22. Fejezet

Helóka mindenki!

Mint ígértem már itt is a következő fejezet. Remélem még nem lankadt le a lelkesédesetek :)

Néhány hirdetnivaló!  

Az első. Befejeztem a Kyle Naplója részeket, mert alig kaptam kattintást rá, ráadásul nekem sincs hozzá kedvem.  

Második. Eléggé nem működik mostanában a gépem, de elnézem neki, hiszen jó öreg már szegényke. Megpróbálom hozni majd a részeket időben, de nem ígérhetek semmit. 

Harmadik. A következő részek visszaállnak a négy naponkénti közzétételre. Tehát a legközelebbi fejezet hétfőn kerül fel. 

Most viszont hadd meséljek egy klassz játékról, amit drága barátnőm mutatott nekem. Csábításból jeles. Aki ismeri, tegye fel a kezét :) Vicceltem. Eszméletlen jó játék, próbáljátok ki!! Legalábbis szerintem nagyon jó. Még csak két napja ismerem, de nagyon tetszik. Nem szeretné valaki, hogy meghívjam? Az plussz harminc pontot jelentene nekem :D 

Amiről beszélni szeretnék még...az a futás és az úszás. Hétvégén úszni megyek, menjetek el ti is. A cél, három kilóméter. Majd elmondom, hogy sikerült :P Aztán valamelyiknap elmegyek futni is, valószínűleg péntek vagy vasárnap. Tartsatok velem :) ...gondolatban.

Hoztam nektek zenét is, hátha valakit ez is érdekel. R&B ha jól tudom, de ez nem is számít. Kicsit szomorkás dal, de eszméletlen jó. Christian érzéseit tükrözi, és kicsit talán róla is szól a szám, ha értitek mire gondolok. A fejezet elolvasása után érteni fogjátok. 

Most viszont nem is beszélnék többet, Kellemes Olvasást!  

22. Fejezet

Jessica Black: ( 7. nap)

Álmosan pislogva nyitottam ki a szememet. Nem volt túl világos az ismeretlen szobában, de azonnal tudtam, hogy csak azért, mert a függönyök be vannak húzva. Homályosan láttam egy férfit az ágyam mellett, aztán néhány pislogás után a kép kitisztult. Christian gubbasztott mellettem, kezemet ajkaihoz emelve szorította a sajátjaival. Nem számított a múlt, nyugalom árasztott el, hogy itt volt mellettem.
- Héj - motyogtam köszönésképp, majd elmosolyodtam. Christian felemelte a fejét és rémülten nézett le rám.
- Jessica - szólalt meg aggódva - Istenem, hogy érzed magad? - hajolt közelebb hozzám. Felemelkedett a székéről és megcsókolta a homlokomat.
- Jól - suttogtam arcába az igazat. Nem éreztem fájdalmat, sem semmi mást az álmosságon kívül. - De hol vagyok? - körbe néztem a szobában, ahogy a férfi visszaült a helyére. Kezemet megnyugtatva szorongatta.
Egy kórház szobájában voltam. Velem szemben és mellettem is volt egy-egy kórházi ágy, és az egyiken a lepedő összegyűrődve hevert, a másik viszont beágyazva volt.
- Anyukád tegnap behozott, mert elájultál. - tájékoztatott kedvesen. Tekintetemet az ágyakról a fiúra emeltem.
- Csak elájultam? - a fiú megrázta a fejét, és szemében valami furcsa érzést láttam... megbánást és könyörgést. Van is mit megbánnia, de nem ítélhetem el, hiszen nem ismerem a múltját. - Te tudod, mi történt velem? - kezdtem kijózanodni a fáradtságból. - Kaphatok egy kis vizet? - kapartam meg száraz torkomat. Felültem, oldalamba pedig hirtelen éles fájdalom nyilallt.
- Óvatosan - nyomott vissza az ágyra gyengéden. - Felszakadnak a varratok.
- Varratok? - kérdeztem döbbentem, és gyorsan ledobtam magamról a takarót. Rémülten néztem végig a kórházi ruhán, kerestem, hogyan nyithatom széjjel. - Látnom kell! - rángattam meg a ruhámat kétségbeesetten. - Mi történt velem?
- Ne! - fogta le a fiú kezemet. - Ne mozogj! - nyomott vissza az ágyra. Rémülten és értetlenül néztem rá.

