28. Fejezet

Sziasztok! 

 Először is köszönöm szépen a díjakat mindenkinek :) Remélem továbbra is támogatóim és olvasóim maradtok! :)
A fejezettel kapcsolatban... már megint nem az történik benne, amit még a hét elején elterveztem, de ettől tartom izgalmasnak az írást. Mindig egy másik szálon bonyolítani a dolgokat. Örültem, hogy hat ember pipált az előző fejezethez, köszönöm szépen :) már nem fontos, nem számolom, de jól esik a visszajelzés :)
Igazából nincs mit mondanom. Kellemes olvasást!

28. Fejezet

( Letérve az útról)

Rosalie Everhood: 

Otthon szerencsére nem kellett magyarázkodnom. Főleg mert megint egyedül voltam. Mint mindig. Lefürödtem, és egy szál törölközőben letelepedtem az ágyamra egy pohár meleg teával és a laptopommal. Ma nagyon furcsa érzésem volt, és megint rosszul éreztem magam, hogy Matt elment. Pedig már néhány napja elment, és most már szinte valószínű, hogy jó sokáig nem fogjuk egymást látni. Rátalál a szerelem, boldog lesz nélkülem.
Hónapok óta először újra felléptem a közösségi oldalra. Ő már törölte magát. Itt nem találom meg. Kicsit zavar ez az egész helyzet. Képtelen vagyok kiigazodni az érzéseimen, és ez egyszerűen megőrjít. Matt annyira a részemmé vált abban a néhány hónapban.. közel fél évben, hogy egyszerűen képtelen vagyok elengedni, és most is a régi üzeneteket olvasgatom. Hogy lehet ez? Mikor én Kylet szeretem? Akkor ő mi a fenéért hiányzik ennyire? Miért? Miért nem maradhatott velem? Miért kellett megint elveszítenem őt. Annyira hiányzik, pedig nem szabadna. Gyorsan letöröltem a könnyemet az arcomról, és egy szomorú számot tettem be, hogy megszabaduljak a feszítő érzéstől.
Elolvastam a legutolsó beszélgetésünket, amikor még minden rendben volt, amikor még beszélgettünk. Annyira fáj. Mintha egy részem még mindig nála lenne. Talán mert...
Előkerestem a mobilomat, és kikerestem Matt számát. Nem igazán érdekelt mennyi idő lehet náluk, muszáj volt beszélnem vele. Talán az agyára fogok majd menni, de valahogy ez sem érdekelt most.
- Halo - szólt bele fáradtan a fiú a harmadik csöngés után.
- Matt, szia - egy cérna szállal kezdtem babrálni, miközben a szívem vadul verdesett attól, hogy beszélhetünk.
- Szia. Helyzet? - kérdezte a szokásos rítus szerint.
- Csak... csak gondoltam felhívlak - annyi mindent mondhattam volna még. Hogy mert hiányoztál, vagy mert hallani akartam a hangodat. - Milyen Anglia?
- Sötét. Mivel hajnali hat óra van.
- Felkeltettelek? Ne haragudj. - elpirultam, de ő szerencsére nem láthatta. Lehajtottam a fejem és most minden anyag sokkal érdekesebbnek tűnt körülöttem.
- Igen, de három perc múlva úgyis kelnék. Szóval mondd, mit szeretnél?
- Kérdezni valamit - nyögtem ki végül.
- Igen? - kérdezte érdeklődve. Kissé elmosolyodtam. Érdekli őt.
- Szerinted én hülye vagyok?
- Micsoda? Ezért keltettél fel? - morgolódott fáradtan. 
- Nem csak.. - megdörzsöltem a homlokomat az ujjaimmal - Megbocsájtottam Kylenak, te meg azt mondtad meg akarod ismerni a világomat. Én meg mondtam, hogy senkinek nem mutatom meg igazán. Aztán erősködtél, hogy de te meg akarod ismerni. Aztán meg mégsem tettél érte semmit. Miért adtál reményt, Matt?
- Miért gondolkozol ilyeneken? Miért beszélsz össze-vissza. Megbocsájtottál Kylenak? Nem tudlak követni. Ráadául vegyél már levegőt közben.
- Igen. 
- Kyle jó ember. Ha meggyógyul még jobb lesz, ezzel nincs baj. Nem vagy hülye. Mi a másik probléma? Az, hogy azt mondtam meg akarom ismerni a világodat? 
- Igen.
- Érdekes voltál, néha pedig ravasz. Ráadásul mondtam már, hogy nagyon kedveltelek. Tényleg meg akartam ismerni a világodat. A vége felé úgy éreztem többet érzel irántam, mint én irántad. Kicsit kezdett szétesni az életem is, de ezt már mondtam. Az volt a legegyszerűbb módja, hogy mindketten elfelejtsük ezt az egészet, mert én más vagyok. Nem hozzád való.
- Ezt honnan veszed, ha ki sem próbáltuk? Megcsókoltalak, visszacsókoltál. Az ember csak úgy nem csókolgat valakit, ha nem is akar tőle semmit. Főleg te, aki ékszerként bánsz a nőkkel. Teljesen Kyle ellentéte vagy. Vagy talán ennyire ki voltál éhezve? - a szavak csak úgy ömlöttek ki a számon. Nem tudtam kontrollálni az agyam és a szám közti részt.
- Rose! Reggel van, én pedig nagyon fáradt vagyok. Nem szeretnék ilyenekről beszélgetni, sőt szívem szerint visszabújnék az ágyamba. Szóval, ha nem haragszol... - dühösnek tűnt. Kissé. Nem nagyon, csak egy kicsit. Ő tudja magát kontrollálni, sosem láttam rajta érzéseket, csak közönyt. Közönyt minden iránt.
- Sajnálom. Csak nem értettem, és talán már soha nem is fogom megérteni, hogy nem érezhetsz irántam semmit, azok után amiket mondtunk egymásnak, vagy amiket te mondtál nekem. Bocs, hogy zavartalak. További jó tanulást. Szia - azzal gyorsan kinyomtam a telefont, még mielőtt bármit is mondhatott volna. 
Kylet szeretem, nem Mattet. Mikor leszek már képes elfelejteni őt? Elfeküdtem az ágyon és magamra húztam a takarómat. Fáradt vagyok. Hiba volt felhívnom őt.

Christian Miller: 

Brad ma nagyon unatkozott. A Central irodájában voltunk, Brad, Ethan az új srác és én. A férfi az asztalánál ült, és lábát hanyagul feltette oda, miközben a tollát rágcsálva nézett kifelé az ablakon. Ethan és a másik srác is csöndben figyelték a főnöküket, ahogy én. A piros bőrkanapé legalább kényelmes, ha már itt kell ülnünk egy darabig. Már vagy fél órája síri csendben várjuk, hogy Brad mondjon valamit. A szék megnyikordult alatta, ahogy lábát levette az asztalról, mi pedig felkaptuk a fejünket.
- Kyle Karlson - szólalt meg a fiú elgondolkodva. A név hangos kiáltásként hatott a hosszú csend után.
- Hetek óta nem láttuk főnök, nem járt otthon, és szerintem már a városban sincs - tisztázta Ethan a helyzetet. Csendben maradva húzódtam meg a kanapé végében. Vajon miért van Brad irodájában ennyi könyv? Csak dísznek? Tipikus, semleges és unalmas hely. A gyomrom felfordul a helytől.
- Szerintem meg nagyon is a városban van. - dőlt hátra a fiú gondolkodva. Rápillantottam a szemem sarkából. - A kis barátnője. Róla mit tudunk? Christian? - nézett rám az undorító gonosz vigyorával. Hallgattam. Hallgatni arany. - Múltkor őt csalogattad be a hátsó szobába, nem igaz?
- Nem tudok róla semmit - vontam meg unottan a vállamat, majd felálltam. - Most pedig, ha nem haragszol...
- De igen Christian. Haragszom. Ethan! Keresd meg a lányt, és hozd nekem ide. Régóta fenem rá a fogamat, Kyle pedig tartozik nekem.
- Nem hinném, hogy Kylenak olyan fontos lenne - jegyeztem meg közömbösen. Kezemet összefontam a mellkasom előtt, és a falnak dőltem - A múltkor megerőszakolta, elég kegyetlenül. Szóval nem érez iránta semmit. Más utat kell keresned.
Brad felállt a székéről. Lassan elindult felém, de meg sem mozdultam. Nem féltem tőle. Senkitől sem félek. Elgondolkodva közeledett felém. Elégedett vigyor ült ki az arcára, nekem pedig már megint hánynom kellett.
- Christian, Christian - rázta meg rosszallóan a fejét. - Azt hiszed, hogy én vak vagyok?
- A sok anyagtól nem csodálkoznék rajta - rángattam meg a vállamat. Érdekes, hogy ő nyomja magába az anyagokat, és mégis képes üzletelni. Bár a bárt már nem ő vezeti. A drogkereskedés pedig szinte minden idiótának megy.
- Nagy a pofád Christian, ahhoz képest, hogy tőlem függ az életed.
- Semmim nem függ tőled - sziszegtem dühösen az arcába - Egy nyomorék vagy, és csak tartozom neked. Nem az életemmel, csak a szolgálatommal. Nyírj ki, ha annyira akarsz.
- Kinyírni? - vonta fel gúnyosan a szemöldökét. - Én? - hangja szarkasztikusan csengett. - Szerintem jobban fáj az neked, ha Jessicát bántom, nem? - kérdezte magabiztosan. A harag a gyomrom legmélyéről indult, és már mozdult a karom, hogy szétverjem a rusnya fejét. Ökölbe feszítettem a karjaimat magam körül. Összepréseltem az ajkaimat. Nem fogom megütni. Nem fogom bántani.
- Ha egy haja szála meggörbülne - sziszegtem idegesen - nem tartoznék neked semmivel, csupán egy golyóval a szívedbe. Meg tudom tenni, te is tudod. Hiszen ismersz.
- Engem, Christian? Képes lennél megölni engem? A te..
- Hallgass. Nem vagy a vezérem, nem állsz fölöttem. És igen. Simán megölnélek téged.
- Tedd meg - tárta szét a kezét nevetve. Hátrébb lépett, célpontként mutatta testét felém. - Ethan még fegyvert is ad, tedd meg.
- Nem fogok miattad börtönbe kerülni - válaszoltam ingerülten, feltéptem az ajtót, majd becsaptam magam mögött és elsiettem.

