24. Fejezet

Sziasztok!

Megkéstem, tudom, ne haragudjatok. Fu.. Hát mit is mondjak. Nem lett a legizgalmasabb fejezet, bocsánat. Egyszerűen nem tudtam máshogy átlépni a következő részbe, csak így. Remélem nem veszítem el a támogatóimat, akiknek hálás vagyok :) Ígérem, a következő fejezet izgalmakkal töltött lesz :) Jó olvasást!

24. Fejezet

Rosalie Everhood:

Hetek teltek azóta a szörnyű este óta. Jobban mondva két hét. Azóta a helyzetem sokat javult, hála a barátomnak, Matthew Smithnek. Miután sikerült megbeszélnünk a dolgokat kettőnk között, a kapcsolatunk sokkal jobb lett. Nem volt rajta az a nyomás, ami eddig. Felszabadultá és könnyűvé vált a kapcsolat, és mi sokkal mélyebben el tudtunk benne merülni. Az utolsó napokban már beszélt nekem Kyleról. Nem rezzentem össze a nevére, és nagyon sokat is gondolkodtam rajta. Igazából annyi csodálatos, kedves, és gyengéd pillanatunk volt előtte, hogy még ez a hatalmas fájdalommal teli este sem volt képes teljesen eltüntetni az iránta érzett szeretetemet. Ezért utáltam magam, hogy olyan könnyen megbocsájtottam neki. Pedig a fájdalom ami utána maradt, akkor még kibírhatatlannak tűnt. Túléltem. Viszont az emlék és a fájdalom fakulásával, valahogy úgy tűnt, mintha csak távoli álom lenne. Egy rémálom. Nem hittem el, hogy képes vagyok még mindig szeretni egy olyan tett után...de, ez nagyon furcsa volt. Egyszerűen csak eszembe jutottak a kedves szavai, hogy mindent értem csinál és miattunk. Kettőnkért. Mindig is hittem neki. Aztán tegnap arra is rávettem magam, hogy megpróbáljak az ő fejével látni. Ha én lettem volna az ő helyében, valószínűleg már az első nap az ágyhoz láncoltam volna őt. Aminek biztosan örült volna. Aztán csak a töredékét tudtam annak a kitartásnak elképzelni, amit ő végig megtett. Csak a végén bukott el egy kicsit. De mindenkinek el kell esnie, hogy aztán felállhasson. Így tett. Hiszen elment orvoshoz, és Matt szerint rosszul néz ki, de nem nyúl semmihez, és nyugtatókat sem kér. Teljesen tiszta, de még fél kijönni.
Búcsúzkodni jöttem. Csendben feküdtem Matt ágyán, miközben ő az utolsó dolgokat pakolta össze. Volt időm elmerengni, hiszen reggel óta vagyok nála. Az ő szobájában. Emlékszem, mikor még azt mondta, hogy ha bemennék a lakásukba, valószínűleg nem engedne be a szobájába. Most pedig itt vagyok. Annyi minden megváltozott az utolsó másfél hónapban. Az egész világom megrendült és felfordult.

- Azt hiszem kész - szólalt meg Matt elégedetten, a szoba közepén állva. Kezét lazán csípőre tette. Felemeltem a fejem. Minden teljesen üres volt. Csak a falakon maradtak meg a poszterek, néhány ócskaság hevert a polcokon, két-három bőrönd pedig Matt mellett. Felálltam, és közelebb léptem hozzá. Végre anélkül ölelhettem át a derekát, hogy rosszul érezném magam miatta, vagy attól félnék, hogy ellök magától.
- Hiányozni fogsz - suttogtam a mellkasába. Elvette a csípőjéről a kezét és gyengéden visszaölelt.
- Azt hiszem te is nekem. Vigyázz magatokra, rendben?
- Te is vigyázz magadra, és majd írj, és válaszolj a levelekre. - néztem fel rá kérőn. Mosolyogva bólintott.
- Matthew, indulnunk kell - kiabált fel az anyukája az alsó szintről.
Ennyi volt, ő elmegy. Nagyon sokáig nem fogunk találkozni, talán ott is ragad Angliában. Viszont végre tudom, hogy miért volt fontos az életemben, mi volt a találkozásunk célja.
Büszke voltam rá, és nagyon örültem, hogy kijuthat Angliába. Csak most annyira fog hiányozni. Még utoljára elbúcsúztam tőle a kocsijuk előtt, aztán beszállt. Integettem neki, miközben elhajtottak.

Rettentő bűntudatom volt. Bár haragudtam Jessicára, mert beállt közéjük, azért mégis a legjobb barátnőm volt. Már rég el akartam menni hozzá, de nem volt erőm. Most pedig végre összeszedtem magam. Egy fiú beengedett az épületbe, így csak néhány emeletet kellett felmennem.
Becsöngettem. Nem telt el túl sok idő, csupán néhány pillanat, mire az ajtó lassan kinyílt. Jessica anyukája fogadott, nem épp rózsás kedvében.
- Jó napot! - köszöntem udvariasan és mosolyogva - Jessica itthon van?
- Szia. Nem, már egy ideje elköltözött. - közölte aggódva. Tátva maradt a szám.
- Micsoda? Elköltözött? De hát.. - teljesen ledöbbentem. Mégcsak nem is szólt nekem a barátnőm. Istenem, mit tettem.
- Úgy volt, hogy csak egy hétre utazik el, miután szakított a barátjával, de ott maradt. Nem tudom mikor jön haza.
- Hol az az ott? - kérdeztem halkan. A földet néztem magam előtt. Én üldöztem el? Nem voltam vele egész nyáron. A barátságunk teljesen megszakadt. Szakított valakivel? Valakivel, akiről én nem is tudtam?
- Az unokatestvéremnél. Nem akarja, hogy bárki megkeresse, úgyhogy kérlek te se tedd. - közölte most már higgadtan.
- De hát... mi történt?
- Ennél többet nem mondhatok - kezdte becsukni az ajtót.
- Kérem, tudnom kell, hol van - néztem rá könyörgőn. Megrázta a fejét és becsukta az ajtót. - Akkor legalább a telefonszámát megkaphatom?
- Nincs mobilja - hallottam  a nő hangját a csukott ajtón keresztül.
Rohantam lefelé a lépcsőn. Nem veszíthetem el a legjobb barátnőmet. Hogy lehetne a legjobb barátnőm, ha még azt sem tudom ki volt a barátja? Csak azt tudom, hogy velük volt. Istenem, hol lehet? Mit tettem?

- Heló - ültem le a Central pultjához. Egy helyes fiatal szőke hajú srác állt a pult mögött és épp egy poharat törölgetett.
- Mit adhatok? - kérdezte mosolyogva.
Az egész hely kicsit sötét volt, de talán csak a kint uralkodó vihar miatt lehetett. A fiú mögötti fal teli volt alkoholos és nem alkoholos italok sorával. Halvány fény szűrődött át az üvegek mögött és mellett, a fiú feje felett pedig néhány lámpa égett. 
- Nem is tudom, hogy jó helyen járok egyáltalán. Egy Christian nevű férfit keresek, aki Braddel szokott lógni. Bocsi, de csak a keresztnevüket tudom. Sőt, az se biztos, hogy tudsz róluk valamit, csak a környéken voltunk... - mikor Kylet a szemem előtt verték meg még az első csókunk előtt. Akkor a Central melletti játszótéren voltunk, és gondoltam talán valamelyik szórakozóhelyről jöhettek ki. A nyomozási képességem sosem volt rossz. Remélem most sem hagy cserben.
- Ismerem őket, igen. Miért keresed? - kérdezte, és egy pohár világos barna színű üdítőt töltött, majd elém tolta - tessék egy kis almalé.
- Köszönöm. Igazából csak szeretnék valamit megköszönni Christiannak. - belekortyoltam az italba. Egész nap nem ittam semmit, jó volt végre egy kicsit inni.
- Én annyit tudok, hogy minden este itt buliznak. Meg ha jól tudom Christian valami tetoválószalonban dolgozik, de azt pontosan nem tudom, hol. - elkezdte felakasztgatni a poharakat a fejem fölé.
- Értem. Azt véletlenül nem tudod, kitől tudhatnék meg többet? - kérdeztem óvatosan, és még egy kortyot ittam az italomból.
- Braddel meg a haverjaival van a legtöbbet, de nagyon nem ajánlom, hogy felkeresd valamelyiket is. Christian tűnik a legrendesebbnek közüllük. - figyelmeztetett komolyan. A nevére pillantottam a pólóján, ami a bal mellkasánál volt feltűntetve. Tony.
- Nagyon köszönöm. Majd akkor más utat keresek, hogy megtaláljam Christiant.
- Viszont, ha este visszajössz, biztosan itt lesznek. Én is itt leszek, fedezlek majd - kacsintott rám mosolyogva. Visszamosolyogtam, és bólintottam.
- Köszönöm - előhalásztam az ital árát, amit nem is kértem.
- Hagyd csak, a vendégem vagy - tette a kezét az enyémre. Megint elmosolyodtam. Ha valamit adnak, azt fogadd el.
- Igazán hálás vagyok. Akkor majd este találkozunk.
- Remélem.
Miután kisietettem a Centralból - át a parkon, próbálva nem megázni - és beültem a kocsiba az járt a fejemben, hogy keressem meg Jessicát. Igazából ez a három személy volt fontos. Jessica, Christian és Kyle. Kylet tudtam hol van, és azt is tudtam, hogy holnap el fogok menni hozzá. Christian remény volt számomra, mikor eljöttek Kyleért. Úgy éreztem ő tényleg jó ember, de akkor miért van még mindig Bradékkel? Ez persze nem az én dolgom, én csak meg akarom köszönni neki, hogy aznap este haza vitt. Meg persze megtudni, hogy miért jött oda. Végül pedig Jessica. Jessica volt a legfontosabb. Miután elintéztem a dolgaimat a városban, úgy döntöttem felkeresem az apukáját. Mindig is féltem tőle, de ő talán tud majd segíteni. Ha már az anyukája nem volt hajlandó.
Magam elé húztam a biztonsági övet és már indítottam is az autót.

Már teljesen szétáztam, mire végre ajtót nyitottak nekem a Black háznál.
- Jó..Jó napot! - vacogtam el a köszönést zsebre tett kézzel. Tudom, hogy bunkóság, de szét fagyok. A fogaim hangosan koccantak össze, ahogy vártam a választ. Jessica apukája nem volt túl magas. Inkább erős volt és félelmetes, arcát apró borosta takarta, szeme alatt megjelent néhány halovány ránc. 
- Segíthetek valamiben? - kérdezte mosolyogva. Kedvesen. Mert kedves ember volt. Meleg, takaró, forró tea. Az most jól esne. 
- Én..én csak.. 
- Istenem, de udvariatlan vagyok, gyere már beljebb, megfagysz odakint. 
- Köszönöm - léptem a meleg házba megkönnyebbülten. Juj, de jó idebent. 
A férfi becsukta az ajtót mögöttem, és beinvitált a konyhába. Le akartam venni a cipőmet, de rám szólt, hogy hagyjam csak. Leültem a hatalmas asztal egyik székére, és próbáltam leállítani a didergésem. 
- Szóval, miért jöttél? - helyezett elém a férfi egy bögre gőzölgő teát. Legalábbis remélem, hogy tea volt benne. Hálásan mosolyogtam rá, és a kezeim közé fogtam a bögrét, hogy átmelegedjek. 
- Jessica miatt jöttem. Szeretnék vele beszélni, de nem tudom hol van. - néztem a férfi fáradt arcára. Eddig észre sem vettem, hogy fáradt. 
- Oh, Jessica. Ha jól tudom elutazott egy kis időre. Ennél többet én sem tudok. 
- Tudom, hogy elutazott. Az anyukája unokatestvéréhez. Csak nem tudom hol lakik, és gondoltam - szinte suttogásra halkítottam a hangomat, és a bögrémbe néztem - Ön talán segíthetne megtalálni. 
- Nem tartom egyikükkel sem a kapcsolatot, de mikor utoljára beszéltem velük, még az ország másik felében laktak. Csak egy unokatestvére van, jobban mondva kettő, de a másikuk Németországban lakik. Az meg még messzebb van. 
- Szóval Ön szerint azokat keressem meg, akik itt laknak?
- Az csak 400 kilóméterre van innen, de nem tudom, hogy még mindig ott laknak-e, ahol régen. 
- Értem - kortyoltam bele a forró teámba. Vagyis vagy leutazok négyszáz kilóméterre és találok valamit, vagy nem találok ott semmit. Muszáj őt megtalálnom, és visszahoznom. 
- Megkeresem neked a címet, mindjárt jövök - állt fel hirtelen Jessica apukája.  

