2013. május 31., péntek

Köszöntő + 1. Fejezet

Sziasztok!

Hú, sokkal könnyebb volt megfogalmazni a gondolatokat a buszon ülve, tévé nézés közben vagy épp az utcán sétálgatva. Nem vagyok oda az interneten való személyes információ terjedésért. Szeretném arc nélkül közölni a gondolatokat, érzéseket, sztorikat. Tulajdonképpen egyszerűen szeretnék valakihez beszélni, ha magányos vagyok. A naplóm kezd unalmassá válni. Persze rögtön elakad az ember szava, ha tényleg írni kellene. Azt hiszem majd jönnek a gondolatok, egyszerűen elkezdem az elején.


1. Fejezet

A kedvenc könyvemet olvasgatva arra gondolok, én már sosem leszek szerelmes? Tizenhét éves vagyok és még csak az úgy áhított érzés közelében sem voltam. Azt hiszem legalábbis. Vagy ha jobban belegondolok... de nem, az nem lehetett szerelem. Maximum erőteljes vonzalom. Meg ha szerelmes is voltam, az érzés sosem volt kölcsönös. Pedig én nagyon vágyom rá. Hogy szeressen valaki, hogy fontos legyek valakinek. Fájna visszaemlékeznem a találkozásra? 
- Rose! - kiáltott fel apám az emeletre, ahogy megérkezett. Végre, apa itthon van. Letettem a könyvemet az asztalra, és kicsit félre tettem a gondolataimat. A Matthew köré fonódott gondolatokat. 
- Szia apa! - pusziltam meg mosolyogva őt, amikor leértem a konyhába. Apám letette a táskáját a szokásos székre majd leült az asztalhoz. - Milyen napod volt? - kezdtem el a szokásos társalgásunkat. Legalább ilyenkor tudtunk beszélgetni, ha máskor nem is annyira. Azért szerettem az estéket, mert akkor ő velem volt. 
Késő este lefekvéshez készülődtem. A szokásos esti teendők elvégzése után bebújtam a jó meleg ágyikómba és a plafonra meredve gondolataim visszaszálltak ahhoz a bizonyos naphoz. A tavalyi év forró augusztusához. 

- Képzeld feloszlott a másik vízilabda csapat a városban - jegyezte meg csak úgy mellékesen az öcsém, Michael, miközben a város felé tartó buszon unottan ücsörögtünk. Én kibámultam azon a nyavalyás ablakon és gondolatban fogalmam sincs milyen messze jártam ettől a bolygótól. 
- Igen? - fordultam felé kíváncsian. 
A másik vízilabda csapat. Nem igazán zavartak minket, mi pedig nem igazán zavartuk őket. Azt hiszem. Bár mindig is "mi" voltunk többen, az ő létszámuk kevésbé volt olyan magas, mint egy normális egyesületé. Ha jól tudom a mi egyesületünkben negyven körüli tag van, míg az övükében csupán tizenöt. Talán sosem volt életképes, végre az edzőjük rájött, hogy Sarah és Amy sokkal jobban bírják, annak ellenére hogy nők. És mégis vízilabda csapatot vezetnek.
- Talán jobban jártak - vontam meg a vállamat unottan és visszafordultam az ablakhoz. Vagy ha ők nem, akkor mi. Vajon jönnek hozzánk a tagok? Új emberek? Új... két egyesület összeszokott tagjait kellene eggyé csiszolni? Nekünk már van csapatunk. Nem kellenek ők ide. Felborítják a mi összeszokott kis csapatunkat. Nem... akkor még több fiúval kellene megbarátkoznom, és igazán még azokkal sem sikerült, akikkel egy éve edzem együtt. Pedig az ember ennyi idő alatt már megszokja a másikat vagy jobb esetben összebarátkozik a másikkal. Viszont én... Egyetlen lányként a csapatban, nem olyan egyszerű.
Az uszoda csendesnek tűnt, bár az ember azt hinni ez a fülledt forróság bekergeti a város lakóit a strand részre. A szárazföldi edzés pedig a pokol. Szóval van még negyed óra a pokol kezdetéig. Öcsémmel beléptünk az uszoda előterébe, és ledobtuk magunkat - jobban mondva öcsém ledobta magát - az egyik fotelbe én pedig félre álltam. Az edzőket vártuk. Hallgattam a fiúk intenzív és nagyon idióta beszélgetését az Angry Birds fontosságáról és tökéletességéről. Csak néhány perc telt el, mire az edző, Sarah megérkezett. Ő az egész csapat vezetője, de a hatékonyság kedvéért több csoportra vagyunk beosztva. 
- Sziasztok - lépett be az alacsony, barna hajú nő. Erőteljes kisugárzása volt, és nagyon aranyosnak találtam őt. 
- Sarah, akkor Matthew megnézné az edzést - szólalt meg az egyik "nagy" fiú, Jared a bejárattal szembeni korlátnál. A nagy jelző arra utal, hogy régóta van már a csapatnál, és tizenöt évesnél idősebb fiú. Jaredre nem csak képletesen érthető a "nagy" kifejezés, hiszen nagyon magas volt. A mellkasáig értem az én 167 centimmel. A fiú mellett egy hasonló magasságú és korú barna hajú fiú állt, lezseren a korlátnak támaszkodva, felkészülve a pokolra - ez azt jelenti, hogy edző ruhát húzott a futáshoz. Haja kócos volt, de nagyon aranyos arcot ajándékozott neki. Hosszú göndör haj, hűűha. Barna szem. Azt hiszem. Ilyen messziről nem tudom pontosan megállapítani. Fel sem fogtam mi történik körülöttem, csak néztem őt. Elkaptam néhány információ morzsát arról, hogy ki is ő valójában. A volt vízilabda csapat első jövevénye. Első? Jönnek a többiek is? Ne! Nem akarom. A pánik csak néhány pillanatig fészkelődött a testembe, aztán tova is szállt. Nem számít. A magány úgyis jó társaság. Néha. 
Ha jobban megnézem - ami nem nagy akadály, hiszen már percek óta őt nézem - nem is néz ki rosszul. Sőt, kimondottan helyes fiú. -Biztos van barátnője - Jesszusom, hogy pofátlankodhat ilyen kijelentés a fejembe, mikor még csak most láttam először, és nem is érdekel a srác? Már valahogy nem hat meg az aranyos pofi mögé bújt beképzelt egoisták látványa. Ejtsük ezt a témát, ő nem a zsánerem és nem is akarom, hogy az legyen.

Kissé elfáradtam, ahogy visszaemlékeztem az első találkozásra. Nem a zsánerem? Ilyen hülye és meggondolatlan kijelentést. Akkor még úgy tűnt, hogy tényleg nem az. Most azonban úgy érzem, hogy nagyon is az. Nekünk olyan egyszerű lett volna együtt lenni. Mint mikor az ember levegőt vesz. Mert máig úgy érzem, hogy ő az a fiú akivel igazán tudtunk...egyszerűen jó volt vele. Lehunytam a szemem és nem sokkal később mélyen zuhantam az álmomban.