. Le akartam venni a cipőmet, de rám szólt, hogy hagyjam csak. Leültem a hatalmas asztal egyik székére, és próbáltam leállítani a didergésem. 
- Szóval, miért jöttél? - helyezett elém a férfi egy bögre gőzölgő teát. Legalábbis remélem, hogy tea volt benne. Hálásan mosolyogtam rá, és a kezeim közé fogtam a bögrét, hogy átmelegedjek. 
- Jessica miatt jöttem. Szeretnék vele beszélni, de nem tudom hol van. - néztem a férfi fáradt arcára. Eddig észre sem vettem, hogy fáradt. 
- Oh, Jessica. Ha jól tudom elutazott egy kis időre. Ennél többet én sem tudok. 
- Tudom, hogy elutazott. Az anyukája unokatestvéréhez. Csak nem tudom hol lakik, és gondoltam - szinte suttogásra halkítottam a hangomat, és a bögrémbe néztem - Ön talán segíthetne megtalálni. 
- Nem tartom egyikükkel sem a kapcsolatot, de mikor utoljára beszéltem velük, még az ország másik felében laktak. Csak egy unokatestvére van, jobban mondva kettő, de a másikuk Németországban lakik. Az meg még messzebb van. 
- Szóval Ön szerint azokat keressem meg, akik itt laknak?
- Az csak 400 kilóméterre van innen, de nem tudom, hogy még mindig ott laknak-e, ahol régen. 
- Értem - kortyoltam bele a forró teámba. Vagyis vagy leutazok négyszáz kilóméterre és találok valamit, vagy nem találok ott semmit. Muszáj őt megtalálnom, és visszahoznom. 
- Megkeresem neked a címet, mindjárt jövök - állt fel hirtelen Jessica apukája.  

Nagyon fáradt voltam. Besötétedett már, de szerencsére égtek az utcai lámpák. Nem hittem volna, hogy négyszáz kilóméter ilyen fárasztó lehet. Oh, két fiú ott sétál az utcán, őket elkapom. 
Félrehúzódtam, és lehúztam az ablakot. 
- Sziasztok, bocsi zavarhatok? - hajoltam át az anyós ülésen. a két fiú megfordult és közelebb lépett hozzám. 
- Persze, miben segíthetünk - léptek az autómhoz. Felemeltem a kezemben tartott papírt, hogy jobban lássam. 
- Virág utcát keresem, remélem jó helyen járok. 
- Tökéletes helyen - egyenesedett ki a srác - Tovább mész néhány métert, a következő kereszteződésig, látod? - mutatott a távolba, egy egyenrangú útkereszteződés felé. 
- Persze. 
- Ott lekanyarodsz jobbra, és végig mész az utcán. Lesz egy elégazás, bal felé kell lekanyarodni, és már ott is vagy. El sem tévesztheted. - De rendes. Hálásan rá mosolyogtam, sé sebességbe tettem az autót. 
- Nagyon köszönöm. 
- Nincs mit - mosolygott vissza - Szia. 
Megtaláltam. A ház szám is stimmelt, itt voltam. Behúztam a kéziféket és kiszálltam az autóból. Mély levegőt vettem. Add, hogy ne legyen felesleges az utam, mert meghalok. 
Bekopogtam. Megint. Ma már harmadszor kopogok be valahová. Mikor egy fiatal lány nyitott ajtót, ledöbbentem. Annyira, hogy leesett az állam. 
- Je..Jessica? - leheltem elképedve. Az a lány, aki előttem állt, nem az a lány volt, akit elhagytam a nyár elején. Gyönyörű hosszú haját vörösre festette, ami göndör fürtökben keretezte az arcát. Frufrut vágatott. Ajkait szintén vörösre festette. És a stílusa.. Hát wáó. Eszméletlen jól nézett ki. Bár nagyon lefogyott. Sovány volt, arca sápadtnak, főleg a vörös rúzsnak köszönhetően még fehérebbnek tűnt.
- Szia. Rég láttalak - közölte halkan. Pislogtam párat. Nem hittem a szememnek. 
- Én is...téged - nyögtem ki lesokkolódva - annyira megváltoztál. 
- Ja. Nem jössz beljebb? - tárta ki szélesre az ajtót. 
- De, persze.