20. Fejezet

Sziasztok kedves Olvasók és Látogatók!

Mint ígértem, meghoztam a következő fejezetet. A következővel késni fogok, hiszen vasárnap érünk haza, akkor meg nem hiszem, hogy lesz erőm. Bár itt van velem a jó öreg tollam és ceruzám :)
Amugy a hely katasztrofa, meg a billentyuzet sem magyar, de miert is lenne? Amit elore megirtam udvozlest, az ekezetes, a tobbit probaljatok kiolvasni. De nezzetek milyen rendes vagyok, meg nyaralason is gondolok ratok :) 
Ertekeljetek egy kis pipacskaval vagy nehany kedves szoval. 
Hoztam nektek egy nem épp mai számot, de nyaralás előtt ezt hallgattam és tökre felpörögtem tőle :D Alexandra Burke - Broken Heels. Előhozta a bulihangulatot, ami amúgy a béka feneke alatt van általában. :D Élvezzétek. 
Jó olvasást!!!


  

20. Fejezet

Rosalie Everhood:

Csupa ölelés és csók voltunk, a vágyódás és a tilalom minden izgalmával. Azt sem tudom meddig kaphattam Matt csókjából, talán hosszú percek óta élveztük egymást, aztán ő volt az erősebb. Rémülten elvált az ajkaimtól és gyorsan lefejtette magáról a végtagjaimat.
- Nem lehet. Neked barátod van, nekem pedig el kell mennem Angliába - lihegte csalódottan. Én is lihegtem. Kábán ültem fel és próbáltam magamhoz térni. Életemben nem volt még ennyire csodálatos semmi. Matt átfonva a térdét nézett előre a sötétbe.
- Ez az egyetlen baj? Kyle és Anglia? - kérdeztem döbbenten
- Ez nem elég? - fordult felém halkan - nem fogok kapcsolatot kezdeni, amikor most megyek el.
- Nekem nem elég. Bár tudnád... - mennyit szenvedtem miattad, és most...
- Mi tudnék? - csattant fel suttogva - miért csókoltál meg? Szerinted nekem olyan könnyű volt visszafognom magam?
- Mi? Miről beszélsz? Én csak azt hittem... azt hittem félsz, és nem mered megtenni.
- Félek is. Te is tudod, hogy félek magamtól. Kérlek. Hagyj most magamra.
- Mióta érzel bármit is irántam? - kérdeztem teljesen ledöbbenve.
- Nem tök mindegy? - motyogta maga elé.
- Nem - kiabáltam rá értetlenül. Felpattantam az ágyon, talpam a matracba süllyedt - Tudod te mennyit szenvedtem miattad? Mikor azt hittem nem érdekellek? - hangom elcsuklott - Tudod te hány éjszaka aludtam el úgy, hogy rád gondoltam? Hogy mindig azon járt az agyam, mivel bántottalak meg, és miért nem beszélünk? Hányszor voltak rémálmaim, hogy nem nézel rám? Hogy nem veszel észre? Erre meg.. - hitetlenkedve néztem rá, aztán hirtelen visszafogtam magam, és kiegyenesedtem. Kyle állt a szobája ajtajában. Basszus. Matt is odakapta a fejét. Higgadtan állt az ajtóban. Most mérges, vagy nem? Meg sem tudtam szólalni, helyettem Matt állt fel, és lépett Kylehoz.
- Minden rendben? - kérdezte a barátomat.
- Gyere, te rohadék - üvöltötte idegesen, majd Mattre ugrott. A szám elé kaptam a kezem és hátrébb húzódtam.
Kyle a kanapéra döntötte a fiút, és gyomorszájon ütötte, de Matt lerúgta magáról, így a földre esett.
- Héj, ne csináljátok - kiabáltam rettegve, mire Kyle felmordult és egész testével Mattnek feszült. Ütötték egymást, egyik faltól a másikig nyomták egymást. - Kyle, állj le, könyörgöm - emeltem fel a hangom félve. Megint Matt került alulra és megpróbálta fejét elrántani barátom ütéseitől. Nem mertem közelebb menni, nehogy a fiú megint megüssön, és bíztam Mattben is. Tudtam, hogy képes lesz lenyugtatni. Kyle morgott. Hangosan és fájdalmasan. Mikor alulra került, Matt leszorította a kezeit.
- Álljál már le, ember - üvöltötte az arcába dühösen. Matt sosem dühös.
- Hogy mertél hozzányúlni, te rohadék? Takaródj el a lakásomból, látni sem bírlak. - parancsolta Kyle elkeseredetten, és nem ficánkolt a fiú alatt, hanem vesztesen feladta. Matt leszállt róla. Szó nélkül felkapta a sarokban heverő táskáját és kiviharzott a házból, hangosan becsapva maga mögött az ajtót.
- Annyira sajnálom - guggoltam le a barátom mellé majdnem sírva. Épp ülő helyzetbe nyomta magát, csuklóját végighúzta az orra alatt, hogy megbizonyosodjon róla, vérzik-e.
- Téged sem akarlak látni - nézett rám szomorúan. Felkelt és ő is besietett a szobájába, az az ajtó is bevágódva pihent meg. Összerezzentem, és sírva Matt kihűlt ágyára feküdtem, ahol az előbb életem legszebb pillanatai voltak. Hogy mehetett át ez az egész a legrosszabba öt perc alatt?