Nagyon fáradt voltam. Besötétedett már, de szerencsére égtek az utcai lámpák. Nem hittem volna, hogy négyszáz kilóméter ilyen fárasztó lehet. Oh, két fiú ott sétál az utcán, őket elkapom. 
Félrehúzódtam, és lehúztam az ablakot. 
- Sziasztok, bocsi zavarhatok? - hajoltam át az anyós ülésen. a két fiú megfordult és közelebb lépett hozzám. 
- Persze, miben segíthetünk - léptek az autómhoz. Felemeltem a kezemben tartott papírt, hogy jobban lássam. 
- Virág utcát keresem, remélem jó helyen járok. 
- Tökéletes helyen - egyenesedett ki a srác - Tovább mész néhány métert, a következő kereszteződésig, látod? - mutatott a távolba, egy egyenrangú útkereszteződés felé. 
- Persze. 
- Ott lekanyarodsz jobbra, és végig mész az utcán. Lesz egy elégazás, bal felé kell lekanyarodni, és már ott is vagy. El sem tévesztheted. - De rendes. Hálásan rá mosolyogtam, sé sebességbe tettem az autót. 
- Nagyon köszönöm. 
- Nincs mit - mosolygott vissza - Szia. 
Megtaláltam. A ház szám is stimmelt, itt voltam. Behúztam a kéziféket és kiszálltam az autóból. Mély levegőt vettem. Add, hogy ne legyen felesleges az utam, mert meghalok. 
Bekopogtam. Megint. Ma már harmadszor kopogok be valahová. Mikor egy fiatal lány nyitott ajtót, ledöbbentem. Annyira, hogy leesett az állam. 
- Je..Jessica? - leheltem elképedve. Az a lány, aki előttem állt, nem az a lány volt, akit elhagytam a nyár elején. Gyönyörű hosszú haját vörösre festette, ami göndör fürtökben keretezte az arcát. Frufrut vágatott. Ajkait szintén vörösre festette. És a stílusa.. Hát wáó. Eszméletlen jól nézett ki. Bár nagyon lefogyott. Sovány volt, arca sápadtnak, főleg a vörös rúzsnak köszönhetően még fehérebbnek tűnt.
- Szia. Rég láttalak - közölte halkan. Pislogtam párat. Nem hittem a szememnek. 
- Én is...téged - nyögtem ki lesokkolódva - annyira megváltoztál. 
- Ja. Nem jössz beljebb? - tárta ki szélesre az ajtót. 
- De, persze. 

23. Fejezet

 Helóka Kedves Olvasók!

Meghoztam az újabb fejezetet, ahogy ígértem. Nem voltam benne biztos, hogy mára elkészül, de sikerült. Persze mégsem az lett belőle, amit terveztem :D Köszönöm a kattintásokat és a támogatást. Következő fejezet pénteken :) 

Kellemes olvasást!!    

23. Fejezet

Rosalie Everhood: 

Csak álltam a szobám ajtajában, azzal a világundor ábrázatommal, Matt pedig sajnálkozva nézett rám. Megrándult a szám széle az undortól. Engem ne sajnáljon senki.
- Én magatokra is hagylak titeket - szólalt meg végül apám barátnője, majd megfordult, átfurakodott Matt mellett és elment.
Jó néhány másodpercig csak néztük egymást a fiúval. Végül kitártam előtte a szobám ajtaját és beengedtem. Zsebre dugott kézzel lépett beljebb, én pedig becsuktam mögötte az ajtót. Mondja, amit akar, aztán húzzon el innen. Az biztos, hogy én nem fogom megint elkezdeni a beszélgetést. Megremegtem. Nem tudom miért, talán megint valami érzés motoszkált bennem, ahogy Kyle képére néztem a falon. Matt is megnézte. Megnézett mindent a szobámban. Jobban mondva körülnézett. Meguntam, és inkább visszabújtam a jó meleg, védelmező takaróm alá, a falnak dőltem és az orromig betakaróztam. A fiút néztem, és vártam, hogy mikor fog végre lépni valamit. Ő viszont nem mozdult, azon kívül, hogy a fejét mozgatta és a tárgyaimat vizslatta. Végül sóhajtott, és rám nézett.
- El kell neked mondanom valamit - fogta komolyra a szót és közelebb lépett.
- Foglalj helyet - rángattam meg a vállamat, miközben kibámultam az ablakon. A fiú leült az ágyam szélére, bele a látképembe. Muszáj volt őt nézem. Olyan közel volt hozzám, hogy még azokután is hevesen a vert a szívem, ami tegnap történt. Mellette mindig.

- Sajnálom, ami veled történt, talán ott kellett volna lennem - hajtotta le bűnbánatosan a fejét. Micsoda? Valamiért bocsánatot kér? Ez biztos nem az a Matthew akit én megismertem. - szóval én azért jöttem, hogy megnézzem, hogy vagy.
- Honnan tudod, mi történt velem? - suttogtam a takaróba.
- Kyle eljött hozzám, és elmondta - a fiú nevének hallattára görcsbe rándult a gyomrom, testem megfeszült, torkom pedig elszorult. Ahjajj, ez így nagyon nem jó, ha ennyire rossz, ha meghallom a nevét.
- Mit mondott?
- Mindent. Elment végre orvoshoz, és beköltözött egy rehabilitációs központba. Engem kért meg, hogy segítsek neki eltalálni oda, és megkért, hogy jöjjek el hozzád.
- Nem számít - húztam magamra a takarót, és összekuporodva bújtam el a világ elöl, mint egy kislány.
- Nem csak ezért jöttem - folytatta halkan - a leveled után úgy érzem tartozom neked az igazsággal.
Nem szóltam semmit. Igazság? Végre választ kapok az összes kérdésemre? Amik lassan egy éve nyomják a szívemet és nem hagynak nyugodni? Kikukucskáltam a takaró alól és kíváncsian pislogtam a fiúra.
- Félreértettük, ezt írtad a leveledben - nézett rám komolyan. Lassan bólintottam - az igazság az, hogy én nem. Mindvégig tudtam, mit akarok, de nem... ezt nem tudom elmagyarázni, de megpróbálom. Szóval tetszel, nagyon. Már az elején is tetszettél. Vicces vagy és kedves és veled olyan igazi mély beszélgetéseket tudok folytatni, amit nagyon kevés emberrel. Bírlak és már akkor is birtalak, mikor együtt vízilabdáztunk. Mindenre emlékszem. - elhallgatott, én pedig ledöbbentem. Mindenre emlékszik? Miért? Hiszen én... én nem jelentek neki semmit, ezt ő maga mondta. - akkoriban balhéztak a szüleim, nagyon rosszul éreztem magam, nem akartam senkivel sem beszélni, még veled sem. Semmihez nem volt kedvem, rajtam volt az érettségi terhe is, a szüleim. Nem akartam mást, csak nyugalmat és magányt. Ezért hagytam ott a vízilabdát, utána pedig töröltem magam a közösségi oldalról. Gondoltam ideje mással is foglalkozni a folyamatos veszekedésen és tanuláson kívül. Elkezdtem más iránt érdeklődni, akkoriban már eléggé benne voltam ezekben a filozófiai kérdésekben. Azután, hogy leléptem, megkönnyebbült az életem. Aztán eljöttél hozzám. Teljesen összezavarodtam, hogy miért jön el hozzám bárki is. Te is összevissza beszéltél nekem, és én nem értettem semmit. Nem értettem miért állsz az ajtóm előtt, és mit akarsz. - épp szóra nyitottam volna a számat, de aztán mégsem akartam közbe szólni.
- Nem gondolkodtam olyanon, hogy kapcsolat bárkivel is - elnézett a szekrényemre, és mélyen visszaemlékezett, ahogy én láttam - jó volt egyedül lenni, nem hiányzott semmi a korábbi életből. Bevallom, hogy kedvellek, nagyon is, mégsem... hogy is magyarázzam el. Én nem gondolok rád általában, nem álmodom rólad, ahogy te rólam, nem érzek különösebb hiányt sem, ha nem vagy velem, egyszerűen jó veled lenni. Érted ezt?
Bólintottam, mikor rám nézett.
- Azt hiszem - motyogtam magamban.

- Megcsókoltuk egymást, bevallom tetszett - mosolyodott el halványan - de nem érzem úgy, hogy ez hiányozna nekem érted? Te pedig megérdemled, hogy valaki olyan csókoljon, aki nem tud betelni veled. Olyannal kell együtt lenned, aki minden pillanatban rád gondol, aki tényleg, igazán szerelmes beléd. Olyan ember, mint... - elhallgatott, és gyengéden rám nézett. Kylera gondolt, tudom. Összerázkódtam. Nem lehet.
- Nézd Rose - húzta el az arcomról a takarót. - Amikor titeket megláttalak együtt, a vak is láthatta volna, hogy ti egymásnak vagytok teremtve. Ő tényleg imád téged, és nagyon sokáig elment drogok nélkül, de tudnod kell, hogy a függősége eszméletlenül erős. - könnyek közt bólogattam - Azt is tudom, hogy képtelen vagy most megbocsájtani neki, de azt tudnod kell, hogy érted bármire képes lenne. Fúj, ez most rettentő nyálas volt, de ez az igazság. Amikor ma eljött hozzám, és elmesélte mi történt... te nem láttad őt, de én igen - a fiú tekintete elhomályosult és a távolba nézett megint - összetört. Kegyetlenül. Annyira retteg és úgy érzi, hogy már nincs esély számára. Mintha elvették volna tőle azt, ami eddig volt neki. Elvették az életét és a célját. 
- De annyira fájt - suttogtam elcsukló hangon, és egy könnycsepp végigszánkázott az arcomon. Matt előtt sírhatok, ő őszinte velem. - Én pedig úgy szerettem őt.
- Sajnálom, nem vagyok jó az ilyesmiben - hajtotta le a fejét. Felültem és gondolkodás nélkül átöleltem őt. 
- Nem baj - sírtam el magam - Csak maradj most velem egy kicsit, kérlek - motyogtam zokogva, és belemarkoltam a pólójába, hogy közelebb húzzam magamhoz. 
- Rendben, maradok. - ölelt vissza ő is. 