- Miért nem mondod el, mi történt velem? Hol van az anyukám? - egyre gyorsabban vettem a levegőt, valami csipogás hallatszott a fejem mellől. Odanéztem, Christian pedig megnyomta a nővérhívót. - Mit csinálsz? Miért nem beszélsz? - kapkodtam a fejem összevissza a belépő nővér és a barátom között.
Nem válaszolt egyikük sem, a nővér pedig szó nélkül benyomta a kezembe az injekciót.

 

Rosalie Everhood:

Szobám békés és nyugodt rejtekében kuporodtam össze egy pohár forró teával a kezemben. Magamra zártam az ajtót és csak bámultam ki a fejemből. A televízió halkan szólt előttem, én pedig az ágyam végébe kuporodtam a falhoz, és betakartam magam teljesen. Ez volt az én védelmem. A takaróm. Ha éjszaka féltem nem számított mennyire meleg van, én akkor is bebújtam alá. Mert ott biztonságban voltam. Most is. Főleg, hogy az ajtó zárva van, az ablakokon elhúztam a függönyöket. A sötétség jó.
Mikor az orvos közölte, hogy biológiailag még szűz vagyok, nem könnyebbültem meg. Tudja valaki, mekkora ez a fájdalom? Valaki biztosan. És már én is. Egész nap próbáltam nem rá gondolni. Kitépni Kyle nevét a szívemből és az életemből. De akármerre néztem ő ott volt. A képeken a falon, az íróasztalon. Nem akartam rá gondolni, sem arra ami történt velem, de képtelen voltam elfelejteni. Az érzés, hogy a világ legnagyobb lelki fájdalmát okozza az, akit a világon a legjobban szerettél, leírhatatlan. A férfi, akiért feláldoztál volna mindent. A férfi, aki el akart venni mindent. Az egész életemet megbélyegezte, a fájdalom emléke nem csak az elmémben, de a csontjaimban is visszhangzik. Kitörölhetetlen sebet hagyott bennem. Úgy éreztem magam, mintha a lelkemet lezárták volna egy sötét, magányos pincébe. Egyedül voltam, a hideg pedig összenyomorgatta a testemet és a lelkemet. Pedig én tényleg... miért kaptam ezt? O, Uram, miért kaptam ezt? Megint kigördültek a könnyeim, de

már nem hangosan sírtam. Csendben magamban. Egyedül, ahogy régen. Sosem szerettem másnak beszélni a gondjaimról, erről meg főleg nem. Egyedül mentem el az orvoshoz. Egyedül ültem fel a székre, remegve, fájdalmak közt. Hiába próbálták kiszedni belőlem a fiú nevét, nem mondhattam el. Kyle beteg. Talán sokkal súlyosabb a betegsége, mint azt gondoltam. Mint azt bárki is gondolta. Én mindig is szerettem őt. Eszméletlenül szerelmes voltam belé, egészen tegnap estig. Halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Lassan oda fordítottam könnyes arcomat, de nem szóltam.  
- Rosalie - hallottam apukám barátnőjének kedves, megnyugtató hangját. Habár nem vagyunk mindig puszipajtások, azért nagyon kedvelem. Magába tudja szívni a gonoszt, és kiengedni az összes szeretetét. Megértő és kedves. - Valaki szeretne veled beszélni. - megrángattam a vállam, letettem az éjjeliszekrényre a bögrét és magamra húztam a takarót. Elbújtam a világ elöl. Nem akarom, hogy bárki is beszélni akarjon velem.
- Kicsim, szerintem őt be kellene engedned - győzködött tovább apám barátnője. Hosszú csend következett, és én már azt hittem elment. Aztán megint megszólalt. - Matt van itt, és szeretne beszélni veled. 
Nem érdekelt. Senki nem érdekelt. Azt akarom, hogy boldog legyél. Mi egyek vagyunk.
Megint könnyek peregtek végig az arcomon, ahogy visszaemlékeztem Kyle szavaira. Nem szabad szeretni. Senkit nem szabad szeretni. 
- Nem állhatsz össze olyanokkal, akik drogoznak vagy nagyon sokat isznak, mert nem tudod mire képesek. 
- Rendben apa, nem állok össze drogosokkal, ígérem.
Emlékek. Ezresével törnek fel az emlékek. Nem akarom, minden annyira fáj. Annyira egyedül vagyok, senki nem ért meg engem.
- Kicsim, engedd őt be kérlek. Nem sokára utazik el. - hallottam apám barátnőjének megnyugtató hangját. 
El tudja terelni a gondolatokat. Ő képes rá. Vajon a fájdalmat is meg tudja szüntetni? Azt a hihetetlen erős lelkifájdalmat, ami szétégette a szívemet?