Rosalie Everhood: 

Álmodtam. Álmomban Kyle itt volt mellettem, és megpuszilta az arcomat. Megsimogatta a hajamat, és újabb forró csókot nyomott az arcomra. Megremegtem. Végre érezhetem újra. De ez csak álom. Azt álmodtam, hogy valaki megfogta a kezemet. Valaki felhúzott a felszínre. Fény vett körül, és én megrémültem. Ugye nem haltam meg? Kyle távolodó alakját néztem. Kyle, hová mész? Szörnyű érzések kavarogtak bennem. Fájdalom, kín, magány. Visszatért az ismerős érzés, a magány érzése. Nyújtóztam a barátom felé, de képtelen voltam elérni.
- Kyle! - kiáltottam halkan. Berekedtem. Nem hallott. Nem látott. Csak ment. Elment tőlem, messzire.
- Szeretlek, Rose! - hallottam távolról a hangját.
Kyle! Gyere vissza! Nem tudok utánad menni. Nem tudok szólni. Leragadtam. Lábaim ólomként nehezedtek az álmomban. Gyerünk, ez csak egy álom! Fel kell kelni! Nyisd ki a szemed! Nyisd..
Végre pislogva kinyitottam a szemem. Világos volt a szobámban, és kellemes meleg. Gyorsan vettem a levegőt, mellkasom fel s alá mozgott sebesen. Kapkodtam a levegő után. Egy levél volt a párnámon mellettem. Szívem hevesen dobogott, ahogy remegő kézzel a levélért nyúltam. Zsibbadt a testem. Fájdalom és szorító érzés. Felültem az ágyon, beletúrtam a hajamba, ahogy megfordítottam a borítékot. Rosalie Everhood - csupán ennyi állt rajta, szép Kyléhoz hasonló írással. Ne. Megráztam a fejem és gyorsan kibontottam a borítékot.
Ne tedd ezt velem, Kyle.
Azt hittem több minden lesz a borítékban, de csak egy kisebb cetli volt benne.

Forever. Nobody else. 

Kyle

Angolul írta. Soha nem írt nekem még angolul semmit. A papír hátulján egy delfin volt. 

Tudod mit jelent a delfin? Az összetartozást jelenti, Rose. Kyle hangja visszhangzott a fejemben.

A karkötőmre néztem. Amit Kyle csinált nekem. Ez most.. most mit jelent ez az egész? Kipattantam az ágyból, gyorsan magamra kaptam néhány ruhát és rohantam el otthonról. Tudnom kellett, mit jelent ez az egész. 

Majdnem diliházba küldtek az esze-veszett rohanásom miatt, ahogy berontottam a rehabilitációs központba. A levelet szorongattam a kezemben, miközben felrohantam a nem tudom hányadik emeletre, dr. Edisonhoz. Nem bírtam várni. Mint egy idióta kezdtem el verni az ajtóját. Na jó, talán vissza kellene fognom magam. 
- Rosalie - nyitott ajtót dühösen az orvos, én pedig majdnem a mellkasának csaptam az öklömet, mikor megint dörömbölni akartam. Ráncos homloka még nagyobb ráncokba futott, de ezek már a düh jelei voltak. 
- Honnan tudta, hogy én vagyok az? - kérdeztem döbbenten. A férfi kitárta előttem az ajtót, én pedig gyorsan beléptem. 
- Kyle szólt, hogy valószínűleg felkeres majd. - közölte higgadtan, miközben megkerült engem, és a szekrényéhez sétált.
- Igen! - fordultam felé kétségbeesetten. - Mert hagyott nekem egy levelet, és látni szeretném - teljesen kiakadtam. 
- Sajnos, az lehetetlen. - egyenesedett fel az orvos, és egy vastag borítékot tartott a kezében. - Kyle reggel elment. 
- Mi? - hangom alig volt több suttogásnál, mégis kétségbeesett kiáltás volt ez. 
- Megkért, hogy adjam át Önnek a lakása kulcsait, mert hogy így beszélték meg. Hogy maga ott fog lakni. A borítékban van egy bankkártya is, amire Kyle egy ideje gyűjtötte a pénzt, ebből fent tarthatja egy darabig a lakást. - tájékoztatott dr. Edison tárgyilagosan. Forgott velem a világ. Muszáj volt leülnöm egy percre, azért ledobtam magam az iroda egyik fotelére. Arcomat a tenyerembe temettem. Elment? Mindent jól hallottam? Itt hagyott? Nem lehet. Nem lehet, hogy megint itt hagyott. Hogy ő is itt hagyott. Annyira fáj. Jobban fáj, mint az az éjszaka. 
- Írt Önnek egy levelet is. 
- Megkaphatnám? - nyújtottam felé a szabad kezemet erőtlenül. Hogy történhet ez? Miért ő megy el mindig? Nem. Nem ez nem lehet. Ez biztos csak valami vicc. Hiszen éjszaka... mi mindent megbeszéltünk. Megígérte, hogy velem lesz.
A férfi a kezembe nyomta a borítékot. 
- Szeretné, hogy magára hagyjam egy kis időre? - kérdezte érdeklődve. Bólintottam, nem sokkal később, pedig magamra hagyott. 
Folyton csak leveleket hagy maga után. Utálom. Hiányzik. Szeretem. Megőrülök. Könnyes szemmel hajtogattam szét ezt a levelet is. Ez már tényleg levél volt. 

Rose!
Nem megy, ha velem vagy. Melletted túl sok minden. Túl sokat akarok. Félek, Rose. Most elmegyek, de visszajövök, ahogy ígértem. Mert te leszel mindig az első. Meg kell értened, Rose. Nem bírnám ki, hogy még egyszer bántalak téged, muszáj leszoknom és nagyon nehéz. Folyton az élvezetek járnak a fejemben. Ez nem jó. Nem lehetek melletted igazán, mikor nem tiszta az agyam. Tudom, mit akarok, Rose. Téged biztonságban tudni. Azt akarom, hogy légy jól és higgy nekem. 
A kulcsok a tieid. Keresek munkát és küldök pénzt a számlára, amint tudok. Mikor ezt olvasod, én már messze járok. Nem kérhetem tőled, hogy várj rám, Rose. Visszaadom az életedet, azt akarom, hogy úgy élj, mintha én nem léteznék. Rendezd be a házat, ahogy szeretnéd, mától a tiéd is. Viszont szeretnék valamit kérni tőled. 
A ház maradjon meg a mienk, rendben. Kettőnké. Kérlek. Nem tudnám elviselni a gondolatot, ha valaki mással...  csak azt akarom mondani, hogy teljesíts a legjobban az iskolában, és ne törődj semmivel, csak magaddal. Gondolj a jövődre, de élj a jelennek. 

Szeretlek: Kyle Karlson 

Nem! Nem! Nem! Nem és nem! Nem hagyhatsz itt már megint. Nem hagyhatsz egyedül. 

Zokogtam. Csupa könnycsepp lett a papír a kezemben. Kiabálni akartam. Sikítani, és valamit a földhöz vágni. Belém szorult a fájdalom. Nem tud kijönni. Szétfeszít, megöl. Haza kell mennem. El kell mennem innen. 

Zokogva rohantam ki az épületből. Még dr. Edisonnak sem szóltam, hogy elmegyek, csak elrohantam. A kulccsal szerencsétlenkedtem az autóm ajtajánál.  A könnyeimtől homályosan láttam. Kezemben tartottam a borítékot és minden utolsó maradék emlékemet. A következő pillanatban valaki egy kendőt szorított a számra, és én rémülten kaptam fel a fejem. Minden elhomályosult, aztán már csak a sötétség vett körül. 

Első Díjam! :)

 Sziasztooook! :D

Wháááá :D képzeljétek kaptam egy díjat. Nagyon-nagyon köszönöm little star-nak az ajándékot, eszméletlenül örültem neki :D Szebbé tetted a napomat, mert ma pont le voltam kicsit törve, szóval nagyon köszönöm :)

                                          Szabályok:

                           1. Írj magadról 11 dolgot!

                           2. Válaszolj 11 kérdésre!

                           3. Írj 11 kérdést!

                           4. Küld tovább 11 embernek!

11  Dolog Rólam: 

(Húúúúha. 11 dolog? Hát lássuk csak. )

1. Imádok olvasni :)

2. Szeretek zenét hallgatni, kivéve ha társaságban vagyok. 

3. Esténként nézek csupán tévét. 

4. Az írás már három éve a hobbim. 

5. Ha szomorú vagyok R&B-t vagy rappet hallgatok. 

6. Szeretek suliba járni, főleg a barátok miatt. 

7. Van egy kutyám, aki a világon a legtöbbet jelenti nekem (a családom után) 

8. Tegnap lekéstem a buszt, így nem mentem be első órára. xD

9. Nyáron Facebook "elvonón" voltam, és sikerült is 2 hónapon keresztül nélkülöznöm az életemből. 

10. Azért nem írok túl sok blogot, mert később szeretném kiadatni az irományaimat. Vagy nem. Még nem dőlt el teljesen. 

11. Örülök, hogy végre a végére értünk, mert nem szeretek sokat beszélni magamról. Kivéve ha a legjobb barátnőm vagy, mert akkor csak magamról tudok beszélni :D

Little star kérdései :)                                                            Válaszaim:
                                                                       

1.Hány éves vagy?                                                          1. 17 és három negyed
                                                         

2. Milyen szupererőt szeretnél?                                                  2. Repülés
                                                                                            

3. Ki a példaképed?                                              3. Matthew Smith :) mert ő létezik  :D
                                                                    ( na tessék elárultam egy titkot) vagy apukám
                                                                                            vagy Jenifer Lopez

4. Miért fogtál bele a blogolásba?         4. Mert volt egy történetem, amit szerettem
                                                                         volnamegosztani másokkal is   

5. Milyen színű a szemed és a hajad?                           5. Barna mindkettő.
                                                                                 De ne kérdezzétek milyen barna.

6. New York, London vagy Párizs?          6. Aki ismer, az tudja, hogy örökké New York.

                                                                                           Imádott városom :)

7. Kedvenc boltod?                                        7. Hmm. Azt hiszem a New Yorker.... vagy a
                                                                             kistesco a sarkon, ki ahogy gondolja.

8. Melyik blogokat olvasod rendszeresen?           8. Gén - Darabokra  szakadt józanság,
                                                                                     Candy Girls, Angyali sugallat

9. Milyen tévéműsorokat, csatornákat nézel?       9. romantikus filmek, akció filmek,
                                                                                              vígjátékok és meseeee

10. Melyik a kedvenc dalod?                                     10. Jelenlegi kedvenc dalom..:
                                                                         Broken yet holding on (szerzője nem ismert)

11. Szereted a bajszos, baglyos dolgokat?                              11. Nem xDD

Kérdések: Ez az xD 

1. Mi a kedvenc filmed? 

2. Mióta foglalkozol az írással? 

3. Mi szokott megihletni egy történet elkezdésénél? 

4. Haragszol-e valakire? 

5. Van testvéred? 

6. Mit tennél, ha biztosan tudnád, hogy holnap eljön a világvége? 

7. Ki a kedvenc férfiszínészed? 

8. Milyen zenét hallgattál utoljára? 

9. Hány órát töltesz naponta technika előtt (kivéve mobiltelefon)?

10. Szerinted mi a boldogság? 

11. Hogy neveznéd el a kislányodat? 

Akiknek küldöm

Dorothy Large-nak Gén - Darabokra szakadt józanság című blog szerkesztőjének

Nessa-nak Nothing like us, nothing like you and me... című blog szerkesztőjének
Little star-nak Angyali sugallat című blog szerkesztőjének

Louren Sky-nak Farkasok közt ébredve című blog szerkesztőjének

Dorinának Secrets bring us closer… című blog szerkesztőjének

Sukinak Candy Girls - My Candy Love Fanfiction című blog szerkesztőjének

Hoppá... csak azért nem tudok több küldést, mert a többi blogba még nem kezdtem bele, mert későbbre terveztem.. :/

Közlemény!