Jessica Black: ( 9.nap - nincs 8. , nem elírás)

A kórházból elég hamar kiengedtek, bár két hét múlva varratszedésre kell visszajönni. Anyám nem tűnt annyira dühösnek, miután elmondtam neki mindent. Úgy tűnt visszatért a megértő anyám, bár rendesen kiakadt. Az eredmény még mindig nem jött meg, hogy lesz-e kisbabám, vagy nem. Christian nem jött vissza hozzám egyszer sem, az alatt a két nap alatt, míg bent voltam. Kezdett nagyon hiányozni. Meg persze az igazság is, amit ő tudott, én pedig nem. Úgy döntöttem, elmegyek hozzá még ma este, és beszélek vele. Megbocsájtottam neki, hiszen amikor az ember agya kitisztul a düh ködétől, rájön mennyire felnagyította a dolgokat. Mikor Kylet megverték, Christian nem csinált jó formán semmit. Ő nem ütött, sőt mintha védte volna is a fiú. 
- Hogy érzed magad? - törte meg a anyu a hosszas csendet, mikor végre hazaértünk. 
- Élek - mosolyogtam rá kényszeredetten. Viszont jó lenne végre valami boldogság az életembe. Lenéztem a hasamra. Talán lesz valami. 
Ez a gondolat pedig boldogsággal és örömmel töltött el. Most már azt kívántam, hogy pozitív legyen a teszt, mégha csak 17 éves is vagyok. Istenem... egy kis Christian bennem. Bárcsak...

Késő este, miután kiszórtam az elhervadt virágokat a kukába és összecsomagoltam a dobozt, amit Marktól kaptam, elfeküdtem az ágyamon. Kicsit fájt még a vágás. Az orvosok szerint nem olyan mély, hogy szervet érintett volna, viszont elég hosszú ahhoz, hogy varrni kelljen. 
- Kicsim - kopogott be anyu a szobámba. Ülő helyzetbe tornáztam magam, szisszenéssel követve. 
- Igen?
- Csináltam neked lasagnát - nyitott be halkan - gondoltam megéheztél a kórházi kajától - igen, anyám megbocsájtott. Ez kétségtelen. Akkor én miért ne bocsájthatnám meg Christiannak az ő bűneit. Nem áll jogomban elítélni őt.
- Köszönöm, mindjárt megyek - mosolyogtam rá kedvesen. 
Gyorsan magamra kaptam néhány utcai ruhát, egy farmernadrágot és egy vékony pólót. Az ebédlőben csak betömtem a lasagnát, bár ez a kedvenc ételem, illett volna egy tisztességes négy percet szentelnem rá minimum, ehelyett két perc alatt belapátoltam. Még szerencse, hogy kihűlt. Siettem a fürdőbe, bár azt mondták felejtsem el a hirtelen mozdulatokat. Most Christianról volt szó, a fenébe is. Fogat mostam, megfésülködtem és már húztam is fel a cipőmet. 
- Elmentem - kiáltottam fel hangosan, és megsem várva anyám engedélyét becsaptam magam mögött az ajtót. 
Mivel se jogsim nem volt, se autóm, a gyaloglást választottam. Bár jó messze van a szalon, ahol valószínűleg megtalálom, de nem érdekel. Fél óra múlva már épp az utcájukba fordultam be. Milyen vicces. Nem is az ő utcájuk, csak ebben az utcában laknak.
Szívem hevesen kezdett kalimpálni, ahogy megláttam a tetoválószalont. Ahol minden kezdődött, ahol három napig boldogságban és egymásban éltünk rögtön a megismerkedésünk után. Boldog mosoly terült el az arcomon. Kissé lihegtem már, hiszen majdnem rohantam idefelé, de nem számított. Megálltam a kicsike szalon előtt, ami egy hatalmas ház végében kapott helyet. Felsétáltam a lépcsőn, és kifújtam egy jó adag levegőt, majd bekopogtam. 
Senki nem nyitott ajtót. Azonnal megcsappant a lelkesedésem. Vártam öt percig, majd újra bekopogtam. Talán csak alszik. Bekukucskáltam a sötétítővel eltakart ablakokon, így nem láttam semmit. Már épp indultam volna, mikor az ajtó lassan kinyílt. Szívem megint gyorsabban kezdett verni, arcomra kiült egy halvány mosoly, aztán megláttam a férfit. A férfit, aki nem Christian volt. 
- Jó..jó estét - dadogtam ijedten, pedig az apjával álltam szemben, nem holmi sorozatgyilkossal. Azt hiszem. Fáradt tekintete elárulta, hogy most keltettem fel. Hoppá. 
- Segíthetek valamiben? - kérdezte mély, dörmögő hangon. 
- Én..én..én csak Christiant keresem - hadartam zavartan. Értetlenül összehúzta a szemöldökét, majd hátra fordult. 
- Nincs itt - közölte aztán egyre ingerültebben - Gyere vissza máskor. 
- És azt nem tu... - az ajtó rám csapódott.  - ..dja hol lehet? Na mindegy. 
Én viszont tudtam, hogy hol lehet. Görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra, hogy én odamenjek, és esetleg összefussak Braddel meg a haverjaival. Mégis ez volt az egyetlen esély. 

Rosalie Everhood: 

Matt mindennap jött hozzám, és szinte egész nap nálunk volt. Kezdett sokkal jobb lenni minden, kicsit pozitívabban láttam a világot. Nevettünk és szórakoztunk. Pont, mint régen. Sikerült megint fényt és reményt hoznia az életembe. Örültem neki, hogy nincs köztünk semmi szerelmi vonzódás vagy ehhez hasonlók. Akkor nem lehetnénk barátok, amire mindig is vágytam. És most teljesült. 
- Tudtad, hogy ma van egy éve, hogy találkoztunk? - kérdezte meg a film közepén, ami az ő kedvence volt, én pedig még csak egyszer láttam. 
- Tessék? - fordultam felé értetlenül. Gumicukor bombává változott az ágyam, egy pokróc volt csak ránk terítve. Olyan hangulatos volt a félsötétben filmet nézni vele. - Azt ne mondd, hogy megjegyezted. 
- Nem - vont vállat könnyedén - csak tudom, hogy ezen a napon volt az első edzésem nálatok, mi meg akkor találkoztunk. 
- Ja...tényleg. Emlékszem. Pffu.. ha tudnád mit gondoltam akkor rólad - legyintettem a kezemmel és visszafordultam a film felé, miközben a kezembe vettem egy marék békás gumicukrot. Az volt a kedvencem. Bár talán most már kicsit sok lesz az édességből, de nem igazán érdekel. Nincs akinek tetszeni akarnék, én meg szeretem magam olyannak, amilyen vagyok. 
- Igen? - szólalt meg egy perc csend után - Én tudni akarom. 
Hoppá... most mondjam el, hogy az volt az első gondolatom.. "Hm, friss husi" ? Menekülne innen, abban biztos vagyok. Bár mindig is az őszinteség motivált engem, és úgy tűnt nem olyan, akit zavarna bármi is, amit mondok. 
- Hát én.. szóval.. én csak arra gondoltam, milyen jól nézel ki - mosolyogtam rá pirulgatva. Széles vigyor terült el az arcán, aztán felnevetett. Harsányan. Sosem láttam még őt így nevetni. Sőt, szinte alig láttam őt nevetni. Vele nevettem, mert ez eszméletlen ragadós volt. Elfordult az ágyamon, hogy a párnámba fojtsa, én pedig ráhajoltam a hátára, hogy hagyja már abba. Lefogtam a kezeit, mire hirtelen felém fordult és elkapta az enyémeimet. Rámásztam ruhátlan felsőtestére, és ráültem a fiú csípőjére, hogy lefogjam. Cseréltünk, most én szorítottam a kezeit. Nevettünk, mosolyogtunk. 
- Nézd, hol vagyok, bibibi - öltöttem rá ki gyerekesen a nyelvemet. Olyan könnyű vele boldognak lenni. Hirtelen lökött egyet a csípőjével és én alulra kerültem. Csuklóim a kezei között. Mosolyogva fölém magasodott, én pedig a vállammal próbáltam kitörölni a könnyeket a szememből. 
- Nem tudom, ez miért olyan vicces - jegyeztem meg vidáman. Aztán megpróbáltam kiszabadulni a kezei alól, és elkezdtünk bírkózni, mint a testvérek. 
Lábamat a dereka köré fontam, hogy lefordítsam magamról, míg ő leszorította a kezeimet. Erősebb volt, sokkal. Megrémültem, ijedten szívtam be a levegőt. 
- Ne! Ne tedd ezt, elég! - kiáltottam fel már majdnem sírva, annyira megijedtem. Matt azonnal lefordult rólam, tekintete aggódó volt. 
- Ne haragudj, elfelejtettem - nyúlt felém rémültem. Gyorsan megráztam a fejem és lefordultam az ágyról. Hangosan koppantam, de nem érdekelt. Könnyek fojtogatták a szememet és a torkomat, és míg négykézlábon a sarokba kúsztam, el is csöppent néhány. 
- Rose, én annyira sajnálom. Mit csinálsz? - kérdezte aggódva, és ki is pattant az ágyamból. A sarokba kuporodtam, térdemet felhúztam és szorosan átkaroltam.
Elsírtam magam. Nem. Bőgtem. Fájdalom. Mindenhol csak a fájdalom és a csalódás volt. Azt hittem vége. Éreztem magamon Matt nyugtató simogatását, de távoli volt. Halvány érintés. Előre-hátra ringattam magam, miközben próbáltam megszabadulni a könnyektől és a fájdalomtól. Éreztem a sikolyomat a torkomban, a kezeit a csuklómon, az ajkait a testemen. Nem hallottam mást, csak a saját sírásomat. Ne tedd! Kérlek, ne tedd!