5.nap

Reggel arra ébredtem, hogy Kyle mellettem fekszik, tenyerébe hajtva a fejét kíváncsian néz rám. Azonnal pislogtam párat és felültem. Kitöröltem a szememből az álmot.
- Kyle, én - kezdtem volna, de a számra tapasztotta a hüvelykujját, majd gyengéden megsimogatta az ajkaimat.
Értetlenül néztem rá, ő pedig visszanyomott a párnára. Felnéztem rá. Arca érzelem mentes volt. Percekig nézett engem, én pedig őt, és nem tudtam, mit akar. Most bántani fog? Valamiért bosszút fog állni rajtam? Aztán fejét a párnára ejtette és most arcunk egy vonalban volt. Megfogta a kezem, hogy ujjaimat gyengéden megsimogassa. A fenébe. Miért nem kiabál? Miért nem akad ki és küld el engem?
- Szereted őt? - kérdezte nagyon halkan. Hát ezt a kérdést én is ezerszer feltettem magamnak, de sosem tudtam határozottan megválaszolni. Mint egy barátot, úgy szerettem. Vagy kicsivel többet. Talán csak azért éreztem bármit is, mert kihívás volt a számomra és értelmetlenségek tömkelege. Bonyodalmat és izgalmat jelentett számomra. Ahogy most is. Vagy tényleg szeretném? Miért olyan nehéz meghatározni az érzéseimet?
Megvontam a vállam és lehajtottam a fejem.
- Nem tudom - suttogtam kettőnk közé.
- Szóval nem tudod - mondta elgondolkodva, miközben még mindig simogatott. - És engem szeretsz?
- Igen - vágtam rá azonnal, gondolkodás nélkül. Ez talán jó. Mert ezeken az érzéseken nem kell tanakodnom, tudom őket, itt vannak és kész.
- Ha meggyógyulok, engem fogsz választani? - kérdezte rekedten. Felnéztem rá. Az aggódó szemeibe. A rettegéssel telt szemeibe. Elszorult a torkom, és bólogattam. Nem mozdult, nem csinált semmit, csak engem nézett. - Miattad teszem Rose. Mindig is miattad csináltam. Nem magam miatt. Mert az én életem nem számít. A mi életünk számít. Talán egy utolsó rohadék szemétláda vagyok, hogy ezzel tartalak magam mellett, de nélküled nem megy. - tekintete komoly volt, szinte könyörgő. Engem pedig majd szétrobbantott a bűntudat, hogy Kyle ennyire szeret engem, én pedig képes voltam Mattel csókolózni...sokáig. Nem csak egy véletlen pillanatig, hanem már tudatában voltam mindennek, és mégis megtettem és folytattam.
- Tudnom kell, mit érzel iránta - rázta meg a kezem figyelmeztetésképp - el kell mondanod mindent.
- Fogalmam sincs, Kyle. Nem teljesen világos ez az egész. Hogy tudnék róla beszélni, mikor magam sem tudom mi ez az egész?
- Megértem. - halvány, biztató mosoly jelent meg az arcán. - de nem maradhatsz egyedül.