Sziasztok!

Először is örülök, hogy legalább öt olvasóm van, akik pipáltak az előző fejezethez, köszönöm szépen :)
A fejezet készülőben van, és ahogy ígértem hétvégére valószínűleg el is készül majd.

A közlemény pedig, hogy mától megtalálhattok a Facebookon, Rose Ever néven. Közzé teszem a friss dolgokat, tarthatjuk a kapcsolatot, és több csoport tagja is vagyok, ahol szívesen látják a blogírókat és írókat, vagy bárkit aki szeret olvasni, vagy alkotni. Ha gondoljátok, ott is megtalálhattok. Ha kérdésetek vagy ötletetek van, írjatok Nyugodtan :) 

További szép Napot és Kellemes Olvasást és Időtöltést!

Szeretettel: Rose

    

" Az életben a legjobb dolgok láthatatlanok "

27. Fejezet

Helóka Mindenkinek! 

Az első dolog, amit közölni szeretnék veletek, hogy úgy néz ki, lassan vége felé jár a blog. Egyelőre nem tudom még mi és hogyan lesz, mert a történet lényege megtörtént. Szóval néhány részig még húzhatom-halaszthatom, jelenlegi álláspont szerint viszont csak néhány fejezet van hátra. Ha esetleg változna a helyzet, és folytatnám a történetet, mindenképp szólok nektek :)

Mielőtt elkezdenétek olvasni a következő részt, szeretnélek titeket megkérni arra, hogy a fejezet végén valamelyik opciót pipáljátok ki, hogy tudjam hányan vagytok olvasók :) Ennyit igazán megtehettek értem :) teljesen mindegy melyiket nyomjátok meg, de szeretnélek megkérni titeket, hogy CSAK EGYSZER pipáljatok.
Előre is köszönöm...

Rose

27. Fejezet

( A boldogság útján)

Rosalie Everhood:
Csend és nyugalom volt. Jól éreztem magam Kyle óvó karjaiban. A falnak fordulva feküdtünk egymás mellett, a fiú összekulcsolva a kezeinket ölelt át. Kellemes meleg volt a takaró alatt, bár csak a fehérneműm volt rajtam, míg Kyle-on boxer és poló. Lábát a lábam köré csavarta, éreztem a hajamon a leheletét.
- Szeretsz engem, Kyle? - kérdeztem halkan. Nagyon sötét volt, alig láttam valamit. Éreztem, hogy a fiú teste megfeszül mögöttem.
- Ne kérdezz ilyeneket. - mondta szomorúan.
- Nem tudod, hogy szeretsz-e? - erősködtem tovább. Meg akartam fordulni, de annyira elfáradtam, hogy jobbnak találtam nem mozogni.
- Természetesen tudom, mit érzek - motyogta a hajamba és gyengéden megpuszilta. - de hogy mondhatnám ki, azok után, amit tettem?
- Én megbocsájtottam neked.
- Tudom. Én viszont képtelen vagyok magamnak megbocsájtani.
- Én sem. - suttogtam magam elé - úgy értem. Ez nem én vagyok, Kyle, ugye tudod? - elszorult a torkom, ahogy megint előjöttek a rég múlt emlékei.
- Tudom.
- Kifordultam magamból, én nem ilyen vagyok.
- Jól van, nyugodj meg - simogatta meg ajkaival a hajamat. - Semmi baj, tudom. Jó ember vagy.
- Nem - ráztam meg a fejem - Én szörnyű ember vagyok, Kyle. - fölém hajolt, és kisöpörte az arcomból a tincseket - képtelen vagyok megbocsájtani magamnak. Régen én... - nehezen jöttek a szavak - régen én bántottam Jessicát. A legjobb barátnőmet. Megaláztam, csúfoltam, kigúnyoltam. Minden nap eszembe jut, és gyűlölöm magam érte.
- És ő? Ő is gyűlöl? - kérdezte a bársonyos nyugtató hangján. Megvontam a vállamat.
- Soha nem mondta. Soha nem emlegeti fel, talán már nem is emlékszik rá. Képtelenek vagyunk egymással élni, de egymás nélkül sem. - a hátamra fordultam. Kyle kitörölte a szememből a könnyeket.
- Veled - szipogtam - egyedül veled vagyok képes veszekedés és féltékenység nélkül élni. Amikor veled vagyok, békességben érzem magam. Érted? - néztem fel rá könyörögve. Homloka szomorú ráncokba szaladt össze - érted? És te nem akarsz velem lenni. Attól félek egyszer csak felkelek és te már nem leszel. Hogy egy álom lesz az egész, vagy nem fogok kelleni neked. - elsírtam magam. Halkan zokogtam. Megfordultam, és arcomat a fiú mellkasába temettem. - Nem akarok ennyire ragaszkodni senkihez. Tudom azt mondtad, hogy harcolni akarsz értem újra. És én mindig arra vágytam, hogy egy fiúnak igazán kelljek, és harcoljon értem, de nem tudok már nélküled létezni. Annyira sajnálom - zokogtam a pólójába - nem akartam így beléd szeretni, sőt senkibe nem akartam soha. Én csak azt akartam, hogy valaki megértsen.
- Tssh.. Ne sírj, Rose. Nem szeretem látni a könnyeidet.
- Sötét van - dünnyögtem a mellkasába és halványan felnevettem. Aztán folytattam a sírást. - Mindenkivel összevesztem, mindenkinek fájdalmat okoztam. Már nem bírok otthon lakni apával, és én csak nem értem, köztünk miért nincs soha feszültség. Annyira sok ez a változás. Veled minden olyan békés, és én nem ezt szoktam meg, és felborult az egész életem - sírva kapkodtam levegő után, mert azt hittem megfulladok.
- Komprumisszumképes emberek vagyunk. - suttogta a hajamba, ahogy szorosan magához ölelt.
- Nem, Kyle - ráztam meg a fejem - ez már nem én vagyok. Én kiabálok és megmondom a magamét. Talán nyugodtabb vagyok az átlagnál, de amikor felhúzom magam elsötétül minden.
- Mint a legtöbb embernél. Senki sem tökéletes, de attól még nagyon jó ember vagy, ha kiborulsz néhány dolgon. Ez olyan természetes dolog, mint a létezés.
- Csak attól félek, már nem tudom ki vagyok. Vagy hogy egyszer csak előtör belőlem az az énem, akit nem szeretek, és akit te sem fogsz szeretni, és... - arcát a hajamba fúrta, kezével gyengéden beletúrt. Megnyugodtam, pedig nem mondott semmit. Hozzám ért. - Szükségem van rád, Kyle - néztem fel rá könnyes szemmel és sós folyadékban ázott arccal. Még szerencse, hogy lemostam a sminkemet, most nagyon ijesztő lennék. Felé hajoltam és ajkamat az ajkára tapasztottam. Megint. Most még nem tolt el magától. Visszacsókolt. Lenyomott az ágyra és fölém magasodott. Mindkét kezével megfogta a fejemet és a hajamba túrt. Éreztem a nyugalmat átáradni a testembe, éreztem, amit ő. Éreztem, hogy fontos vagyok neki, és hogy ő tényleg képes úgy szeretni engem, amilyen vagyok. 

Jessica Black:

Én csak álltam ott döbbenten és lesokkolódva, míg ő egyre közelebb jött. A gyomrom idegesen rándult össze, testem szinte felkészült az újabb megaláztatásra. Elég volt a fájdalomból, miért jött ide? 
- Szia - köszönt halkan, ahogy megállt előttem. Egyetlen karnyújtásnyira állt csupán. Tűnjön el innen. - Hallottam elutaztál - szólalt meg megint. Bólintottam. - Én..én csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. 
Megráztam a fejem. Nem érdekel, nem akarom hallani. Olyan nehéz visszatartanom a könnyeimet, egyetlen pillanat és kicsordul az összes. Pedig én már annyit sírtam vidéken. 
- Tudom, hogy gyűlölsz és meg is értem, de sajnálom, Jess. Amiket mondtam.. - elfordultam tőle. Nem akarok sírni. Én nem fogok sírni.
- Amiket mondtál - kezdtem reszketegen. Mélyen beszívtam a levegőt, aztán még egyet. - Amiket mondtál, azok összetörtek engem Christian. Miattad szenvedtem heteket. Ha te tudnád.. - könnyes szemmel ránéztem - ha te tudnád, mekkora fájdalmat okoztál nekem. 
- Tudom. Tudom mit okoztam neked. Éreztem én is. 
- Nem kell ez a kamu duma. Hogy éreztél volna bármit is, amikor nem szerettél? Amikor úgy beszéltél velem, mint egy utolsó kurvával - emeltem fel dühösen a hangomat. Tudtam, hogy nem bírom sokáig, el fog törni a mécses. - Látni sem akarlak, érted? 
- Tudom. Elhiszem - most mit játsza itt a szomorú kis Christiant nekem? Amikor kidobott olyan durván, akkor nem volt szomorú. - De tudnod kell valamit, Jess. Tudnod kell, miért kellett ezt tennem veled. 
- Hagyjál békén - sírtam el magam hirtelen - nem kell a kamu bocsánat kérésed. Talán nem volt más csaj, azért jöttél ide? - kiabáltam zokogva. 
- Nem. 
- Ha nincs ló, jó a szamár is?
- Nem erről van szó. Jess... 
- Hagyjál, jó? - siettem el mellette, miközben a könnyeimet törölgettem. - Nekem elég volt a fájdalomból Christian.
- De Jess, - kapta el a karom hirtelen. Ránéztem. Majdhogynem könny csordult ki a szeméből - hadd tegyem jóvá. Hadd magyarázzam el. 
- Fogd fel, hogy nem kell a magyarázatod!! Soha többé nem akarlak látni!! - kiabáltam rá dühösen. Kirántottam a kezemet a szorításából és elrohantam. Végre itthon vagyok. Ide már nem tud utánam jönni.