Jessica Black: 

Kezdett nagyon hideg lenni. Szorosabbra fontam magam körül a kabátot. Teljesen besötétedett, ami azt jelenti elmúlt tizenegy óra. Már láttam a Central fényeit, és nem sokkal később meg is érkeztem a bejárathoz. Elég zsúfolt már, a külső rész teli volt emberekkel, és ha jól láttam, a belső rész is. Minden asztalt alaposan megnéztem, ahogy befelé igyekeztem. Egyiknél sem ült Christian. Talán mégsincs itt. Amikor beléptem az egy teres hatalmas helyiségbe - ahol óriási bőrkanapék és fotelek húzódtak, rajtuk emberekkel - megváltozott  légkör. Forróbb és intenzívebb volt itt minden. A zene hangosan dübörgött nem messze tőlem. Azt hittem beszakad a dobhártyám. Tekintetemmel végigkövettem a termet és a leghátsó sarokban megláttam a csapatot köztük Christiant is, aki elég jól érezte magát. Koccintottak, hangosan éljeneztek. Brad, Ethan, számomra egy idegen, Christian, közöttük Emma és még jó pár nagyon csinos lány. Elkapott a féltékenység, amikor az egyik lány a barátom ölébe ült, és megcirógatta az arcát. Ne már...
Odasiettem hozzájuk, bár nem biztos, hogy túl jó ötlet volt. Mindenki harsányan felnevetett, és már messziről éreztem az alkohol szagot. 
- Nézd csak főnök, kit fújt ide a szellőcske - nézett rám nevetve Ethan. A csontomig hatolt a jeges érzés, főleg mikor Brad is rám nézett. Öntelt vigyorával. Aztán Christian, de neki azonnal lehervadt a mosoly az arcáról. A kezét viszont esze ágában sem volt elvenni a barna ribancról, aki az ölébe telepedett. 
- A kis túlélő - vigyorgott rám Brad önelégülten, majd hátra dőlt a kanapén. 
- Elintézzem, főnök? - állt fel Ethan lelkesen. Megrázkódtam, és a barátomra néztem. Ő is Ethant nézte.  
- Inkább beszéljen a kis Jessica, hogy miért is jött közénk. Szeretnél csatlakozni hozzánk? - kérdezte érdeklődve, mégis gúnyolódva Brad. Megrémültem, lábaim megremegtek. Alig érezhetően megráztam a fejem. Nem mertem megszólalni. 
- Kár, pedig lenne hely közöttünk. Élveznéd a dolgot, hidd el. Most már a tied, Ethan - húzott elő a férfi egy cigarettacsikket a dobozból. A másik fiú vigyorogva lépett mellém, és megragadta a karomat. 
- Gyere cica, játsszunk egyet - suttogta a fülembe kéjesen. Összerezzentem, a gyomrom felfordult. 
- Majd én kikísérem - lökte el tőlem durván Ethant a barátom. Aztán ő ragadta meg a kezemet és durván vonszolni kezdett kifelé. - Mit keresel itt? - sziszegte dühösen a fülembe - Nem megmondtam, hogy többet ne gyere ide? 
- De én csak...beszélnem kell veled, Christian. 
- A babáról van szó? - most már nem kellett kiabálnia. Végigrángatott a külső részen, és éreztem, hogy minden szem ránk szegeződik. 
- Nem, kettőnktől akarok beszélni. 
- Nincs olyan, hogy kettőnk - fordított hirtelen maga felé. Dühös volt, rettenetesen. Megrázott, mint egy babát, ami nem akar működni - Megértetted? Mi sosem leszünk együtt, felejts el engem. Felejts el mindent, amit valaha is mondtam neked, vagy tettem veled. Vetesd el a babánkat, és tűnj el innen - szűrte dühösen a szavakat. Könny gyűlt a szemembe.  Úgy éreztem sziven szúrtak. Erősen és mélyen. Nem hittem a fülemnek, de a szívem megszakadni készült.
- De Christian - néztem fel rá értetlenül, homályosan láttam a könnyektől.
- Nincs semmi de Christian. Mától én nem létezek a számodra. Törölj ki minden képet a gépedről rólam és kettőnktől, tépj össze minden üzenetet, amit küldtem neked. Tépd ki a lapokat a naplódból, és vetesd el a babát. Dobd ki a nálad hagyott ruháimat és dolgaimat. Felejtsd el ezt a helyet, és a szalont is. 
- Lehetetlent kérsz - sírtam el magam értetlenül. 
- Semmi sem lehetetlen, csak akarni kell. A ruháiddal együtt elküldöm egy ismerősöm számát, ő majd leveszi rólad a tetoválást is. Nem akarom, hogy emlékezz rám. 
- De én nem akarlak elfelejteni - néztem komoly és ingerült szemeibe. 
- De igen - rázott meg megint. A fogaim összekoccantak, a szavam elakadt - nem akarsz rám emlékezni, utálsz engem. Főleg mert végig csak kihasználtalak, csak a szexre kellettél, semmi másra. Mindent hazudtam neked, amit csak tudtam. Nem szeretlek, ezt értsd meg, és tűnj el innen. 
- Te nem... - újabb könnycseppek - nem szeretsz engem? - nyögtem ki döbbenten és kétségbeesetten. Lassan megrázta a fejét. - de én szeretlek téged - néztem rá megint könnyes szemmel. Hangom elcsuklott. 
- Szar ügy - vont vállat és megfordult, hogy távozzon. Elment. Itt hagyott. Így. Lesokkolódva és a pokolban. 

Christian Miller: 

- Elintézted? - kérdezte Brad, ahogy visszaértem az asztalhoz. Olyan szívesen levágtam volna az összes végtagomat. Egyik sem fájna jobban, mint amit az előbb csináltam. 
- El. - huppantam le a lányok mellé lazán. Jobban mondva a megjátszott lazasággal. 
Brad gyanakodva mérgetett. Nem hisz nekem, naná, hogy nem. Ő ismer a legjobban, hogy is hinne nekem. Felfogja még használni őt ellenem, és én felkészülök rá. 
- Akkor igyunk - emelte magasra a poharát. Magamhoz húztam az egyik ribancot, csak az álcázás kedvéért és belecsókoltam a nyakába. Durván. Erőszakosan. 
- Menjünk szobára cica - suttogtam a fülébe, de annyira, hogy Brad is hallja - hadd vezessem le egy kicsit a feszkót. 
A lány kacéran felnevetett, hosszú műkörmét végighúzta a combomon, egészen az ágyékomig. Felfordult a gyomrom, de majd lerázom valahogy a csajt. Felállt, én pedig követtem őt. 
- Holnap kilencre, Christian. William akkor ér haza - figyelmeztetett a holnapi munkámra Brad, ahogy elhaladtam mellette. Kezemet a lány fenekére tapasztottam. 
- Márha ki tudok kelni az ágyból - jegyeztem meg hangosan, ahogy kifelé haladtunk, rájátszásképp pedig durván magamhoz rántottam a lányt.
- A régi Christian végre visszatért közénk - kiáltott utánam Brad. Poharak koccantak össze mögöttem, éljenzés és jókedv. Heló régi szar életem, viszlát tökéletes életem. 

22. Fejezet

Helóka mindenki!

Mint ígértem már itt is a következő fejezet. Remélem még nem lankadt le a lelkesédesetek :)

Néhány hirdetnivaló!  

Az első. Befejeztem a Kyle Naplója részeket, mert alig kaptam kattintást rá, ráadásul nekem sincs hozzá kedvem.  

Második. Eléggé nem működik mostanában a gépem, de elnézem neki, hiszen jó öreg már szegényke. Megpróbálom hozni majd a részeket időben, de nem ígérhetek semmit. 

Harmadik. A következő részek visszaállnak a négy naponkénti közzétételre. Tehát a legközelebbi fejezet hétfőn kerül fel. 

Most viszont hadd meséljek egy klassz játékról, amit drága barátnőm mutatott nekem. Csábításból jeles. Aki ismeri, tegye fel a kezét :) Vicceltem. Eszméletlen jó játék, próbáljátok ki!! Legalábbis szerintem nagyon jó. Még csak két napja ismerem, de nagyon tetszik. Nem szeretné valaki, hogy meghívjam? Az plussz harminc pontot jelentene nekem :D 

Amiről beszélni szeretnék még...az a futás és az úszás. Hétvégén úszni megyek, menjetek el ti is. A cél, három kilóméter. Majd elmondom, hogy sikerült :P Aztán valamelyiknap elmegyek futni is, valószínűleg péntek vagy vasárnap. Tartsatok velem :) ...gondolatban.

Hoztam nektek zenét is, hátha valakit ez is érdekel. R&B ha jól tudom, de ez nem is számít. Kicsit szomorkás dal, de eszméletlen jó. Christian érzéseit tükrözi, és kicsit talán róla is szól a szám, ha értitek mire gondolok. A fejezet elolvasása után érteni fogjátok. 

Most viszont nem is beszélnék többet, Kellemes Olvasást!  

22. Fejezet

Jessica Black: ( 7. nap)

Álmosan pislogva nyitottam ki a szememet. Nem volt túl világos az ismeretlen szobában, de azonnal tudtam, hogy csak azért, mert a függönyök be vannak húzva. Homályosan láttam egy férfit az ágyam mellett, aztán néhány pislogás után a kép kitisztult. Christian gubbasztott mellettem, kezemet ajkaihoz emelve szorította a sajátjaival. Nem számított a múlt, nyugalom árasztott el, hogy itt volt mellettem.
- Héj - motyogtam köszönésképp, majd elmosolyodtam. Christian felemelte a fejét és rémülten nézett le rám.
- Jessica - szólalt meg aggódva - Istenem, hogy érzed magad? - hajolt közelebb hozzám. Felemelkedett a székéről és megcsókolta a homlokomat.
- Jól - suttogtam arcába az igazat. Nem éreztem fájdalmat, sem semmi mást az álmosságon kívül. - De hol vagyok? - körbe néztem a szobában, ahogy a férfi visszaült a helyére. Kezemet megnyugtatva szorongatta.
Egy kórház szobájában voltam. Velem szemben és mellettem is volt egy-egy kórházi ágy, és az egyiken a lepedő összegyűrődve hevert, a másik viszont beágyazva volt.
- Anyukád tegnap behozott, mert elájultál. - tájékoztatott kedvesen. Tekintetemet az ágyakról a fiúra emeltem.
- Csak elájultam? - a fiú megrázta a fejét, és szemében valami furcsa érzést láttam... megbánást és könyörgést. Van is mit megbánnia, de nem ítélhetem el, hiszen nem ismerem a múltját. - Te tudod, mi történt velem? - kezdtem kijózanodni a fáradtságból. - Kaphatok egy kis vizet? - kapartam meg száraz torkomat. Felültem, oldalamba pedig hirtelen éles fájdalom nyilallt.
- Óvatosan - nyomott vissza az ágyra gyengéden. - Felszakadnak a varratok.
- Varratok? - kérdeztem döbbentem, és gyorsan ledobtam magamról a takarót. Rémülten néztem végig a kórházi ruhán, kerestem, hogyan nyithatom széjjel. - Látnom kell! - rángattam meg a ruhámat kétségbeesetten. - Mi történt velem?
- Ne! - fogta le a fiú kezemet. - Ne mozogj! - nyomott vissza az ágyra. Rémülten és értetlenül néztem rá.

- Miért nem mondod el, mi történt velem? Hol van az anyukám? - egyre gyorsabban vettem a levegőt, valami csipogás hallatszott a fejem mellől. Odanéztem, Christian pedig megnyomta a nővérhívót. - Mit csinálsz? Miért nem beszélsz? - kapkodtam a fejem összevissza a belépő nővér és a barátom között.
Nem válaszolt egyikük sem, a nővér pedig szó nélkül benyomta a kezembe az injekciót.