Jessica Black:

Az álom manó mostanában nem a barátom. Nem hagynak aludni a gondolatok. Bár minden Christian körül forog, és hogy talán közösen van egy kisbabánk. Istenem! Nem bírom ki ezt egy hétig. Nekem tudnom kell, mi a helyzet. A fenébe. Hogy keveredhettem ilyesmibe? Én? Én a szentes kisasszony, aki még csak meg sem fogott egy cigaretta csikket, vagy aki még csak bulizás alkalmával sem ivott több alkoholt egy kortynál? Én, aki a szüzességét úgy őrizgette, mint a legféltettebb kincsét? Ez jár a jó kislányoknak. Szenvedés és kínlódás. Ez csak is azért lehet, mert nem voltam felkészülve erre a nagy változásra. Na és persze aki átsegíthetne ezen az egészen, az anyu. Anyu, akivel nem vagyok hajlandó beszélni. Vagy inkább mindent csak szépen lassan.
A rózsára néztem az asztalomon. Ki a fene az a Mark? Szerintem soha életemben nem találkoztam vele. Bár amióta megismertem Christiant, nála tovább nem látok, úgyhogy tőlem egész este beszélgethettem vele, akkor sem rémlik.
Kimásztam az ágyból, épp mikor csengettek. Az ajtóhoz botorkáltam és megnyomtam a kapugombot, hogy kinyíljon a földszinten. Néhány perc múlva a bejárati ajtónkat is kinyitottam.
- Ő, heló - köszöntem döbbenten, amikor egy korombeli srác állt előttem egy sárga rózsa csokorral a kezében. Fején baseball sapka volt, a ruhájából ítélve munkaöltözéke volt. - Segíthetek valamiben?
- Csak csomagot hoztam, és ezt - nyújtotta át a csokor virágot. Nem is törődtem a sráccal, gyorsan kihúztam belőle az üdvözlőkártyát és kinyitottam.

Mert szépek a szemeid
                          Mark

- Hű, ezek gyönyörűek - ámuldoztam tátott szájjal, ahogy megforgattam a csokrot a kezemben. Egy titkos hódoló? - de kitől van? - néztem reménykedve a fiúra. 

- Nekem csak reggel a kezembe nyomták a munkahelyen, és megadták a címet - vont vállat és kicsi dobozt nyújtott át, ami piros csomogolópapírral volt bekötözve, rajta pedig egy gyönyörű masnival. - itt kellene aláírni - nyújtotta felém a vastagtáblás irattartót, amiben a lap volt, amit alá kellett írnom. - Köszönöm, további szép napot - mosolygott rám a fiú, majd elvette tőlem a táblát és már robogott is lefelé a lépcsőn. 

Behátráltam a lakásba, lábammal berúgtam az ajtót és a szobámba siettem. Azonnal látni akartam a csomag tartalmát. 

Leültem az ágyra és izgatottan bontottam ki a dobozt. Annyira szépen be volt kötve, hogy fájt a szívem, hogy le kell róla tépnem a csomagolást. 

A dobozban egy másik doboz volt, bársony borításban, mellette pedig egy levél és egy telefon. Tátott szájjal néztem az ajándékokat. Igazából, jól is jött a mobil, mert jól elintéztem a múltkorit, amit szétrágott valamilyen állat, én meg darabokban találtam meg az udvaron. De ki ad nekem mobilt? Jézus, ezt vissza kell adnom neki. Kivettem a bársony dobozkát is, majd lassan felnyitottam. Aztán gyorsan becsuktam. Te jó...azta. Egy ezüst karkötő volt benne,  amit rengeteg apró, csillogó kövecske díszített. Ezeket nem tarthatom meg, de hova küldjem vissza?

Elővettem a levelet, kibontottam és olvasni kezdtem. 

Kedves Jessica!

Nehéz volt rád találnom, de nem lehetetlen. Sajnálom, hogy nem láthatsz, de jobb lesz így. Kérlek fogadd el az ajándékokat, jobban mondva nincs más választásod. Remélem tetszenek. A mobilon elérhetsz engem, a karkötő pedig rád emlékeztetett, mikor megláttam. A te szemeid is így csillogtak, mikor Christiannal láttalak. 

Amit az előző üzenetben mondtam, igaz volt. Amióta megláttalak, nem tudlak elfelejteni. Nem akarlak elszakítani a barátodtól, én csak szeretnélek jobban megismerni. Remélem a legjobbakat. 