Kyle Karlson: 

Muszáj volt leállnom. Nem csókolhatom meg és nem érhetek hozzá, míg nem vagyok képes megbocsájtani magamnak. Bár ne lettem volna olyan gyenge a szüleim halálakor, hogy droghoz nyúljak. Ez nem mentség, de akkor talán Rose-zal sem találkoztam volna. Most pedig itt fekszik mellettem, és újra előhozza belőlem azt az erős vágyat. Szétfeszít belülről az érzés, de próbáltam nem elmozdulni. Itt maradni, és nem a drogokra gondolni. Szükségem van rájuk, úgy érzem megőrülök. Vagy Rosera van szükségem, de soha többé nem nyúlok hozzá, amíg ő nem kéri. Amíg ő fel nem készült rá. 
Gyengéden átölelve bújtam a hátához. Arcomat a párnára fektettem és néztem a békés arcát. Hogy szerethet engem? Hogy képes bízni bennem, és mellettem aludni ? Olyan aranyosan alszik. Régen is folyton őt néztem álmában. Mellettem békésen aludt, de mikor nem voltam vele forgolódott. Ezt csak onnan tudom, hogy néhány unalmas éjszakán a szomszéd tetőjén gubbasztottam, ahonnan pont az ágyára láttam. Nem hiszem, hogy mind a tíz alkalommal véletlen egybeesés lett volna, hogy én nem voltam mellette, ő pedig forgolódott, és nyugtalankodott. Most pedig. Mint egy porcelán baba, úgy fekszik a karjaimban. Gyönyörű, mint mindig, finom az illata az enyhe buli szag ellenére is. Nyugodtan veszi a levegőt, ajkai enyhén szétnyilnak, és úgy alszik, mintha nem a világ utolsó rohadéka mellett, hanem a férje mellett aludna. Vagy olyan mellett, aki mellett biztonságban érzi magát. Hogy érezheti a biztonságot mellettem? 
Egész éjjel nem aludtam. Gondolkodtam. Szeretek gondolkodni. Szeretek olyan dolgokon gondolkodni, ami eltereli a figyelmemet a drogról és a szenvedésről. Nem mehetek haza, de nem hagyhatom Rose-t egyedül. Ha kimegyek innen... annyira erősnek kell lennem, de mi van, ha megint elbukom?
Gyengéd puszit nyomtam szerelmem arcára. Mélyen beszívtam az illatát, és ujjaimat végigvezettem a karján, majd az oldalán. 
- Rose - suttogtam a fülébe, majd újabb halovány puszit hintettem az arcára - Lassan indulnod kell, Rose - hangomat még én is alig hallottam. A nap kezdett ébredezni, pedig még csak hajnali öt óra volt. Rosalie megmozdult, és halkan nyöszörgött mellettem. - Mindjárt váltás van, nem akarom, hogy bajba kerülj. 
- Ühüm - dünnyögte félálomban. Elmosolyodtam és újabb lágy puszikkal ajándékoztam meg. Próbálok a leggyengédebb lenni hozzá, és úgy látom, tetszik nekem ez a gyengéd stílus. Pedig nagyon nem vagyok hozzászokva, én két éve egy bunkó seggfej vagyok a nőkkel, és durván csinálok mindent. De Rose-zal más. Ő olyan törékeny, pedig közben olyan erős. Szeretek hozzábújni és finom lenni hozzá. 
- Rose, muszáj felkelned - suttogtam a szavakat, bár azt kívántam, hogy maradjon itt mellettem. Egész nap el tudnék így lenni. Kettesben az ágyban, vele. 
- Mindjárt Kyle - motyogta halkan - csak öt percet adj. 
- Tudtad, hogy az emberek átlagos alvásideje "csak még öt perc" ? - kérdeztem viccelődve. Teste rázkódott, ahogy erőtlenül elnevette magát. 
Mélyen beszívta a levegőt, majd nyújtózott egyet. Kissé hátrébb csúsztam, hogy helyet adjak neki. 
- Jó reggelt - mosolyogtam rá kedvesen. Ő is elmosolyodott. Istenem, annyira imádom ezt a fáradt, reggeli mosolyát. 
- Jó reggelt - motyogta még mindig félálomban. Megfordult és finoman hozzám bújt. Ő ugyanúgy szerette az illatomat, ahogy én az övét. Arcát a mellkasomba fúrta és mély levegőt vett. 
- Nem akarok elmenni - suttogta. Arcomat gyönyörű barna hajába temettem, és magamra vontam a lányt. 
- Hatkor van váltás. Az éjjelisek ilyenkor már nagyon fáradtak, csak most tudsz elmenni. Nyolckor ellenőrzés van, akkor már sehogy sem tudlak kijuttatni. 
- Honnan tudod ilyen jól? - nézett fel rám álmos szemeivel. Megvontam a vállamat. 
- Próbáltam már kilógni innen néhányszor. Van is egy másolt kulcsom. Jut is eszembe, te hogy jutottál be? 
- Hmm? - nézett rám értetlenül. - Nem tudom, csak bejöttem. 

Még néhány percet együtt tölthettünk az ágyban. Csendben. Aztán tényleg muszáj volt felkelni, így Rose-zal halkan kikeltünk az ágyból. Jobban mondva ő kimászott, míg én megbámulhattam a gyönyörű testét. Vigyorogva dőltem hátra az ágyamon, kezemet a fejem alá téve. Szemem a hátára tapadt, a csodálatos, hibátlanul selymes bőrére, majd sokkal izgalmasabb tájékra. A fenekére. Imádtam a fenekét, nagyon csábító volt. 
- Ne bámulj - közölte rekedten, majd köhögött egyet. 
Lehajolt a ruhájáért a földre, én pedig mélyen beszívtam a levegőt. Hirtelen nagyon szűk lett a boxerem, és olyan gyönyörű és erotikus gondolatok kavarogtak a fejemben, mint még soha. Aztán a lány magára húzta a fekete miniruhát - amit egyszer majd még szóvá teszek, ha leszek azon a szinten, hogy ezt megtehessem - és eltűnt. Ruhában is szeretem, de ez nem ő. Bár eszméletlen dögös, de akkor sem ő. Kihúzta a haját a ruhájából és eligazgatta magán. Oh, anyám, most azonnal le kell rángatnom róla. Nem!!! Te megőrültél? Fogd már vissza magad. Gondolj valami teljesen aszexuálisra... Elfordítottam a fejem... mondjuk egy gilisztára. Fúj. Jesszus. De undorítóak.
A szemem sarkából láttam, hogy Rose járkál és összeszedi a holmiját. Megcsörrent a kulcsa, és a kezébe vette a tűsarkúit. Istenem. Ha arra gondolok, hogy ebben flangált egész este, szétrobbanok a féltékenységtől. 
- Kész vagyok - szólalt meg fáradt hangján. Oda kaptam a fejem, és a nyál is majdnem kicsordult a számból. Az a ruha tényleg nem takar túl sok mindent. 
- Öhmm... rendben, kikísérlek. - hangom reszketeg volt. 

Rosalie Everhood: 

Kyle gyorsan kipattant az ágyból, magára kapott egy melegítőnadrágot és egy melegítő felsőt. 
- Ezt vedd fel, nagyon hideg van kint - terítette rám a kedvenc pulóverét. Jobban mondva az én kedvenc pulóveremet, ami az övé volt. Imádtam, mert jó meleg volt és mindig Kyle illatú. Felhúzta a cipzárt, mintha egy gyereket öltöztetne fel, majd megpuszilta az arcomat. De furi, nem sokszor csinált ilyet. Akkor is mindig szájon csókolt. Teljesen más lett. Sokkal...érzelmesebb és gyengédebb az érintése. Mi változott meg?
- Nagyon vigyázz magadra - szólalt meg komolyan és aggódva. Felnéztem rá, a csillogó barna szemeibe, amiket úgy imádtam - beszélek az orvossal, hogy haza engedjen, rendben? - kezét az arcomra fektette és ujjaival gyengéden simogatott. - Adok pénzt buszra. Ne vezess ilyen fáradtan. 
- Nem kell, jól vagyok. 
- Kérlek. Az én kedvemért. Halálra izgulnám magam idebent. 
- Rendben - megforgattam a szemem - csak miattad. 
Kiosontunk a folyosókra, Kyle szorosan a nyomomban volt, kezét a pulóvere zsebébe mélyesztette. 
- Jó korán van még - vigyorgott rám vidáman - majd én fedezlek, csak erre gyere. 
Végigvezetett néhány folyosón, majd egy "idegeneknek belépni tilos" feliratú ajtón vezetett át, ahonnan hosszú lépcsősor haladt lefelé és felfelé is. 
- Ide nem tilos bejönnünk? - kérdeztem érdeklődve, miközben megálltam a falnál és felhúztam a cipőmet, ugyanis rettentesen fázott már a lábam. 
- Egy. Ki számít idegennek? Mert én már lassan egy hónapja itt vagyok. Kettő. Miért eddig nem tilosban jártunk? - megfogta a kezemet, hogy el ne essek. Kidugtam rá a nyelvem, ő pedig elmosolyodott és elindult lefelé a lépcsőn. 
Nagyon nem erre jöttem éjszaka, de Kyle biztosan jobban tudja a járást. Egy hatalmas fém ajtóhoz értünk, ami be volt zárva, mikor ki akartam menni rajta. 
- Ne rángasd! - szólt rám a fiú határozottan, és előhúzott egy kulcsot a zsebéből - Attól, hogy rángatod nem fog kinyílni, mivel be van zárva - közölte magabiztosan és behelyezte a kulcsot a helyére, másik kezével pedig felhúzta a kilincset - csak felhívod magadra a figyelmet, azt meg nem akarjuk.
Ahogy kinyílt az ajtó, jeges fuvallat áradt be rajta. Jesszus, megfagyok. Összerezzentem és karommal szorosan átfontam a mellkasomat. Fogaim összekoccantak. 
- Hadd menjek haza kocsival - remegtem el a szavakat. Anyám de nagyon hideg van.
- Végülis ettől biztosan felébredtél. Nekem nagyon lassan és óvatosan vezess! - figyelmeztetett komolyan. Bólogattam, ajkaim reszkettek. 
- Igenis. Nem is tudnék gyorsan vezetni, mert lefagy mindenem. 
- Hívlak, ha beszéltem az orvossal - közölte gyorsan. Közelebb hajoltam hozzá, ő pedig tudta mit akarok, ezért lejjebb hajolt. Gyorsan megcsókoltam, egyik kezét az arcomra fektette. 
- Szeretlek - suttogtam az ajkaiba, majd újra megcsókoltam. Gyorsan átöleltem, és hozzá bújtam. 
- Tudom - mondta halkan, ahogy visszaölelt. Arcát a hajamba fúrta. - Most már tényleg menj, és légy óvatos. 
- Az leszek. - még egyszer utoljára megcsókoltam őt, majd amilyen gyorsan csak tudtam elsiettem a kocsimhoz, hogy ne kerüljünk túl nagy bajba.