 

Rosalie Everhood:

Szobám békés és nyugodt rejtekében kuporodtam össze egy pohár forró teával a kezemben. Magamra zártam az ajtót és csak bámultam ki a fejemből. A televízió halkan szólt előttem, én pedig az ágyam végébe kuporodtam a falhoz, és betakartam magam teljesen. Ez volt az én védelmem. A takaróm. Ha éjszaka féltem nem számított mennyire meleg van, én akkor is bebújtam alá. Mert ott biztonságban voltam. Most is. Főleg, hogy az ajtó zárva van, az ablakokon elhúztam a függönyöket. A sötétség jó.
Mikor az orvos közölte, hogy biológiailag még szűz vagyok, nem könnyebbültem meg. Tudja valaki, mekkora ez a fájdalom? Valaki biztosan. És már én is. Egész nap próbáltam nem rá gondolni. Kitépni Kyle nevét a szívemből és az életemből. De akármerre néztem ő ott volt. A képeken a falon, az íróasztalon. Nem akartam rá gondolni, sem arra ami történt velem, de képtelen voltam elfelejteni. Az érzés, hogy a világ legnagyobb lelki fájdalmát okozza az, akit a világon a legjobban szerettél, leírhatatlan. A férfi, akiért feláldoztál volna mindent. A férfi, aki el akart venni mindent. Az egész életemet megbélyegezte, a fájdalom emléke nem csak az elmémben, de a csontjaimban is visszhangzik. Kitörölhetetlen sebet hagyott bennem. Úgy éreztem magam, mintha a lelkemet lezárták volna egy sötét, magányos pincébe. Egyedül voltam, a hideg pedig összenyomorgatta a testemet és a lelkemet. Pedig én tényleg... miért kaptam ezt? O, Uram, miért kaptam ezt? Megint kigördültek a könnyeim, de

már nem hangosan sírtam. Csendben magamban. Egyedül, ahogy régen. Sosem szerettem másnak beszélni a gondjaimról, erről meg főleg nem. Egyedül mentem el az orvoshoz. Egyedül ültem fel a székre, remegve, fájdalmak közt. Hiába próbálták kiszedni belőlem a fiú nevét, nem mondhattam el. Kyle beteg. Talán sokkal súlyosabb a betegsége, mint azt gondoltam. Mint azt bárki is gondolta. Én mindig is szerettem őt. Eszméletlenül szerelmes voltam belé, egészen tegnap estig. Halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Lassan oda fordítottam könnyes arcomat, de nem szóltam.  
- Rosalie - hallottam apukám barátnőjének kedves, megnyugtató hangját. Habár nem vagyunk mindig puszipajtások, azért nagyon kedvelem. Magába tudja szívni a gonoszt, és kiengedni az összes szeretetét. Megértő és kedves. - Valaki szeretne veled beszélni. - megrángattam a vállam, letettem az éjjeliszekrényre a bögrét és magamra húztam a takarót. Elbújtam a világ elöl. Nem akarom, hogy bárki is beszélni akarjon velem.
- Kicsim, szerintem őt be kellene engedned - győzködött tovább apám barátnője. Hosszú csend következett, és én már azt hittem elment. Aztán megint megszólalt. - Matt van itt, és szeretne beszélni veled. 
Nem érdekelt. Senki nem érdekelt. Azt akarom, hogy boldog legyél. Mi egyek vagyunk.
Megint könnyek peregtek végig az arcomon, ahogy visszaemlékeztem Kyle szavaira. Nem szabad szeretni. Senkit nem szabad szeretni. 
- Nem állhatsz össze olyanokkal, akik drogoznak vagy nagyon sokat isznak, mert nem tudod mire képesek. 
- Rendben apa, nem állok össze drogosokkal, ígérem.
Emlékek. Ezresével törnek fel az emlékek. Nem akarom, minden annyira fáj. Annyira egyedül vagyok, senki nem ért meg engem.
- Kicsim, engedd őt be kérlek. Nem sokára utazik el. - hallottam apám barátnőjének megnyugtató hangját. 
El tudja terelni a gondolatokat. Ő képes rá. Vajon a fájdalmat is meg tudja szüntetni? Azt a hihetetlen erős lelkifájdalmat, ami szétégette a szívemet?

Christian Miller: 

- Mi a tetves anyádat képzelsz te magadról? - csaptam le a mobilomat Brad asztalára a Central kávézójában. Fel tudtam volna robbanni a dühtől. 
- Amit mondtam, megmondtam - dőlt hátra elégedetten a székében, ujjait összeérintve. 
- Túl mész minden határon te nyomorult, gerinctelen rohadék - üvöltöttem le a férfinek nem nevezhető.. szétrobbanok. 
- Gyönyörű szavak egy ilyen embertől - vigyorgott rám gúnyosan. Elborult az agyam, és hatalmasat lökve az asztalon a férfire borítottam. - Mit csinálsz? - ugrott fel azonnal a papírok közül ingerülten, én pedig megkerültem az asztalt, Bradet megragadtam a nyakánál és a falhoz nyomtam. Erősebb voltam nála, sokkal erősebb. 
- Azt hiszed nem bosszulom meg? - sziszegtem dühösen az arcába. Komoly tekintettel nézett le rám, vörösödő arccal, de nem érdekelt. - Nagyon megkeserülöd, érted? - öklöztem el a feje mellett. Istenem, de szívesen vertem volna a fejébe, de megígértem Jessicának, hogy megjavulok. - Még egyszer a közelébe mész, én esküszöm kinyírlak - löktem a falba a testét. Hirtelen két kéz ragadott meg, és elrántottak tőle. Kirántottam a jobb kezemet a fogásból és arcon öklöztem az ismeretlen férfit, majd megfordultam és a másiknak is behúztam egyet. A következő szorítás erősebb volt, és már egyik kezemet sem tudtam kirángatni. Dühösen felüvöltöttem. Az egyikük belerúgott a térdhajlatomba, amitől Brad elé estem, míg kezeimet hátra és felfelé húzták. Brad fejbe rúgott, amitől az félrebicsaklott. Fémes ízt éreztem a számban és azonnal kiköptem a felgyülemlett vért a padlóra. Belesajgott a bal arcom a rúgásba. Lassan felnéztem az előttem álló férfire. 
- Megmondtam Christian, hogy nincs kiszállás - ragadta meg az arcomat ingerülten, amit én gyorsan elrántottam - figyelmeztettelek, hogy nem léphetsz ki. Nagyon sokkal tartozol nekem, és ha kell visszaküldöm az apádat a börtönbe is. Elveszek tőletek mindent, főleg tőled. A kis ribancodat. 
- Ne merd így nevezni! - ordítottam rá dühösen. Elvigyorodott. Arcom megrándult. 
- Úgy nevezem, ahogy akarom. Azt csinálok, amit akarok. Enyém az, amit akarok. Én pedig téged akarlak a csapatomba. Márpedig te nekem fogsz dolgozni, ha nem... - elhallgatott, és megfordult. Felvette a mobilt az összeburogatott asztalkupac tetejéről, és az orrom alá tolta a képet, amiért itt voltam. Jessica önkívületi állapotban feküdt az ágyán, miközben Brad szinte megkéselte. 
- Hogy csináltad? - kérdeztem halkan, és lehajtottam a fejem. Hajam a szemembe lógott. 
- Drága barátnőd megismerkedett egy Mark nevű alakkal. Jobban mondva... valaki megpróbált a bizalmába férkőzni ajándékokkal és kedves szavakkal. 
- Te voltál - emeltem rá dühös tekintetemet. 
- Igen - bólintott érzelemmentesen - én voltam. Megtudtam róla mindent, azonnal kiteregette az életét nekem. Viszont volt valami a dobozban, amire nem is számított. Kábítógáz. Szegény, szerencsétlen kis Jessica - játszotta meg a szomorúságát, és elkezdett fel-le járkálni a szobában - innentől már nem volt nehéz bejutnunk a szobájába, innen pedig már tudod. 
- Hagyd őt békén - néztem rá fel fenyegetőn. 

- Kétlem, hogy hallgatnék rád - nézett rám megvető pillantással - de tehetsz valamit, hogy megvédd - lehajolt hozzám. - Csak vissza kell jönnöd közénk, és mi elfelejtjük a házát. 
Vesztettem. Lehajtottam a fejem. 
- Rendben - suttogtam magam elé, és Jessica képe villant elém. Más kezét fogta. Valaki mást csókolt, valaki mással boldogabb volt. Boldogabb mással...nem velem. El kell engednem őt, mert nem sodorhatom veszélybe. Nekem pedig Braddel kell maradnom. A régi életem. Amit gyűlölök. Elveszítettem a fényemet. Jessicát. 

Jessica Black: 

Amikor újból felébredtem, már nagyon világos volt. Hunyorogva próbáltam a fényhez szokni. Most nem volt velem Christian, hiányzott is, hogy valaki fogja a kezem, és csókot leheljen a homlokomra. Anyu állt az ablaknál. Kicsit mérgesnek tűnt.
- Szia - suttogtam gyengén. Hogy lehet, hogy ennnyire dühös rám? Hát persze... - láttad a tetkót? - próbáltam felülni. Most könnyebben ment, nem hasított éles fájdalom az oldalamba. 
- Mi a fenébe keveredtél kislányom? Miért titkolóztál előttem? - támadt le azonnal - Mi az, hogy terhességi tesztet kérsz a nőgyógyászoton? És mi az, hogy tetoválásod van? 
- Anya - kezdtem halkan és szégyenkezve - sajnálom, de nem mertem elmondani. Egyik este... én nem tudom hogy történt. 
- Drogoztál? - fonta össze a karjait maga előtt. 
- Nem - néztem fel rá komolyan - anya, olyat nem tennék. 
- Piáltál? - folytatta a dühös faggatózást. Hol az anyukám? Hol van az a nő, aki mindig megértett. Tudom..elveszett azzal a Jessicával, aki még tudta mi az igazság. 
- Nem anyu, nem ittam alkoholt ha erre gondolsz. 
- Lefeküdtél valakivel? - nyilván, másképp hogy kérhettem volna terhességi tesztet?
- Igen. A barátommal. Vagyis a volt barátommal. 
- Mikor? 
- Anyu - néztem fel rá hitetlenül - hiszen én nem tettem semmi rosszat, miért bántasz engem? 
- Mikor? - erősködött tovább. 
- Haragszol rám, igaz? - kérdeztem halkan.
Naná, hogy haragszik rám. Máshogy nem nyerhetem vissza a bizalmát, csakha elmondok neki mindent. Most már úgyis mindegy, tudja csak meg, ha akarja. Talán nekem is könnyebb lesz így. 

21. Fejezet

Sziasztok!

Először is bocsánat a késésért, de ma hulla voltam, vasárnap pedig este tízkor értünk haza. Cserébe izgalmakkal teli fejezetet hoztam nektek, bár szerintem kicsit rövid lett. 
A másik hirdetni valóm, hogy a következő fejezet két-három napon belül felkerül, hiszen említettem, hogy nem szeretem húzni az olvasók agyát, mert tudom, hogy bele lehet őrülni, ha nincs folytatás. 
(Bocsánat a bejegyzés egyszerűségéért, de nem találtam megfelelő képeket.) 
Hadd áruljak el egy titkot :D Egyelőre fogalmam sincs mik fognak ezután történni, mert olyan hirtelen jöttek az ötletek, hogy egyáltalán nem ilyenre terveztem a történetet. Viszont csütörtökre maximum mindenképp összehozok nektek még egy fejezetet. 