Szeretettel: Mark

Rosalie Everhood:

 - Mindjárt jövök - mondtam Kylenak, és leültettem az egyik padra, Matt házáékkal szembeni a parkban. - Csak beszélek vele. 

- Várj - kapta el a kezemet, és magához húzott - Rose - simított ki egy tincset az arcomból - nem akarlak elveszíteni Rose - suttogta, és mélyen a szemembe nézett. 

- Tudom, és nem fogsz. Csak tisztáznom kell vele a dolgokat - bólintott és magához ölelte a derekamat. Arcát a hasamba fúrta és szorított. Megsimogattam a fejét és elnéztem a park vége felé. Szeretem Kylet, ezért minden tőlem telhetőt megteszek érte. 

Tétován álltam a kapu előtt. Nem hiszem el, hogy megint itt tartok. Félek, és nem tudom mi lesz és mit kellene tennem. Talán félreértettem az egész dolgot, de most el kell neki mondanom mindent. Összeszedtem a gondolataimat, és mindent tudok, amit mondani akarok neki. Becsöngettem. Ahhj.. a csengőt olyan könnyű lenyomni, de a gyomrom azonnal ideges görcsbe rándult. Hosszú percekig vártam, de nem nyitott ajtót senki. Kicsit hátrébb léptem. Már rég meg.. hiszen meg van a száma. Gyorsan elővettem a mobilomat, de mire kikerestem a számát a kulcs megcsörrent a kapu zárjában. Felkaptam a fejemet, és egy alacsony, vörös hajú nő állt az ajtóban. Először nem tudtam ki az, aztán rájöttem, hogy az anyukája lehet. Annyira szép anyukája van. 

- Jó Napot! - köszöntem félénken. - Mattet keresem - a szokásos szövegem, amikor az apukája vagy a szomszédja nyitott ajtót. 

- Te voltál itt a múltkor is? - kérdezte kissé dühösen - Te vitted őt el napokra? - arcomat elöntötte a szégyen, és lassan bólintottam. - Megkérdezhetem mit tettél a fiammal? Néhány napja még semmi baja nem volt, most pedig haza állított összeverve és elkeseredetten. - lehajtottam a fejem. Igaza volt, én tehetek az egészről. De ha egyszer kötődöm a fiúhoz, akkor nem tudok mit tenni ellene. Ide kellett jönnöm. 

- Sajnálom - nyögtem ki végül nagyon halkan. - Beszélhetnék vele?

- Nem akar senkit látni - közölte haragosan a nő. Teljes mértékben megértem. Ha az én fiamat elvinné valaki, és agyonverve jönne haza, ugyanígy ki lennék akadva.

- Kérem. Nagyon fontos. - néztem rá könyörögve. Kissé meglágyult a tartása, így aztán engedett. 

- Meglátom mit tehetek, gyere be - tárta ki előttem kissé az ajtót. Vonakodva bár, de bementem a kapualjba, és ott vártam. 

Néhány perc múlva Matt kicsoszogott egy szál melegítőnadrágban és egy szürke pólóban. 

- Mit akarsz? - kérdezte közömbösen, nekem pedig megint megsajdult a szívem és összeszorult a torkom. Miért nem mehetnek a dolgok egyszerűen és fájdalommentesen?

- Meg akarom beszélni veled ezt az egészet. - néztem rá elkeseredetten. Annyira szükségem volt rá, hogy már fájt. 

- Nincs mit megbeszélni - kezét a kilincsre tette - nekem készülődnöm kell Angliába, nem érek rá - és már ki is nyitotta az ajtót. De tudnia kell, mit jelent számomra. 

- Kérlek. Sajnálom, hogy megcsókoltalak, de tudnom kellett mit érzek irántad. Nagyon fontos vagy nekem Matt, és most már azt is tudom, miért. - megállt egy pillanatra. Elfordult tőlem.

- Nem akarom, hogy begyere - motyogta maga elé, majd visszacsukta az ajtót.

- Nem akarok bemenni, csak azt szeretném, hogy hallgass meg.

- De nincs sok időm - fordult felém morcosan. Karjait összefonta a mellkasán és közömbösen nézett rám. ez volt a legrosszabb az egészben. a közönye. 