26. Fejezet

Üdv újra, Drága Olvasó és Látogató!

Azt hiszem mindenki látta az új kinézetet. Sokan kritizálják, sokan zavarónak találják, próbáltam a legjobbat kihozni belőle. Úgy gondolom azért lehet zavaró, mert új és még nem vagytok hozzá szokva, de ami késik, nem múlik. 
Szeretném megköszöni minden kedves Olvasómnak, hogy eddig támogatott és a kommenteket Lilii-nek :) Nagyon sokat jelentenek nekem, és sokszor két szó elég ahhoz, hogy lendületet adjon. 
Muszáj elmondanom, hogy ez az első blogom, és úgy látom szépen nő a napi kattintások száma, aminek nagyon örülök. 
Úgy döntöttem, szeretnék veletek többet kommunikálni, megismerni az olvasóimat, bár ezen még dolgoznom kell. Mindenestre minden társalgási kísérletnek örülök. 
A fejezet azért került hamarabb fel az oldalra, mert elutazom a hétvégére, és remélhetőleg jól fogom érezni magam.
Elindítottam egy új szavazási lehetőséget, miszerint hiányzik-e Matt a történetből. Ne feledjétek, a történetet ti is ugyanúgy írjátok, ahogy én. 


Egyelőre ennyi lenne, mindenkinek kellemes időtöltést, és további Jó Olvasásást! 
Ja igen, míg el nem felejtem. Csábításból Jeles! Játszatok és jelentkezzetek!  

26. Fejezet

Rosalie Everhood:

Olyan simán ment ez az egész, el sem hittem, hogy én vagyok az a "szerencsés", akit Christian felvisz a szobába. Vagy hová. Brad nagyon részeg volt, ezért nem beszélt valami érthetően. Vele indultam el először, és már kezdtem magamban megfogalmazni a kifogásomat, hogy miért nem fogok vele menni, mikor Christian elkapta a karomat, és közölte, hogy majd ő vigyáz rám. Sínen voltam.
Megragadta a csuklómat és elkezdett húzni maga után. Elmentünk Tony mellett, aki elég csúnyán nézett ránk, majd bementünk egy kisebb irodába. Aztán egy rejtett ajtón keresztül valami raktár félébe jutottunk, majd ott megint volt egy rejtett ajtó, ami egy kisebb.. hát nem tudom minek számított. Egyetlen kicsi szoba volt, egy ággyal, néhány szekrénnyel körbe, és... úristen. Ezek betegek. Vagyis nem tudom. Mintha a Fájdalom Vörös szobájában lennék. Jobban mondva, a jobb hátsó sarokban volt egy x-szerű kereszt, aminek a négy végén négy béklyó volt. Nyeltem egyet. A szívem a torkomban dobogott, gyomrom kavargott ettől a helytől. Halk koppanást hallottam magam mögött és rémülten megfordultam. Christian kulcsokat dobott egy kisebb asztalra.
- Kezdjük most, vagy előtte iszol valamit? Vagy van itt extasy, LSD, amit csak akarsz.

- Nem köszönöm - néztem rá döbbenten. Felvonta a szemöldökét és az egyik szekrényhez sétált. Üvegajtaján keresztül láttam, hogy teli van alkohollal.
- Mit gondoltál, Monopolyzni fogunk? - kérdezte gúnyosan és elővett két poharat, majd megtöltötte őket valami barna italla.
- Én csak szerettem volna... hát nem Monopolyzni, de beszélni veled.
- Nem fizetek - rántotta meg a vállát, és átnyújtotta az egyik poharat. Jobban teszem, ha elveszem.
Végignéztem a fiún. Szürke inge a mellkasa aljáig ki volt gombolva, nyaka rúzsnyomos volt. Arca fáradt, és.. ugyanaz a tekintet, mint Kyleé. Üres és szomorú.
- Köszönöm, amit a múltkor értem tettél - motyogtam halkan, lehajtva a fejemet. 
- Kissé zavaros a memóriám - közölte nemtörődöm stílusban, majd hanyagul a szekrénynek dőlt.
- Hát, amikor elhoztál Kyletól, aztán haza vittél.
- Ja - elnézett valamerre - épp arra jártam. - vonta meg a vállát tárgyilagosan.
- Tudod... voltam Jessicánál - közöltem aztán félénken. Felnéztem rá. A fiú teste megfeszült, arca elsápadt.
- Az meg kicsoda? - nézett rám megjátszott közönnyel.
- Te komolyan nem szereted őt? Pedig én egyetlen pillantást láttam tőled, amikor Kylenál voltatok, és az a pillantás teli volt szeretettel. Jessicára néztél. Miért csináltad ezt vele? - csak úgy csúsztak ki a mondatok a számon, én pedig már épp befogtam volna a számat, de hát belekezdtem. Most már nincs visszaút.
- Meguntam. Szóval dugunk, vagy békén hagysz? - kérdezte kissé ingerülten.
- Én nem akarok veled lefeküdni, Christian - közöltem határozottan - Csak Jessicáról akarok veled beszélni.
- Nincs Jessica - egyenesedett fel hirtelen - Nem ismerem Jessicát, és soha nem is szerettem. Senkit nem szerettem. Egy mocskos ember vagyok, - emelte fel a hangját, amitől hátra hőköltem - aki csak kihasználja a nőket. Szóval ha ismertem is azt a lányt, nem éreztem iránta semmit. Ha pedig nem akarsz velem dugni, el lehet húzni - mutatott az ajtóra, amin bejöttünk.
- Én nem ismerlek téged, Christian. Viszont tudom, hogy jó ember vagy. Jessica elmondta, mit tettél érte és vele. Nem csak a rosszra emlékszik, de az az érzés a legerősebb.
- Örülök, na húzz el innen - taszigált kifelé durván.
- Christian, engedd, hogy segítsek neked. - néztem fel rá kérlelve - biztosan lehet valamit tenni.
- Lehet hát. Tedd meg értem azt, hogy elhúzol innen, és soha többé nem keresel fel. - közölte dühösen, és becsapta az ajtót mögöttem.
Hát..ez nem jött be. Van másik megoldás, mindig van másik megoldás. Viszont most, hogy a francba fogok én innen kijutni?

Christian Miller:

A wiskey az egyetlen barátom. A hideg poharat a homlokomhoz szorítottam, és lehunytam a szemem. Az ágyon ültem. Az ágyon, ahol annyi nővel voltam már, és egyikük sem volt Jessica. Jessica. Istenem. A gyomromba valami idegen fájdalom mászott, a fejem majd szétrobbant. A mellkasom megfeszült. Fájdalmasan beszívtam a levegőt, és másik kezemmel megmasszíroztam fájó mellkasom. Hetek teltek már el azóta, hogy elküldtem, de minden
 percben rá gondolok. Az illatát itt érzem, mintha a szobában lenne. Az érintése végigsimít a karomon. Megborzongtam. A gyengéd, puha kezei. Amik már sosem érnek hozzám. Én már sosem csókolhatom a telt, gyönyörű ajkait, sosem érezhetem bőrét a bőrömön. A finom illatát, a puha érintését. Biztonságban van, ez a lényeg. Olyan nehéz nem felkeresnem őt. Kapaszkodom, hogy itt tartsam magam, és ne rohanjak utána. Pedig akarok. Szeretni akarom, vele lenni, vele leélni az egész életemet. Megesküdtem Bradnek, hogy mellette maradok, de megesküdtem Jessicának is, hogy soha nem hagyom őt el. Most mégis elhagytam.
Bele kortyoltam az italomba. A kezemben tartott pirulákat néztem, és megmarkoltam őket.
- Nem! - Ennyire gyenge nem lehetek. Soha, soha soha nem fogom kipróbálni. Láttam mit tettek Kylelal, látom mit tesznek mindenkivel, akin behajtjuk a pénzt. Én nem fogok lecsúszni, nem fogok elhasalni. Ezekre nincs szükségem, bármilyen fájdalmat kibírok.
Ujjaim elernyedtek, a pirulák sután hullotak a padlóra. Lehunytam a szemem, éreztem a sötétséget magam körül. Hol a fényem?

Rosalie Everhood:

A fenébe. Eltévedtem. Egy ilyen helyen. Idegesen rágcsáltam az alsó ajkamat és bementem még egy ajtón. Ez az, végre az irodában vagyok. Innen már csak egy ajtó van. Amikor kinyitottam Tonyba ütköztem. Arca kissé zavarodott volt, aztán mintha megnyugodott volna, ahogy meglátott. Ez fura.
- Minden oké? - kérdezte...aggódva? Komolyan aggodalmat hallottam a hangjában? Vagy csak képzelődőm?
- Persze, semmi baj - mosolyogtam rá biztatóan.
- Megijesztettél, ők nagyon durván bánnak a lányokkal. Úgy értem... - zavartan megvakarta a tarkóját és elfordult - vissza kell mennem dolgozni, örülök, hogy minden oké.
Követtem őt, így kitaláltam a bárba. Brad és a többiek még mindig ott röhögtek a túlsó oldalon. Most azonnal el kell tünnöm innen, a frász kerülget ettől a helytől. Jobban mondva Bradtől.
- Héj, kislány - kiabált utánam Tony. Megfordultam. - Még a nevedet sem tudom.
- Rosalie vagyok. Viszont, most tényleg megyek, szia.

Jessica Black: 

Az hogy Rose eljött hozzám, mindent megváltoztatott. Megkönnyebbültem, de még mindig fájt. Minden fájt. Minden lélegzet vétel. Viszont már vonaton ülök, és haza felé tartok. Rose-zal kellett volna eljönnöm onnan. Mikor elment, utána én is összepakoltam és felültem a legközelebbi vonatra. Eléggé elfáradtam, majdnem vasárnap reggel van, igazából 4:29. Az még bőven az éjszakához tartozik.
Egész úton azon gondolkodtam, mi lesz majd ezután. Az oda költözés tényleg jó ötletnek tűnt, de az már nem, hogy sulit váltsak az utolsó évemben, és elhagyjam a barátaimat és a családomat. Rose felnyitotta a szememet, nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar újra itthon leszek.
Leszálltam a vonatról, és rendeltem egy taxit. Anyu nincs otthon, ha jól tudom. Fura lesz haza érni a sötét, magányos lakásba, mikor délkeleten olyan sokan voltunk mindig. Két-három ember biztos, hogy volt körülöttem, most pedig. Senki. Csak a csendes taxisofőr, aki néha dumálgat valakivel egy hangszórón keresztül. Jó randi módszer, meg az ember nem unatkozik.
Amikor kiszálltam az autóból, ismerős, fájó érzés csapott meg. Az ismerős, szürke autó ott parkolt a házunk előtt. Ne, nem! Ez nem lehet. De igen, ő van itt. A szívem összeszorult a fájdalomtól. Rám nézett. Utálom őt.
- A csomagjai, hölgyem - tette le mellém a férfi a böröndömet és a két kézitáskát. Lefagytam, nem tudtam mozdulni. Pedig akartam. Bármit tenni. Lélegezni, vagy csak pislogni. - Hölgyem? - nézett rám kérdőn a taxisofőr. - ezeregyszáz lesz.
Remegő kézzel nyújtottam át a kezemben tartott pénzt.
- Köszönöm, további szép estét - búcsúzott el a sofőr, majd bepattant a kocsiba és elhajtott.
Egyedül voltam. Nagyon sötét volt. Még az utcai lámpák sem adtak kellő fényt. Itt nem vagyok jó helyen. A szobámban. Ott jó helyen vagyok. Christian kiszállt a kocsijából, és felém fordult. Tűnj innen! Nem akarlak látni. Hadd fussak el, nagyon messze vagyunk egymástól. Ötven méter. El tudok futni. Futni akarok, menekülni. Menekülni az összes érzés elöl, amit ő kiválthat belőlem. Ez csak egy rémálom, ugye ez csak egy rémálom. Elindult felém. Nem. Ez nem rémálom. Mégcsak nem is beképzelem. Ez a valóság.