Addig is, jó szórakozást, és kellemes olvasást :)

21. Fejezet

Rosalie Everhood:

Kyle ma nagyon csendben volt. Egész nap nem beszéltünk. Tudtam, hogy szenved, mégis az én bajaimmal foglalkozott. Annyira erős volt és... ő tényleg szeretett engem. Úgy, ahogy senki más soha. Most hogy végre elbúcsúzhattam Mattől, minden könnyebbnek tűnt. Bár a barátsága hiányozni fog, de én mindent megpróbáltam, hogy megmaradjon.
A barátom gyengéden simogatta a kezemet a nappaliban. A kanapén, ahol tegnap Mattel voltam, ahol reggel Kyle megint szerelmet vallott nekem. Jó volt a fiú karjaiban feküdni, a mellkasához bújni. Próbálta visszafogni a remegését több-kevesebb sikerrel. Míg én bámultam ki a fejemből, ő ujjbegyével simított végig csupasz karomon. Már nem kellene Matten gondolkodnom, nem szabadna, hogy a csókját érezzem a számon. Megsimítottam az ajkamat, barátom pedig felém fordult.
- Jobb volt? - kérdezte higgadtan. Még mindig nem értettem honnan tudja, és hogy miért nem haragszik rám.
- Szeretlek Kyle - néztem fel barna szemeibe. Miért nem tartom szebbnek, mint Mattét? Miért nem olyan erős a vonzalom kettőnk között?
- Tudom, de Ő jobban csókol? - kérdezte nyomatékosan. Elvörösödtem és lesütöttem a szemem. Megint előtört a régi rossz szokásom, hogy az ajkamat harapdáltam. Kyle az állam alá nyúlt és maga felé emelte, míg már nem tudtam kibújni a tekintete alól.
- Nem erről van szó, nem akarok veled beszélni róla - adtam be végül a derekam követelőző tekintetére.
- Hát kivel? Mégis kinek tudnál beszélni a Mi kapcsolatunkról? Miért nem mondod el az igazat? - csattant fel idegesen és felült. A matracra huppantam, ahogy lerázott magáról, majd mellé ültem.
- Te miért nem vagy ideges? Miért nem kiabálsz velem? Miért nem mondod, hogy utálsz? - emeltem fel én is a hangomat. a fiú a térdére hajtotta a fejét.
- Mitől lenne jobb, ha kiabálnék? Azt akarom, hogy boldog legyél - motyogta a lábai közé - Meg akarom oldani a problémát, ami kettőnk között van. - elmosolyodtam. Kylenak végre van célja. Eddig csak elküldött melegebb éghajlatra, ha csak Mattre néztem, de most megtenne értünk bármit. Szorosan átöleltem, arcomat a nyakába fúrtam.
- Most nem akarok erről beszélni.
- Te is tudod, hogy a legjobb barátod vagyok - megérintette a delfines karkötőt a jobb csuklómon - hogy mi összetartozunk.
- Beszélnem kell Jessicával, és apukámmal. Olyan rég nem beszéltem már apukámmal. - motyogtam a bőrébe. Bólintott és visszadőlt az ágyra velem együtt.
Aznap egymás karjaiban aludtunk el.

Jessica Black:

- Mi ez az egész? És ki vagy te? - írtam SMS-t az egyetlen számnak, ami a telefonban volt. Ledőltem az ágyamra. Már este kilenc körül járhatott. Vártam, és vártam. A plafont néztem. 
- Hát nem izgalmasabb így? - kaptam meg a választ néhány pillanattal később.
- Valahogy nincs kedvem izgalomba jönni - pötyögtem be a választ, majd rákoppintottam a küldés opcióra. 
- Kislányom! - kiabált anyu, mikor haza ért. Gyorsan felpattantam az ágyról, magamra húztam egy hosszú ujjú felsőt, és az ágy alá szórtam a csomagot. Vajon a virágot hogy magyarázom meg neki? Elrejtettem a vázát az egyik szekrényem mögé - épp befért - és kisiettem a szobából. 
- Szia, anya - mosolyogtam rá kedvesen, majd az ajtónak dőltem. - Máris itthon vagy? 
- Nem kellett ma sokat dolgoznom - cipekedett be néhány nehéznek tűnő szatyorral. Közelebb léptem, hogy segítsek, mikor megláttam George-ot. Oh, Istenem. Lehervadt a mosoly az arcomról, és inkább megfordultam. 
- Ma nem vagyok éhes - csuktam be magam mögött az ajtót. 
Annyira egyedül éreztem magam. Szükségem volt Rosera, vagy... azt ki se merem mondani. Végülis Rose számát tudtam kívülről, így bepötyögtem az újdonsült mobilomba, és felhívtam a legjobb barátnőmet. Most már meg tudtam érteni, miért hanyagolt el. Ha csak fele annyira szereti Kylet, mint amennyire én Christiant, akkor megértem őt. Nem csöngött ki. Csak sípolt egyet a készülék, és jelezte, hogy nem elérhető. Bepötyögtem a másik számot is. Christian számát. Nem tudok mit tenni az ellen, hogy hiányzik. Bár tegnap üvöltöttem le a fejét és elküldtem a jó édes anyukájába...de nem. Nem hívhatom őt fel. Őt nem. 
- Akarsz róla beszélni? - kaptam meg az újabb SMS-t. Ha se a legjobb barátnőmmel, se életem értelmével nem beszélhetek, akkor is itt van valaki, akit érdekel, hogy mi a helyzet velem. 
- Idegen vagy. Te nem ismersz, én nem ismerlek. 
- Épp ezért könnyebb lenne. Bennem megbízhatsz - jött azonnal a válasz. Hiszen már azt sem tudom kiben higgyek. Ledobtam magam az ágyamra, és elkezdtem névtelenül bepötyögni az eseményeket. Elmondtam, hogy aggódom a barátom és a barátnőm miatt. Hogy a férfi, akibe eszméletlenül szerelmes vagyok embereket bánt, és én nem vagyok képes élni sem nélküle, sem pedig vele. Elmeséltem neki milyen érzés titkolózni anyám elől, és hogy mennyire nem számíthatok senkire. Kiöntöttem neki a szívemet lelkemet, és végre kicsit könnyebbnek éreztem magam.

Rosalie Everhood:

Éjszaka arra ébredtem fel, hogy Kyle szorosan a matracba szorít. Felpattantak a szemeim, ajkai a nyakamra tapadtak, kezével leszorította az enyéimet.
- Kyle - motyogtam álmosan. Abban a pillanatban rájöttem, hogy ez nem álom. Rémülten ficánkoltam a kezében - Kyle, engedj el - szóltam rá hangosabban és kissé kétségbeesetten. A fiú mintha meg sem hallotta volna. Kezével kettőnk közé nyúlt, én pedig bepánikoltam.
- Kyle, ne tedd! Rosalie vagyok, akit szeretsz, nem akarom Kyle - nyomtam el magamtól a fiút, miközben kétségbeesetten kiabáltam. Nem mozdult, legalábbis nem rólam. Megrémültem, kapálóztam, ahogy csak bírtam. Gyomromban félelem kerekedett, torkom fájón megfeszült.
- Könyörgöm Kyle, eressz már el - csuklott el a hangom a mondat végén, a fiú pedig az ajkaimra tapasztotta az övét.
Kezeimet egyik kezébe vette, és leszorította a matracba, míg a másik végigsiklott a hasamon. Testem megfeszült, lábaimat összeszorítottam, ahogy csak tudtam. Ráharaptam az ajkaira, a következő pillanatban pedig valami puha anyag tekeredett a csuklómra. Nem láttam semmit, de ahogy végig tapogattam egy rövid láncot érintettek az ujjaim, majd egy puha karikát.
- Eressz! - emeltem fel a hangom határozottan, és hirtelen felemeltem a fejem, hogy legalább fejbe verhessem a sajátommal. A fiú ügyesen elhajolt, gyorsan megragadta a másik kezemet is, és a kettőt összebilincselte. - Ne, ne! Kyle, ezt nem teheted! - sírtam el magam rémülten, miközben rúgkapáltam a lábaimmal. - Könyörgöm Kyle, ne bánts. Megígérted, hogy nem bántasz.
Gyengéden végig simított ziháló testemen alulról felfelé, felgyűrve ezzel a felsőmet. Kezemet a testem fölé hajtotta és valamihez hozzá csatolta. A fülemhez hajolt.
- Az enyém vagy - suttogta kéjesen és finoman megnyalta - mindig is az enyém leszel. Nekem pedig rád van szükségem, még hozzá most. Enyhítek a poklon, és te napok óta ellenkezel velem.
- Könyörgöm - suttogtam elfúló hangon - te is tudod, hogy még nem voltam senkivel, ne tedd tönkre az elsőt.
- Élvezni fogod - csókolta meg a nyakam hajlatát, én pedig még jobban elsírtam magam. Testem rázkódott, arcom könnytől ázott, de a fiút nem érdekelte. Egy szörnyeteg lett.
Sikítottam, kiabáltam, de senki nem hallotta. Miért nem hallja senki? A fiú végighúzta a bugyimat a lábamon, és közém telepedett. Fejbe rúgtam egyszer, kétszer, aztán lefogta a lábaimat és szétfeszítette őket. Próbáltam összeszorítani őket, de nem ment. Nem tudtam.
- Kyle - zokogtam kétségbeesetten - a szerelmed vagyok, vagy nem?
Fölém hajolt, izmos karjaival megtámaszkodott a testem mellett, és rám nehezedett. Száraz arca az én könnyes arcomhoz tapadt, ahogy lecsókolta a nyakamra folyt sós nedvet. Éreztem férfiasságát a lábam között, és még jobban zokogtam. Tönkre fogja tenni az életemet. Pedig én megbíztam benne. Erős fájdalom hasított belém, ahogy megpróbálta...megpróbált.. nem próbált. Megerőszakolt. 

Erőtlenül zokogtam a fiú alatt, de észre sem vette. Egy darab rongynak éreztem magam, és még nem fejezte be. Már nem kapálóztam, nem sikítoztam. Akkor nem fáj annyira. Csak feküdtem alatta, és azt mondogattam, hogy mindjárt vége. Vége kell, hogy legyen. Hirtelen becsapódott a bejárati ajtó, de én nem mozdultam. Csak remegtem, próbáltam összekuporodni, és csak sírtam. Néhány pillanat múlva erős fény tört be a szobába, valaki feloltotta a villanyt. Erőtlenül, zokogva fordítottam a fiú felé a tekintetem, aki most jött. Lesokkólva nézett minket, én pedig csak ott zokogtam előtte.
- Segíts - nyögtem ki fájdalmasan. Kyle nem hagyta abba, nem érdekelte, hogy van itt valaki. Ugyanúgy élvezte a testemet, és lassan döfködött férfiasságával. Nem is nevezném annak. Undorító mocskos féreg. 
A fiú hirtelen felénk iramodott, és lerángatta rólam Kylet. Zokogva gurultam le a kanapéról, majd megfogtam a ruháimat és kirohantam az előszobába. Sírva kaptam magamra a ruhákat, és vissza se néztem, hanem becsaptam magam mögött az ajtót és rohantam, ahogy csak bírtam. 

Jessica Black:    

Elaludtam. Pedig még csak... fáradtan előkerestem a  mobilomat, hogy megnézzem mennyi az idő. Pár perccel múlt éjfél. Hunyorgatnom kellett az erős fény miatt, de aztán kezdtem hozzászokni. Egy üzenetem volt. Marktól. 
- Rólad álmodtam, de aztán felébredtem. Segítek neked, álmodj szépeket! - Segít nekem? Mi van? Na jó. Ehhez túl fáradt vagyok. 
Kimásztam az ágyból, pislogtam párat, majd ásítva kimentem az előszobába. Anya is pont most lépett ki az ő szobájából, ami az enyémmel szemben volt. elmosolyodott, aztán tágra nylít szemmel nézett a karomra. Istenem, a tetoválás!
Gyorsan odatapasztottam a tenyeremet, de rájöttem, hogy nem láthatja, hiszen ott a felsőm. 
- Mi történt veled, kislányom? - kérdezte aggódva, kezét máris arcomra csúsztatta. 
- Semmi - hátráltam el tőle. - Miről beszélsz? 
- Minden rendben? Miért véres a pólód? - nézett le a derekamra. Én is odanéztem, és tényleg egy vörös folt éktelenkedett a pólómon. Rémülten rántottam fel az anyagot, ami alatt egy kisebb vágás volt, és csurgott belőle a vér. 
- Anya - néztem rá rémülten - Ez micsoda? - szaporábban kezdtem venni a levegőt, a pánik hirtelen végigsöpört a testemen, és felborított. A talaj eltűnt a lábam alól, én pedig sötétségbe burkolva estem a földre. 