- Én... - háááát persze, hogy megint minden elszállt a fejemből. Megint nem tudtam, miért is jöttem ide, és ez már az agyamra ment, de nagyon. Gyerünk, menni fog. Mély levegőt vettem, és kissé lehunytam a szememet - fontos vagy nekem - motyogtam végül magam elé - de csak mint barát. Én.. én írtam neked egy levelet, még korábban, de nem volt alkalmam odaadni. Abban mindent összefoglaltam - a farzsebembe nyúltam, miközben a földet mustrálgattam magam előtt, aztán előhúztam a levelet, amit hónapok óta őrizgetek, hogy egyszer majd odaadhassam neki, és úgy tűnt, most végre eljött az idő. Matt összezavarodott, de próbálta leplezni. - Tudom, hogy csak egy ember vagyok neked, csak annyira vagyok Én fontos Neked, mint mindenki más. - átnyújtottam a levelemet, ő pedig néhány pillanatnyi habozás után elvette tőlem - Most már értem. Viszont azt tudnod kell, hogy képtelen vagyok nélkülözni téged az életemből, legalábbis nagyon nehezen megy. Tudnod kell, hogy nagyon hálás vagyok, és nem csak azért, mert velem voltál ebben a pár napban, hanem mert mikor először találkoztunk, segítettél rajtam. - tágra nyílt a szeme. Gondoltam, hogy nem érti - Nehéz ezt elmagyarázni, de amíg mi el nem kezdtünk beszélni, addig egyedül éreztem magam. Senki nem hallott meg engem, kivéve téged. Mindig tudtad, hogy mi a bajom, és ha bántott valami. Figyeltél rám, és meghallottad a néma sikolyomat. Olyan voltam mint Kyle. Reményvesztett, elveszett, magányos - visszagondolva a múltra bámultam magam elé könnyes szemekkel - azt hittem csak az a fajta világ létezik, amit eddig láttam. Aztán te voltál az, aki megmutatta a világ másik felét, aki felnyitotta a szememet. Ezért örökké hálás leszek neked. Nem tudom mit érzel vagy nem érzel irántam, de én... én nagyon szeretlek téged. Mégsem tudlak annyira szeretni, mint Kylet, de én úgy érzem, mintha...mintha egyek lennénk. A lelkembe látsz Matt, és én is tudom, ha bajod van, csak nem hagyod, hogy lássam. Erős vagy. Teli vagy szeretettel. Azt hittem barátok leszünk - suttogtam elcsukló hangon - mindig is értettük egymást, és én... nekem egész nyáron hiányoztál. Egy percre sem tudtalak kiverni a fejemből, mert minden pillanatban rád gondoltam. Nem szabadott volna, hiszen Kylelal voltam, de mégis... Tényleg sajnálom, hogy megcsókoltalak, tényleg sajnálom, hogy megint ide jöttem és zavartalak, de muszáj volt megtudnod - szipogtam és felnéztem rá. Homályosan láttam az arcát, de gyorsan a szeméhez nyúlt és tátott szájjal meredt rám. Halvány mosoly jelent meg rajtam, a könny végig gurult az arcomon. Ezt éreztem én. Ennél őszintébb már nem is lehettem volna, most tényleg mindent sikerült elmondanom neki. 

- Menj el Rose - szólalt meg fojtott hangon - ez már nem számít, el kell menned. 

Kitöröltem a szememből a könnyeket és bólintottam. 

- Megígérem, soha többé nem foglak felkeresni, de addig nem nyugodott meg a lelkem, míg ezt el nem mondhattam. A levélben ugyanezek vannak, nem muszáj elolvasnod. 

- Rendben. Köszönöm. 

A kapuhoz hátráltam, kezemet a kilincsre tettem. 

- Nyitva van - törölte meg az orrát a fiú, én pedig bólintottam és kinyitottam. - Szia. 

- Szia - köszöntem el tőle, és becsuktam magam után a kaput. Végre elmondhattam neki az érzéseimet, végre kiadhattam magamból. Úgy éreztem megkönnyebbültem, hiszen ezek már hónapok óta nyomták a lelkemet, amit nem tudtam neki elmondani. Nagyon örülök, hogy végre sikerült, és most talán minden megváltozik Kylelal.