Rosalie Everhood:

Annyira nem akartam még haza menni. Valahogy teli voltam energiával. Rossz leszek, muszáj kicsit kikapcsolnom. De egyedül? Rosszalkodjak egyedül? Igen. Nem. Azaz.
Nagyon halkan besurrantam a rehabilitációs központ hátsó ajtaján. Istenem, beszökök a barátomhoz. Annyira izgulok, mint valami idióta. Lifttel nem mehetek, az túl zajos lenne. Kyle a negyedik emeleten van azt hiszem. Vagy az ötödiken? A fenébe. Hányas szám? 422 vagy 522? Matt kinyírna, ha megtudná, mit csinálok. A fenébe, a portás.
Elbújtam a folyósó végében. a falhoz lapultam. Gyorsan levettem a tűsarkút a lábamról, és lábujjhegyen indultam el a lépcső felé. Jujj, de hideg a kő.
Sikeresen fellopóztam a harmadik emeletre. Jesszus, ez nagyon félelmetes. Ki tudja kik mászkálhatnak a folyosón, ráadásul ezek a hülye lámpák is itt búgnak a fejem fölött. Mint egy szörnyű horror filmben. A szívem eszméletlen hevesen vert, kezem forró, és száguldozik az ereimben az adrenalin.
Halkan felfutottam a negyedik emeletre. Végig osontam a hideg, szürke folyosón, a 22-es szobáig. Összetettem a kezeimet.
- Add, hogy itt legyen, könyörgöm - motyogtam magam elé, majd a kilincsre tettem a kezem. Basszus, mi van, ha nem ez az a szoba? Mit mondok a betegeknek, és mi van ha... Senki nem fog bántani, Rose. Nyissál már be!
Megtettem. A szívem a torkomban dobogott, de megtettem. Lenyomtam a kilincset és benyitottam a szobába. Halkan, hogy nehogy bárkit is felkeltsek.
Halkan felsóhajtottam, mikor megláttam az ismerős alvó-pozíciót, az ismerős hajkoronát kikandikálni a takaró alól, és ez az a szoba volt, ahol ma már jártam.
Közelebb léptem Kyle ágyához, a fiú teste megremegett. Még mindig reszket? Azt hittem már elmúlt. Arcát félig a párnába temette, kezével a lepedőt markolászta. Áradt belőle a forróság, pedig még mindig messze voltam őle. Összerezzent, teste megfeszült.
- Ne menj el, Rose - suttogta maga elé. Gyorsabban kezdte venni a levegőt, szinte már zilált. Gyorsan letérdeltem elé, a cipőm félhangosan koppant a padlón, mikor letettem. Ökölbe szorított keze sokáig remegett, majd megfeszültek ujjai, és még jobban szorította a lepedőt. Arcát a párnába fojtotta, mintha egy sikolyt próbálna elnyomni.
- Itt vagyok - simogattam meg gyengéden a kézfejét. Azonnal meggyengült a szorítása. Úgy tűnt fél, azért reszket. Fölé hajoltam, ajkammal végigsimítottam az arcán. - Itt vagyok - suttogtam gyengéden a bőrébe és alig érezhető csókot leheltem az arcára. Magamba szívtam a forroságát, és a próbáltam álmában nyugtatni.
- Rose - dünnyögte a párnába. Kényelmesebben helyezkedtem, hüvelykujjammal simogattam meg a kézfejét, majd közelebb hajoltam hozzá, és a füléhez hajoltam.
- Itt vagyok - suttogtam nagyon-nagyon halkan. Teste megtelt valami feszültség félével, megmerevedett. Hirtelen elkapta a karomat és mikor felém fordult, sebesen vette a levegőt.
- Rose! - szólalt meg rémülten. Felébredt. Szemei felpattantak. - Te meg hogy kerülsz ide? - ült fel hirtelen. Kissé hátrébb húzódtam, míg ő teljesen éber lett, és felkapcsolta a villanyt a feje fölött. Tágra nyílt szemmel nézett végig rajtam. - És mi a fene van rajtad?
Végignéztem magamon. Hoppá, még mindig a ribanc-szerkóban voltam.
- Ruha - vigyorogtam rá bohókásan. Felálltam és gyorsan mellé pattantam. Átöleltem, mint egy óvodás az apukáját.
- Állj! - tolt el magától szigorúan. Lekonyult a vigyor az arcomról. - És várj! Egy percet - megdörzsölte a szemét és elhúzódott tőlem, hogy újból felmérhesse az állapotomat. - Első kérdés. Mit keresel itt? Szabotálod a gyógyulásomat - halkan felkuncogtam, és kislányosan a szám elé kaptam a kezem. Mint egy rosszkislány, úgy nevettem magamban. - Oké, ez aranyos meg minden, de válaszolnál a kérdésemre? - vonta fel kíváncsian a szemöldökét.
- Szeretleeek - bújtam hozzá kislányosan. Nem tudom, mi ütött belém.
- Úristen! - csapta a kezét a homlokára - Mennyit ittál?
- Nem sokat - vontam meg a vállam egyszerűen. Eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett.
- Ittasan vezettél? - kérdezte komolyan. Megvontam a vállam, és bólogattam.
- De nem okoztam balesetet.
- Így akkor sem mehetsz haza, és itt sem maradhatsz. El kell innen menned. - egy tincset kisimított az arcomból. Annyira gyengéd volt, és kedves.
- Veled szeretnék lenni - közöltem halkan.- Nem akarok haza menni. Egyedül érzem magam - elszomorodtam, és a falnak dőltem. 
- Nem jó otthon? - dőlt mellém Kyle fáradtan. Kezemet az ölemben pihentettem, a fiú pedig megfogta azt. Megráztam a fejem. 
- Nem értenek meg. Senki sem. Utálok már otthon lakni. - motyogtam szomorúan. Kyle közelebb csúszott hozzám, én pedig a vállára hajtottam a fejem. - Veled lenni egyszerű, és nyugodt. Olyan magától értetődő. 
- Ha gondolod, beköltözhetsz az én lakásomba. Most már nem mehetsz sehova, de reggel el kell menned innen. 
- Megengednéd, hogy beköltözzek? - néztem fel rá reménytelve. Halványan elmosolyodott, amitől a szívem hevesebben kezdett verni. Istenem, annyira hiányzott ez a mosoly már. Megteltem boldogsággal. 
- Természetesen. Azt akarom, hogy boldog legyél. 
- Boldog vagyok, ha veled vagyok - néztem rá komolyan. Elkomorult az arca, szempillája árnyékokat vetett a szemére. 

- Ne mondd ezt. Mindketten tudjuk, hogy szörnyű dolgot tettem. - felhúztam feszülős szoknyámat, hogy átvethessem a lábamat a fiú lábán. Az ölébe ültem, arcát a kezeim közé fogtam és közelebb hajoltam hozzá. Értetlenül nézett rám, de én tudtam, hogy szükségem van az ő érintésére, akármennyire fájt is legutóbb. Képtelen vagyok megérteni, miért érzek ennyire erős vonzalmat iránta. Kezei a derekamra tapadtak, ajkam pedig végig simított az övén.

25. Fejezet

Sziasztok!

Próbáltam sietni a következő fejezettel. Elég hosszú lett, kárpótlás nektek. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Úgy döntöttem, hetente fogom megosztani a részeket, szóval sajnálom, de nem lesz négy naponta megosztás. Remélem kibírjátok. Tanulnom kell, utolsó év, vizsgák és a többi. Most tényleg össze kell szednem magam, de nem is magyarázkodom tovább. 

Szeretnék ajánlani egy nagyon klassz blogot. Csábításból Jeles blog

Kattintsatok rá, megéri! És kérjetek meghívót :D Szívesen küldök :) 

Ma nem hoztam dalt, és képeket sem. Nem igazán találtam olyan képet, ami beillett volna a környezetbe, így mindent a fantáziátokra hagyok :)

További Jó Olvasást!!

 

25. Fejezet

Rosalie Everhood:

Képtelen voltam elhinni, amit Jessica megosztott velem. Christian és ő? Tetoválás a kezén? Majdnem gyerek? Te jó Isten! Lesokkolódva ültem a szobájának ágyán.
- Még szerencse, hogy aztán nem lett gyerekem, nem tudtam volna elvetetni - közölte Jess halkan - képtelen lennék megölni egy kisbabát, hogy juthatott ilyesmi az eszébe? - sírta el magát újra a barátnőm. Nem igazán szeretek ölelkezni lányokkal, de most talán... Most muszáj, szüksége van rám. Magamhoz öleltem őt, és hagytam, hogy kisírja magát.
- Annyira sajnálom, hogy magadra hagytalak a nyáron. Melletted kellett volna lennem, de önző voltam, bocsáss meg. 
- Most itt vagy, ez a lényeg - szipogta sírva, és arcát a mellkasomba fúrta. 
Nem voltam Jessicáéknál túl sokáig. Csak délig. Délben haza indultam. 
- Majd gyere haza, jó? - öleltem meg búcsúzóul a barátnőmet. 
- Te nem is mesélted, milyen volt a nyarad - dünnyögte a vállamba. Mélyen beszívtam a levegőt, és elengedtem. 
- Mert az most nem is olyan fontos. 
- Jövő héten talán visszamegyek. Nem tudom, Rose. Nagyon nehéz tudni, hogy bármikor összefuthatok vele. Hiszen ő is ott lakik. 
- Nem engedheted meg, hogy ő irányítsa az életedet. Muszáj visszajönnöd, rendben. Ígérd meg, vagy megint levezetek 400 kilómétert - mosolyogtam rá viccelődve. 
- Jó - törölte meg a szemét - visszamegyek.