Rosalie Everhood: 

Nem nyugodtam le. Rettenetesen sötét volt, és minden zajra hátra kaptam a fejemet, ahogy végigrohantam az utcán, le egy kisebb dombon. Ilyenkor már nem tudok haza jutni, nincs buszom. Apa. Apa segíts, kérlek. 
Szorítottam a mellkasomat összekulcsolt karjaimmal, hogy ne essek szét. Nem bírtam abba hagyni a sírást. Rettegtem, remegtem. Féltem. Egyedül vagyok, és kihalt helyen. De történhet ennél rosszabb? Történhet velem ennél fájdalmasabb dolog? Elbotlottam valamiben és a földre zuhantam. Összekuporodtam a földön, és zokogva rázkódtam a hidegben.
Hirtelen autófényszórói világítottak meg, majd a jármű lassulni kezdett, és megállt közvetlen mellettem. Valaki kiszállt az első ülésről, és hangosan becsapta az ajtót. 
- Gyere - nyúlt a fiú gyengéden a combom alá. 
- Ne bánts - néztem fel rá könyörgőn, ő pedig bólintott. - Kérlek, vigyél el innen - zokogtam a mellkasába, ahogy magához emelt és felegyenesedett. 
- Keresek valakit, aki segíthet - remegve szorítottam meg az ingét, hogy biztosabb lehessek abban, hogy nem ejt le.
- Bántottad őt? - kérdeztem rémülten. A fiú ügyesen kinyitotta a hátsó ajtót, és finoman az ülésekre fektetett. 
- Takarózz be ezzel - húzott le egy melegnek ígérkező pokrócot a csomagtartó tetejéről, majd lágyan rám terítette, és alám gyűrte. 
- Vigyél haza kérlek - zokogtam kétségbeesetten. Bólintott és rám csukta a hátsó ajtót. 
- Pontosan hol laksz? - kérdezte halkan Christian, ahogy beszállt az első ülésre.

20. Fejezet

Sziasztok kedves Olvasók és Látogatók!

Mint ígértem, meghoztam a következő fejezetet. A következővel késni fogok, hiszen vasárnap érünk haza, akkor meg nem hiszem, hogy lesz erőm. Bár itt van velem a jó öreg tollam és ceruzám :)
Amugy a hely katasztrofa, meg a billentyuzet sem magyar, de miert is lenne? Amit elore megirtam udvozlest, az ekezetes, a tobbit probaljatok kiolvasni. De nezzetek milyen rendes vagyok, meg nyaralason is gondolok ratok :) 
Ertekeljetek egy kis pipacskaval vagy nehany kedves szoval. 
Hoztam nektek egy nem épp mai számot, de nyaralás előtt ezt hallgattam és tökre felpörögtem tőle :D Alexandra Burke - Broken Heels. Előhozta a bulihangulatot, ami amúgy a béka feneke alatt van általában. :D Élvezzétek. 
Jó olvasást!!!


  

20. Fejezet

Rosalie Everhood:

Csupa ölelés és csók voltunk, a vágyódás és a tilalom minden izgalmával. Azt sem tudom meddig kaphattam Matt csókjából, talán hosszú percek óta élveztük egymást, aztán ő volt az erősebb. Rémülten elvált az ajkaimtól és gyorsan lefejtette magáról a végtagjaimat.
- Nem lehet. Neked barátod van, nekem pedig el kell mennem Angliába - lihegte csalódottan. Én is lihegtem. Kábán ültem fel és próbáltam magamhoz térni. Életemben nem volt még ennyire csodálatos semmi. Matt átfonva a térdét nézett előre a sötétbe.
- Ez az egyetlen baj? Kyle és Anglia? - kérdeztem döbbenten
- Ez nem elég? - fordult felém halkan - nem fogok kapcsolatot kezdeni, amikor most megyek el.
- Nekem nem elég. Bár tudnád... - mennyit szenvedtem miattad, és most...
- Mi tudnék? - csattant fel suttogva - miért csókoltál meg? Szerinted nekem olyan könnyű volt visszafognom magam?
- Mi? Miről beszélsz? Én csak azt hittem... azt hittem félsz, és nem mered megtenni.
- Félek is. Te is tudod, hogy félek magamtól. Kérlek. Hagyj most magamra.
- Mióta érzel bármit is irántam? - kérdeztem teljesen ledöbbenve.
- Nem tök mindegy? - motyogta maga elé.
- Nem - kiabáltam rá értetlenül. Felpattantam az ágyon, talpam a matracba süllyedt - Tudod te mennyit szenvedtem miattad? Mikor azt hittem nem érdekellek? - hangom elcsuklott - Tudod te hány éjszaka aludtam el úgy, hogy rád gondoltam? Hogy mindig azon járt az agyam, mivel bántottalak meg, és miért nem beszélünk? Hányszor voltak rémálmaim, hogy nem nézel rám? Hogy nem veszel észre? Erre meg.. - hitetlenkedve néztem rá, aztán hirtelen visszafogtam magam, és kiegyenesedtem. Kyle állt a szobája ajtajában. Basszus. Matt is odakapta a fejét. Higgadtan állt az ajtóban. Most mérges, vagy nem? Meg sem tudtam szólalni, helyettem Matt állt fel, és lépett Kylehoz.
- Minden rendben? - kérdezte a barátomat.
- Gyere, te rohadék - üvöltötte idegesen, majd Mattre ugrott. A szám elé kaptam a kezem és hátrébb húzódtam.
Kyle a kanapéra döntötte a fiút, és gyomorszájon ütötte, de Matt lerúgta magáról, így a földre esett.
- Héj, ne csináljátok - kiabáltam rettegve, mire Kyle felmordult és egész testével Mattnek feszült. Ütötték egymást, egyik faltól a másikig nyomták egymást. - Kyle, állj le, könyörgöm - emeltem fel a hangom félve. Megint Matt került alulra és megpróbálta fejét elrántani barátom ütéseitől. Nem mertem közelebb menni, nehogy a fiú megint megüssön, és bíztam Mattben is. Tudtam, hogy képes lesz lenyugtatni. Kyle morgott. Hangosan és fájdalmasan. Mikor alulra került, Matt leszorította a kezeit.
- Álljál már le, ember - üvöltötte az arcába dühösen. Matt sosem dühös.
- Hogy mertél hozzányúlni, te rohadék? Takaródj el a lakásomból, látni sem bírlak. - parancsolta Kyle elkeseredetten, és nem ficánkolt a fiú alatt, hanem vesztesen feladta. Matt leszállt róla. Szó nélkül felkapta a sarokban heverő táskáját és kiviharzott a házból, hangosan becsapva maga mögött az ajtót.
- Annyira sajnálom - guggoltam le a barátom mellé majdnem sírva. Épp ülő helyzetbe nyomta magát, csuklóját végighúzta az orra alatt, hogy megbizonyosodjon róla, vérzik-e.
- Téged sem akarlak látni - nézett rám szomorúan. Felkelt és ő is besietett a szobájába, az az ajtó is bevágódva pihent meg. Összerezzentem, és sírva Matt kihűlt ágyára feküdtem, ahol az előbb életem legszebb pillanatai voltak. Hogy mehetett át ez az egész a legrosszabba öt perc alatt?

5.nap

Reggel arra ébredtem, hogy Kyle mellettem fekszik, tenyerébe hajtva a fejét kíváncsian néz rám. Azonnal pislogtam párat és felültem. Kitöröltem a szememből az álmot.
- Kyle, én - kezdtem volna, de a számra tapasztotta a hüvelykujját, majd gyengéden megsimogatta az ajkaimat.
Értetlenül néztem rá, ő pedig visszanyomott a párnára. Felnéztem rá. Arca érzelem mentes volt. Percekig nézett engem, én pedig őt, és nem tudtam, mit akar. Most bántani fog? Valamiért bosszút fog állni rajtam? Aztán fejét a párnára ejtette és most arcunk egy vonalban volt. Megfogta a kezem, hogy ujjaimat gyengéden megsimogassa. A fenébe. Miért nem kiabál? Miért nem akad ki és küld el engem?
- Szereted őt? - kérdezte nagyon halkan. Hát ezt a kérdést én is ezerszer feltettem magamnak, de sosem tudtam határozottan megválaszolni. Mint egy barátot, úgy szerettem. Vagy kicsivel többet. Talán csak azért éreztem bármit is, mert kihívás volt a számomra és értelmetlenségek tömkelege. Bonyodalmat és izgalmat jelentett számomra. Ahogy most is. Vagy tényleg szeretném? Miért olyan nehéz meghatározni az érzéseimet?
Megvontam a vállam és lehajtottam a fejem.
- Nem tudom - suttogtam kettőnk közé.
- Szóval nem tudod - mondta elgondolkodva, miközben még mindig simogatott. - És engem szeretsz?
- Igen - vágtam rá azonnal, gondolkodás nélkül. Ez talán jó. Mert ezeken az érzéseken nem kell tanakodnom, tudom őket, itt vannak és kész.
- Ha meggyógyulok, engem fogsz választani? - kérdezte rekedten. Felnéztem rá. Az aggódó szemeibe. A rettegéssel telt szemeibe. Elszorult a torkom, és bólogattam. Nem mozdult, nem csinált semmit, csak engem nézett. - Miattad teszem Rose. Mindig is miattad csináltam. Nem magam miatt. Mert az én életem nem számít. A mi életünk számít. Talán egy utolsó rohadék szemétláda vagyok, hogy ezzel tartalak magam mellett, de nélküled nem megy. - tekintete komoly volt, szinte könyörgő. Engem pedig majd szétrobbantott a bűntudat, hogy Kyle ennyire szeret engem, én pedig képes voltam Mattel csókolózni...sokáig. Nem csak egy véletlen pillanatig, hanem már tudatában voltam mindennek, és mégis megtettem és folytattam.
- Tudnom kell, mit érzel iránta - rázta meg a kezem figyelmeztetésképp - el kell mondanod mindent.
- Fogalmam sincs, Kyle. Nem teljesen világos ez az egész. Hogy tudnék róla beszélni, mikor magam sem tudom mi ez az egész?
- Megértem. - halvány, biztató mosoly jelent meg az arcán. - de nem maradhatsz egyedül.

Jessica Black:

Az álom manó mostanában nem a barátom. Nem hagynak aludni a gondolatok. Bár minden Christian körül forog, és hogy talán közösen van egy kisbabánk. Istenem! Nem bírom ki ezt egy hétig. Nekem tudnom kell, mi a helyzet. A fenébe. Hogy keveredhettem ilyesmibe? Én? Én a szentes kisasszony, aki még csak meg sem fogott egy cigaretta csikket, vagy aki még csak bulizás alkalmával sem ivott több alkoholt egy kortynál? Én, aki a szüzességét úgy őrizgette, mint a legféltettebb kincsét? Ez jár a jó kislányoknak. Szenvedés és kínlódás. Ez csak is azért lehet, mert nem voltam felkészülve erre a nagy változásra. Na és persze aki átsegíthetne ezen az egészen, az anyu. Anyu, akivel nem vagyok hajlandó beszélni. Vagy inkább mindent csak szépen lassan.
A rózsára néztem az asztalomon. Ki a fene az a Mark? Szerintem soha életemben nem találkoztam vele. Bár amióta megismertem Christiant, nála tovább nem látok, úgyhogy tőlem egész este beszélgethettem vele, akkor sem rémlik.
Kimásztam az ágyból, épp mikor csengettek. Az ajtóhoz botorkáltam és megnyomtam a kapugombot, hogy kinyíljon a földszinten. Néhány perc múlva a bejárati ajtónkat is kinyitottam.
- Ő, heló - köszöntem döbbenten, amikor egy korombeli srác állt előttem egy sárga rózsa csokorral a kezében. Fején baseball sapka volt, a ruhájából ítélve munkaöltözéke volt. - Segíthetek valamiben?
- Csak csomagot hoztam, és ezt - nyújtotta át a csokor virágot. Nem is törődtem a sráccal, gyorsan kihúztam belőle az üdvözlőkártyát és kinyitottam.

Mert szépek a szemeid
                          Mark

- Hű, ezek gyönyörűek - ámuldoztam tátott szájjal, ahogy megforgattam a csokrot a kezemben. Egy titkos hódoló? - de kitől van? - néztem reménykedve a fiúra. 

- Nekem csak reggel a kezembe nyomták a munkahelyen, és megadták a címet - vont vállat és kicsi dobozt nyújtott át, ami piros csomogolópapírral volt bekötözve, rajta pedig egy gyönyörű masnival. - itt kellene aláírni - nyújtotta felém a vastagtáblás irattartót, amiben a lap volt, amit alá kellett írnom. - Köszönöm, további szép napot - mosolygott rám a fiú, majd elvette tőlem a táblát és már robogott is lefelé a lépcsőn. 

Behátráltam a lakásba, lábammal berúgtam az ajtót és a szobámba siettem. Azonnal látni akartam a csomag tartalmát. 

Leültem az ágyra és izgatottan bontottam ki a dobozt. Annyira szépen be volt kötve, hogy fájt a szívem, hogy le kell róla tépnem a csomagolást. 

A dobozban egy másik doboz volt, bársony borításban, mellette pedig egy levél és egy telefon. Tátott szájjal néztem az ajándékokat. Igazából, jól is jött a mobil, mert jól elintéztem a múltkorit, amit szétrágott valamilyen állat, én meg darabokban találtam meg az udvaron. De ki ad nekem mobilt? Jézus, ezt vissza kell adnom neki. Kivettem a bársony dobozkát is, majd lassan felnyitottam. Aztán gyorsan becsuktam. Te jó...azta. Egy ezüst karkötő volt benne,  amit rengeteg apró, csillogó kövecske díszített. Ezeket nem tarthatom meg, de hova küldjem vissza?

Elővettem a levelet, kibontottam és olvasni kezdtem. 

Kedves Jessica!

Nehéz volt rád találnom, de nem lehetetlen. Sajnálom, hogy nem láthatsz, de jobb lesz így. Kérlek fogadd el az ajándékokat, jobban mondva nincs más választásod. Remélem tetszenek. A mobilon elérhetsz engem, a karkötő pedig rád emlékeztetett, mikor megláttam. A te szemeid is így csillogtak, mikor Christiannal láttalak. 

Amit az előző üzenetben mondtam, igaz volt. Amióta megláttalak, nem tudlak elfelejteni. Nem akarlak elszakítani a barátodtól, én csak szeretnélek jobban megismerni. Remélem a legjobbakat. 

Szeretettel: Mark

Rosalie Everhood:

 - Mindjárt jövök - mondtam Kylenak, és leültettem az egyik padra, Matt házáékkal szembeni a parkban. - Csak beszélek vele. 

- Várj - kapta el a kezemet, és magához húzott - Rose - simított ki egy tincset az arcomból - nem akarlak elveszíteni Rose - suttogta, és mélyen a szemembe nézett. 

- Tudom, és nem fogsz. Csak tisztáznom kell vele a dolgokat - bólintott és magához ölelte a derekamat. Arcát a hasamba fúrta és szorított. Megsimogattam a fejét és elnéztem a park vége felé. Szeretem Kylet, ezért minden tőlem telhetőt megteszek érte. 

Tétován álltam a kapu előtt. Nem hiszem el, hogy megint itt tartok. Félek, és nem tudom mi lesz és mit kellene tennem. Talán félreértettem az egész dolgot, de most el kell neki mondanom mindent. Összeszedtem a gondolataimat, és mindent tudok, amit mondani akarok neki. Becsöngettem. Ahhj.. a csengőt olyan könnyű lenyomni, de a gyomrom azonnal ideges görcsbe rándult. Hosszú percekig vártam, de nem nyitott ajtót senki. Kicsit hátrébb léptem. Már rég meg.. hiszen meg van a száma. Gyorsan elővettem a mobilomat, de mire kikerestem a számát a kulcs megcsörrent a kapu zárjában. Felkaptam a fejemet, és egy alacsony, vörös hajú nő állt az ajtóban. Először nem tudtam ki az, aztán rájöttem, hogy az anyukája lehet. Annyira szép anyukája van. 

- Jó Napot! - köszöntem félénken. - Mattet keresem - a szokásos szövegem, amikor az apukája vagy a szomszédja nyitott ajtót. 

- Te voltál itt a múltkor is? - kérdezte kissé dühösen - Te vitted őt el napokra? - arcomat elöntötte a szégyen, és lassan bólintottam. - Megkérdezhetem mit tettél a fiammal? Néhány napja még semmi baja nem volt, most pedig haza állított összeverve és elkeseredetten. - lehajtottam a fejem. Igaza volt, én tehetek az egészről. De ha egyszer kötődöm a fiúhoz, akkor nem tudok mit tenni ellene. Ide kellett jönnöm. 

- Sajnálom - nyögtem ki végül nagyon halkan. - Beszélhetnék vele?

- Nem akar senkit látni - közölte haragosan a nő. Teljes mértékben megértem. Ha az én fiamat elvinné valaki, és agyonverve jönne haza, ugyanígy ki lennék akadva.

- Kérem. Nagyon fontos. - néztem rá könyörögve. Kissé meglágyult a tartása, így aztán engedett. 

- Meglátom mit tehetek, gyere be - tárta ki előttem kissé az ajtót. Vonakodva bár, de bementem a kapualjba, és ott vártam. 

Néhány perc múlva Matt kicsoszogott egy szál melegítőnadrágban és egy szürke pólóban. 

- Mit akarsz? - kérdezte közömbösen, nekem pedig megint megsajdult a szívem és összeszorult a torkom. Miért nem mehetnek a dolgok egyszerűen és fájdalommentesen?

- Meg akarom beszélni veled ezt az egészet. - néztem rá elkeseredetten. Annyira szükségem volt rá, hogy már fájt. 

- Nincs mit megbeszélni - kezét a kilincsre tette - nekem készülődnöm kell Angliába, nem érek rá - és már ki is nyitotta az ajtót. De tudnia kell, mit jelent számomra. 

- Kérlek. Sajnálom, hogy megcsókoltalak, de tudnom kellett mit érzek irántad. Nagyon fontos vagy nekem Matt, és most már azt is tudom, miért. - megállt egy pillanatra. Elfordult tőlem.

- Nem akarom, hogy begyere - motyogta maga elé, majd visszacsukta az ajtót.

- Nem akarok bemenni, csak azt szeretném, hogy hallgass meg.

- De nincs sok időm - fordult felém morcosan. Karjait összefonta a mellkasán és közömbösen nézett rám. ez volt a legrosszabb az egészben. a közönye. 

- Én... - háááát persze, hogy megint minden elszállt a fejemből. Megint nem tudtam, miért is jöttem ide, és ez már az agyamra ment, de nagyon. Gyerünk, menni fog. Mély levegőt vettem, és kissé lehunytam a szememet - fontos vagy nekem - motyogtam végül magam elé - de csak mint barát. Én.. én írtam neked egy levelet, még korábban, de nem volt alkalmam odaadni. Abban mindent összefoglaltam - a farzsebembe nyúltam, miközben a földet mustrálgattam magam előtt, aztán előhúztam a levelet, amit hónapok óta őrizgetek, hogy egyszer majd odaadhassam neki, és úgy tűnt, most végre eljött az idő. Matt összezavarodott, de próbálta leplezni. - Tudom, hogy csak egy ember vagyok neked, csak annyira vagyok Én fontos Neked, mint mindenki más. - átnyújtottam a levelemet, ő pedig néhány pillanatnyi habozás után elvette tőlem - Most már értem. Viszont azt tudnod kell, hogy képtelen vagyok nélkülözni téged az életemből, legalábbis nagyon nehezen megy. Tudnod kell, hogy nagyon hálás vagyok, és nem csak azért, mert velem voltál ebben a pár napban, hanem mert mikor először találkoztunk, segítettél rajtam. - tágra nyílt a szeme. Gondoltam, hogy nem érti - Nehéz ezt elmagyarázni, de amíg mi el nem kezdtünk beszélni, addig egyedül éreztem magam. Senki nem hallott meg engem, kivéve téged. Mindig tudtad, hogy mi a bajom, és ha bántott valami. Figyeltél rám, és meghallottad a néma sikolyomat. Olyan voltam mint Kyle. Reményvesztett, elveszett, magányos - visszagondolva a múltra bámultam magam elé könnyes szemekkel - azt hittem csak az a fajta világ létezik, amit eddig láttam. Aztán te voltál az, aki megmutatta a világ másik felét, aki felnyitotta a szememet. Ezért örökké hálás leszek neked. Nem tudom mit érzel vagy nem érzel irántam, de én... én nagyon szeretlek téged. Mégsem tudlak annyira szeretni, mint Kylet, de én úgy érzem, mintha...mintha egyek lennénk. A lelkembe látsz Matt, és én is tudom, ha bajod van, csak nem hagyod, hogy lássam. Erős vagy. Teli vagy szeretettel. Azt hittem barátok leszünk - suttogtam elcsukló hangon - mindig is értettük egymást, és én... nekem egész nyáron hiányoztál. Egy percre sem tudtalak kiverni a fejemből, mert minden pillanatban rád gondoltam. Nem szabadott volna, hiszen Kylelal voltam, de mégis... Tényleg sajnálom, hogy megcsókoltalak, tényleg sajnálom, hogy megint ide jöttem és zavartalak, de muszáj volt megtudnod - szipogtam és felnéztem rá. Homályosan láttam az arcát, de gyorsan a szeméhez nyúlt és tátott szájjal meredt rám. Halvány mosoly jelent meg rajtam, a könny végig gurult az arcomon. Ezt éreztem én. Ennél őszintébb már nem is lehettem volna, most tényleg mindent sikerült elmondanom neki. 

- Menj el Rose - szólalt meg fojtott hangon - ez már nem számít, el kell menned. 

Kitöröltem a szememből a könnyeket és bólintottam. 

- Megígérem, soha többé nem foglak felkeresni, de addig nem nyugodott meg a lelkem, míg ezt el nem mondhattam. A levélben ugyanezek vannak, nem muszáj elolvasnod. 

- Rendben. Köszönöm. 

A kapuhoz hátráltam, kezemet a kilincsre tettem. 

- Nyitva van - törölte meg az orrát a fiú, én pedig bólintottam és kinyitottam. - Szia. 

- Szia - köszöntem el tőle, és becsuktam magam után a kaput. Végre elmondhattam neki az érzéseimet, végre kiadhattam magamból. Úgy éreztem megkönnyebbültem, hiszen ezek már hónapok óta nyomták a lelkemet, amit nem tudtam neki elmondani. Nagyon örülök, hogy végre sikerült, és most talán minden megváltozik Kylelal.