Végülis jó néhány óra vezetés múlva végre visszajutottam hőn szeretett városomba. Most nem haza mentem. Jobb is, utálok már otthon lenni. Tudnom kell mi van a barátommal, ezért eljöttem a rehabilitációs központba. Dr. Carl Edisont kell keresnem, Matt legalábbis azt mondta, ő Kyle pszichiátere. 
Először egy nagyobb előtérbe léptem. Már éreztem is a nyomasztó szürkeséget, ahogy beléptem. Megcsapott a jól ismert kórház szag. Szegény Kyle-om. 
- Jó napot, segíthetek valamiben? - kérdezte tőlem egy idősebb hölgy. Vörös, göndör haja volt, és fehér ruhát viselt, ahogy egy üvegablakon keresztül rám mosolygott. Talán ő a portás. 
- Biztosan - léptem hozzá közelebb - Szeretnék beszélni Dr. Carl Edisonnal. Ez lehetséges?
- Van időpontja? - megráztam a fejem. 
- Nincsen. Csak az egyik betegről lenne szó, csupán néhány szó az egész. 
- Megnézem, mit tehetek - nyúlt azonnal a telefonkagyló után. Megköszöntem, és félre álltam. Hallottam, hogy halkan beszélgetni kezd a nő, de nem értettem mit mond, és nem is akartam hallgatózni. 
- Megmondaná, kinek az ügyében jött? - hallottam a hangos kérdést. Visszafordultam. 
- Kyle Karlson - a  nő szeme elkerekedett, a kagylót azonnal visszaemelte a füléhez. 
- A doktor úr már várja a rendelőjében - tette le végül a telefont. Mikor látta, hogy tétlenül álldogálok és körbe nézek, megint széles mosoly terült el az arcán - a második emeleten van, a lépcső után rögtön jobbra. Ki van írva a doktor úr neve az ajtóra. 
- Köszönöm. 

Halkan bekopogtam, és egy még halkabb igen jött válaszul. Beléptem. A kis iroda éppen olyan volt, amilyennek az ember azt elképzeli. Hatalmas kanapé a bal oldalon, szemben vele pedig egy kényelmes fotel. Tipikus rendelő. A szoba túlsó felében egy kisebb asztal állt, mögötte egy idős férfivel. A falak teli voltak képekkel, de főleg könyves polcokkal. 
- Rosalie Everhood - állt fel döbbenten az orvos a székéből. Tágra nyílt a szemem, és zavartan elmosolyodtam. Gyorsan közelebb léptem. 
- Üdvözlöm - ráztam vele kezet - de honnan tudta, ki vagyok? 
- Kyle folyton magáról beszél. A leírása pontos volt - fogadta a kézfogásomat, és gyengéden megrázta. - Már nagyon vártam a találkozást. 
- Igazán? - elpirultam a bókra és lesütöttem a szemem. 
- Van kedve sétálni egyet? - lépett elő az asztala mögül. 
- Persze. 
A doktor úr kivezetett egy gyönyörű és hatalmas udvarra. Fákkal és sövényekkel borított parkban sétálgattunk. Kavicsos úton haladtunk. Az idő kellemes meleg volt. Azon gondolkodtam, hogy kezdhetnék bele. 
- Miért jött el, Rosalie? - kérdezte érdeklődve az idős doktor. Őszes haja volt és megnyugtató, biztonságot sejtető mély mosolya. Homloka kissé ráncos volt már, de elég jó életerőben volt, ahogy láttam. Fiatalos mozgása volt. 
- Csak szeretnék találkozni a barátommal, és előtte beszélni szerettem volna magával - ráérősen sétálgattunk a hosszú parkban. 
- A barátjának tartja még mindig? Mennyire gondolja szorosnak a kapcsolatukat, azok után, amit Kyle tett Önnel? - a férfi erős kisugárzása sejtette, hogy máris olyan, mintha én lennék a betege. Ez fura. 
- Nagyon fájt, amit tett. Talán sosem fogom tudni feldolgozni, de mégis annyira rosszul érzem magam néhány hete. Úgy érzem ő nagyon fontos nekem. 
- Miért gondolja ezt? - faggatózott tovább. 
- Kyle nagyon nagy hatással volt az életemre, ő volt az, aki erőt adott nekem újra. Amikor őt megismertem, teljesen megváltozott minden. Először azt hittem azért, mert szerelmes vagyok. Később pedig rájöttem, hogy ő mutatta meg az élet naposabbik oldalát. 
- Ez nagyon szép. Kyle azt mondta, Ön végig mellette volt, miközben megpróbált leszokni a drogokról. Ez nehéz volt Önnek? 
- Nehéz? - nevettem fel haloványan - Nekem, nehéz? Nem. Kylenak volt nehéz. Ő hogy van?
- Hm.. - elgondolkodva nézett maga elé - nem is tudom mit mondhatok el Önnek, és mit nem. Talán azt mindenképp, hogy nagyon erős fiú. Amikor idejött, nagyon összetört volt. Mostanában egyre jobban érzi magát. 
- És..és a  drogok? 
- Elutasítja őket. Teljes mértékben. Tulajdonképpen mi nem is segítettünk neki túl sokat. Amióta idejött, egyedül harcol a drogok ellen. Nem kért semmiféle nyugtatót. Egyedül akart megbirkózni vele - igen. Ezt Matt is említette, hogy nem kért nyugtatókat. Csendben maradtam. Örülök neki, hogyennyire erős - Most már semmi szüksége ránk. Igazából azért voltunk neki itt, hogy megpróbáljuk megtisztítani a gondolatait. Ez eddig még nem sikerült, de én úgy érzem teljesen kigyógyult a függőségéből. 
Nem tudtam mit mondhatnék. Örültem neki, nagyon is. Talán lehet még álmodozni...
- Nagyon szereti magát. Ez a szeretet volt, ami elutasította a drogokat. Sokkot kapott, mikor rájött, mit tett - közölte Dr. Edison higgadtan - rengeteget mesél magáról, a kapcsolatukról. A reményről. Persze, ne értse félre, nem szeretném befolyásolni az érzéseit. Meg ez amúgyis orvosititok. Viszont megkért, hogy ha elhagyná az épületet, küldjem el Önnek a leveleket.
- Leveleket? - kérdeztem döbbenten. 
- Mindennap ír Önnek egy levelet. 
- Láthatnám? - kérdeztem izgatottan. - Mármint Kylet. Találkozhatok vele? - a férfi kedvesen bólintott.

Nem szólt semmit. Teste megfeszült, és lassan hátra fordult. Megremegett a gyomrom, de nem félek tőle. Az nem ő volt. Tudom, hogy ő tud igazán szeretni. Döbbenten nézett rám, én pedig tétován álltam az ajtóban.
- Kyle? - kérdezte az orvos. Talán engedélyt kért, vagy valami mást? Vagy figyelmeztette valamire? A fiú bólintott. Most Mr. Edison rám nézett. - Szeretné, hogy kettesben hagyjam Önöket, hogy tudjanak beszélni? Itt lesz valaki az ajtó előtt, ha bármi baj lenne, de ugye az nem lesz - mosolygott rám biztatóan. Bólogattam, és lenyeltem a félelmemet. Megint rám mosolygott, és óvatosan kihátrált mellettem.
Kylera néztem, ő pedig rám. Tekintete szomorú volt, teli bűntudattal. Arca megtört volt és elkeseredett. Nem olyan, mint mikor boldogok voltunk. Együtt voltunk boldogok.
Talán nekem kellene először megszólalnom. Már egy teljes perce becsukódott az ajtó mögöttünk. Lenéztem az összekulcsolt kezemre, és megkapartam a torkomat.
- Szia - motyogtam magam elé.
- Szia - hátrált tőlem egy lépést. Nem értettem, miért csinálja, de fájt.
- Hogy vagy? - néztem rá érdeklődve. Körbe nézett és tétován bólogatott.
- Élek.
- Hallottam írtál nekem leveleket. - pillantása ijedt volt, és megint csak bólogatott. Próbáltam rámosolyogni, hogy megnyugtassam - szeretném, ha elmondanád, mit írtál.
- Leülsz? - kérdezte az ágyára nézve. Én is odanéztem. Válasz nélkül közelebb léptem és leültem az ágya szélére, majd felnéztem rá.
- Te leülsz? - megrázta a fejét, és még hátrabb lépett. Elkomorultam. - Félsz tőlem? - hajtottam le szomorúan a fejem. Kezemet az ölemben nyugtattam, és most mellékcselekvésként muszáj volt megvakarnom és megdörzsölnöm a kézfejemet.
- Magamtól. - válaszolta tömören.
- Dr. Edison azt mondta teljesen jól vagy. - pillantottam rá óvatosan.
- Melletted nem. - hosszú csend telepedett kettőnk közé. Azt vártam, hogy ő mondjon valamit, hogy visszatérjen az a merész Kyle, akibe beleszerettem. Elment a végsőkig értem, megtette a lehetetlent. Miattam... - Hogy vagy? - kérdezte óvatosan.
- Nem jól - rángattam meg a vállamat - Hiányzol már.
- Ott van Matt - közölte gyorsan.
- Matt nem te vagy - néztem rá határozottan. Megcsillant a szeme, amitől mosolyognom kellett.
- Összejöttetek? - hangja próbált érzelemmentes lenni, de én éreztem benne a szomorúságot.
- Nem. Megbeszéltük a dolgokat és barátok vagyunk. Nem érezném mellette azt, amit melletted.
- Mit érzel? - alakul. Kezd beszélni.
- Szabadságot. Boldogságot. Extázist. Melegséget. Szeretetet - lassan soroltam a szavakat, miközben próbáltam felmérni az állapotát. Minden szónál kissé meglágyult a tekintete és kezdett visszatérni az a régi tűz a szemébe.
- De már nem - hajtotta le a fejét szégyenkezve. Hátrált még egy lépést, és a falnak dőlt. Most már méterek választottak el minket.
- De igen, Kyle. Talán idióta, ostoba és őrölt vagyok, de én megbocsájtottam neked. Vagyis... talán annyira szeretlek, hogy bármit tettél, képtelen vagyok haragudni rád.
- Pedig kell - emelte fel a hangját hirtelen. Nem ijedtem meg. - Félned kell tőlem, és elmenekülnöd. Egy szörnyeteg vagyok. Nem érdemlek szeretetet, és soha nem fogom megbocsájtani magamnak, amit veled tettem.  Te se tedd.
- Gyűlölni könnyebb, mint megbocsájtani. - felálltam és közelebb mentem hozzá - és már annyit harcoltál kettőnkért Kyle. - felnézett rám - Emlékszem minden kedves szavadra. Azt mondtad értünk teszed, a jövőnkért. A Mi jövőnkért. Szeretnék veled maradni Kyle.
- Nem lehet - oldalazott el tőlem. Megszakad a szívem.
- Van valaki más? - kérdeztem óvatosan. Kyle felhorkant.
- Soha nem lesz más, Rose - szűrte a szavakat a fogai közt. - Egyszerűen nem bírnám elviselni, ha még egyszer bántanálak akaratlanul vagy... - lehalkította a hangját - akarattal. Te is tudod, hogy tudatában voltam a dolgoknak. Hallottam, hogy könyörögsz, hogy sírsz, én mégis csak az élvezetre gondoltam. Nem rád. Elbuktam Rose, innen nincs tovább.
- Már meggyógyultál, és épp ezért nem okoznál nekem fájdalmat. Szeretnék veled maradni - undorodva nézett végig rajtam.
- Mi a fene ütött beléd? - kérdezte döbbenten - nem lehetünk együtt, hiszen bántottalak. Nem is akárhogy. A legszentebb dolgot használtam fel ellened. Elvettem azt, amit neked kellett volna odaadnod.
- Sajnálom.
- Mi? -kérdezte hitetlenül - Mi van, Rose? Te megőrültél? Hogy mersz bocsánatot kérni Te, Tőlem? Rose... ezt már nem tudom visszafordítani, sajnálom. Megtenném.
- Kyle, én veled akarok lenni - közöltem komolyan, ahogy felnéztem rá - tiszta lappal akarom kezdeni az egészet. Szeretlek, és képtelen vagyok nélküled élni. Az első hetekben csak olyan nagy harag és düh volt bennem, hogy nem láttam mást. Aztán elmúlt, és most látok. Hiányzol, ezt érted? 
Elfordította a fejét, alsó ajkát rágcsálni kezdte. Megrázta a fejét.
- Szólnom kellene Dr. Edisonnak, hogy nézze meg a fejedet, mert tuti megőrültél. - jegyezte meg szinte magának.
- Talán akkor bezárna ide, és többet lehetnénk együtt.
- Ez nem vicces - nézett rám komolyan. - Itt nem őrültek vannak, hanem betegek. Lelki és testi sérültek. Én szétroncsoltam az egész szervezetemet. A szívem gyenge, az agyam sem a régi már. Nézd - mutatta meg a csuklóját - az ereim majd' szétdurranak. Folyamatosan vizsgálatokra kell járnom. Kiderült, hogy rengeteg betegség is van bennem. Nemibetegségek. Nem élhetsz együtt egy ilyen ronccsal, ami én vagyok. A lelkemről nem is beszélve.
- De szeretsz engem. - nyögtem fel elcsukló hangon. Nem akarok Kyle nélkül élni.
- Ha szerettelek volna, nem bántottalak volna.
- Tessék? Nem szeretsz engem? Akkor miért írsz mindennap levelet? Most átkozod magad, de nekem attól még szükségem van rád. Te voltál az egyetlen, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Nélküled én... én nem is tudom melyik diliházba lennék bezárva. Te tudod milyen mély depresszióból húztál ki engem? - kérdeztem komolyan.
- Régen. A régi Kyle.
- Tartozol nekem amiért veled voltam - vetettem be az utolsó kártyalapomat.
- Ez így van. Ezért engedlek el, hogy teljes és boldog életed legyen. Gyerekekkel és szép házzal és klassz munkahellyel.
- Én téged akarlak. Tőled gyerekeket, a mi házunkban élni. Veled ébredni és veled lefeküdni. Közös életet akarok Kyle. Miért nem lehet?
- Ne nehezítsd meg a helyzetet. - fordult el tőlem erőtlenül - nálam jobbat érdemelsz. Olyat, aki boldoggá tesz - közölte halkan.
- Az te vagy - suttogtam magam elé.
Nem szólt semmit. Kinézett az ablakon. Elkezdett csöpörögni az eső. Nem tudom mi lesz ezután, és hogyan fog folytatódni ez az egész, de nem engedhetem el. Ebben biztos vagyok. Szorosan átöleltem hátulról, mire rémülten beszívta a levegőt. Arcomat a vállába fúrtam, és magamhoz szorítottam.
- Ne tedd ezt - fordult felém halkan. - Nem bocsájthatsz meg nekem ilyen könnyen, és nem rohanhatsz azonnal vissza a karjaimba.
- Hát akkor? - néztem fel rá kérdőn.
- Menj haza. Harcolnom kell érted, és kiérdemelnem. Ha iskolába és dolgozni járok, akkor felkereslek.
- Át akarsz verni - toltam el magamtól a fiút döbbenten.
- Nem. Megígérem, hogyha túl tettem magam ezen az egészen, és már nem akarom... szóval ha már együtt tudok élni ezzel a rettenetes érzéssel, felkereslek. Újratárgyalhatjuk a dolgokat.
- Az előbb azt mondtad, ha iskolába jársz. Kyle, ne tedd ezt. Ha azt mondod, hogy "ha túl tetted magad rajta" , akkor az sosem jön el.
- Az a fájdalom, amit neked okoztam, ezerszer nagyobb bennem. Mindennap, minden pillanatban szétmarja a mellkasomat. Használhatatlan vagyok, sajnálom.
- Ezzel mit akarsz mondani?
- Ezt. Sajnálom, de tudnod kell, ha engem választasz, sosem lesz teljes életed.
- Ezerszer választanék belőled egy felet, mint másból egy teljeset.
- Értettem. Köszönöm, hogy eljöttél.
- Holnap is jövök, és azután is, és... - a számra tapasztotta az ujját, és megrázta a fejét.
- Ne pazarold rám az idődet. A sulira kell készülnöd.
- Szakítunk? - kérdeztem szomorúan - mert úgy tűnik ezt akarod.
- Megteszek mindent, hogy boldoggá tegyelek. Szünetet kérek. Időt. Időt, hogy újra elfogadjam magam egy embernek.
- Ne tartson sokáig.
- Ez nem azt jelenti, hogy addig nem élheted az életedet. Felejts el egy időre, jár szórakozni és pasizz. Talán megtalálod azt, aki igazán hozzád való.
- Már mondtam, hogy te vagy a hozzám való.
- Most még ezt gondolod. Sajnos túl gyenge vagyok ahhoz, hogy végleg elengedjelek. Ha elmentél volna az elején, ment volna. Szóval ha teljesen meggyógyulok és rendbe jön az életem, te pedig még mindig kitartasz amellett a szörnyű döntés mellett, hogy engem akarsz, akkor én.. én megpróbálnám újra. Ha ettől te boldog leszel.- bólintottam, és vidáman átöleltem. Megkaparta a torkát, kezeit gyengéden a vállamra fektette. - Lejárt az időnk, most menj el kérlek. - nézett le rám komolyan.
- Szeretlek, Kyle - suttogtam a mellkasába. Gyengéden megérintette az arcomat, és megsimogatta a halántékomat az ujjbegyeivel. Mikor felnéztem rá, szomorú volt, és elkeseredett. Már megint. Homlokát megtörten ráncolta össze. 

Este tudtam mit kell tennem. Kissé kirívó öltözékben jelentem meg, de Jessica elmondása szerint, Christian már nem az az ember, akit ő megismert. Tony ott állt a pult mögött. Igaz tegnapra ígértem, hogy eljövök, most mégis itt vagyok. Letelepedtem elé, és kedvesen rámosolyogtam. 
- Jó estét - köszöntem vidáman. 
- Héj, szia. Késtél. - mosolygott rám vissza. 
- Tudom, de tegnap közbe jött valami. Szóval, Christian - a fiú tekintete a bár végébe siklott, miközben egy pohárba barna folyadékot töltött, majd fejével intett a hátsó sarok felé. Odafordultam, és tényleg ott voltak. Christian és Brad és még két másik fiú. Rengeteg ribanccal körülvéve. Christianon három is csimpaszkodott és ő fogdozta őket mindenhol. A gyomrom felfordult. Bradet szintén körülvették a lányok, és ha jól láttam.. elkaptam a tekintetem. Ezt jobb ha nem látja az ember. Nyeltem egyet, és visszafordultam Tonyhoz. 
- Klassz társaság - jegyeztem meg gúnyosan. - Egy...mondjuk legyen egy.. vodkanarancs.
- Bocsi, de látnom kell az igazolványodat - mosolygott rám szégyenlősen. Ezzel lesz egy kis baj, ugyanis még mindig csak tizenhét éves vagyok. 
- Figyelj! - hajoltam közelebb, kidomborítva az előnyös testrészeimet. - Muszáj kicsit közelebb kerülnöm Christianhoz, és szerintem simán tehetünk úgy, mintha megmutattam volna, és elhitted volna, hogy már rendelhetek ilyet. - kacsintottam rá kacéran. Nem semmi a gyerek, egy pillanatra sem vette el a szemét az arcomról. Pedig eléggé kivágott felsőt választottam.
- Azt ajánlom, tartsd magad távol tőlük - a pultra támaszkodott, arca hirtelen egy leheletnyivel volt csak távolabb az enyémtől - viszont később megmutathatom neked a jobb világot - suttogta hivogatóan. Mélyen a barna szemeibe néztem. Őszinték voltak, de ezek a szemek a legveszélyesebbek. 
- Egyelőre csak egy vodkanarancsot kérek - tartottam vele továbbra is a szemkontaktust. Talán fél perc is eltelt, mire végre kiegyenesedett és nagyot sóhajtott. Végre elkezdte készíteni a rendelésemet.
Úgy tűnt elég jól szórakozik Christian a két szőkével, és a barnával az ölében. Lazán csókolgatja, fogdossa őket, benyúl a szoknyájuk alá és még beljebb. Basszus. Mekkora egy rohadék ez a gyerek. 
Vettem egy mély levegőt és felálltam a pulttól. A szoknyám eléggé rövid volt ahhoz, hogy ne takarjon szinte semmit. A felsőm mély kivágású volt, a cipőm pedig vagy tízenöt centis tűsarkú. A legközönségesebb és olcsóbb lány lettem erre az estére. Jessica...sokkal tartozol nekem. 
Ringatva a csípőmet libbentem a társaság mellé. Hirtelen elkaptam Christian tekintetét, ami aztán lassan végigvándorolt az egész testemen. Brad is felém fordult és ő is rendesen megnézett magának. Elmosolyodtam. Annyira szajhának éreztem magam. 
- Sziasztok. Csatlakozhatok? - kérdeztem kissé kéjes hangon. Nem volt túl feltűnő, de elég hatásos. 
- Kyle csaja? - kérdezte Brad és a fenekemre csapott. Megrándult a gyomrom, és minden idegszálam azt suttogta FUSS!!
- Csak volt csaja. Más utakon járunk - néztem le a fiúra, és ujjamat lassan végighúztam a vállán. 
- Van még itt hely, bogaram - kacsintott Brad, és megragadta a kezem. Megbillentem kicsit, és máris a fiú ölében találtam magam. Rossz hely. Nem az ő ölében kellene lennem.