Christian Miller: 

- Mi a tetves anyádat képzelsz te magadról? - csaptam le a mobilomat Brad asztalára a Central kávézójában. Fel tudtam volna robbanni a dühtől. 
- Amit mondtam, megmondtam - dőlt hátra elégedetten a székében, ujjait összeérintve. 
- Túl mész minden határon te nyomorult, gerinctelen rohadék - üvöltöttem le a férfinek nem nevezhető.. szétrobbanok. 
- Gyönyörű szavak egy ilyen embertől - vigyorgott rám gúnyosan. Elborult az agyam, és hatalmasat lökve az asztalon a férfire borítottam. - Mit csinálsz? - ugrott fel azonnal a papírok közül ingerülten, én pedig megkerültem az asztalt, Bradet megragadtam a nyakánál és a falhoz nyomtam. Erősebb voltam nála, sokkal erősebb. 
- Azt hiszed nem bosszulom meg? - sziszegtem dühösen az arcába. Komoly tekintettel nézett le rám, vörösödő arccal, de nem érdekelt. - Nagyon megkeserülöd, érted? - öklöztem el a feje mellett. Istenem, de szívesen vertem volna a fejébe, de megígértem Jessicának, hogy megjavulok. - Még egyszer a közelébe mész, én esküszöm kinyírlak - löktem a falba a testét. Hirtelen két kéz ragadott meg, és elrántottak tőle. Kirántottam a jobb kezemet a fogásból és arcon öklöztem az ismeretlen férfit, majd megfordultam és a másiknak is behúztam egyet. A következő szorítás erősebb volt, és már egyik kezemet sem tudtam kirángatni. Dühösen felüvöltöttem. Az egyikük belerúgott a térdhajlatomba, amitől Brad elé estem, míg kezeimet hátra és felfelé húzták. Brad fejbe rúgott, amitől az félrebicsaklott. Fémes ízt éreztem a számban és azonnal kiköptem a felgyülemlett vért a padlóra. Belesajgott a bal arcom a rúgásba. Lassan felnéztem az előttem álló férfire. 
- Megmondtam Christian, hogy nincs kiszállás - ragadta meg az arcomat ingerülten, amit én gyorsan elrántottam - figyelmeztettelek, hogy nem léphetsz ki. Nagyon sokkal tartozol nekem, és ha kell visszaküldöm az apádat a börtönbe is. Elveszek tőletek mindent, főleg tőled. A kis ribancodat. 
- Ne merd így nevezni! - ordítottam rá dühösen. Elvigyorodott. Arcom megrándult. 
- Úgy nevezem, ahogy akarom. Azt csinálok, amit akarok. Enyém az, amit akarok. Én pedig téged akarlak a csapatomba. Márpedig te nekem fogsz dolgozni, ha nem... - elhallgatott, és megfordult. Felvette a mobilt az összeburogatott asztalkupac tetejéről, és az orrom alá tolta a képet, amiért itt voltam. Jessica önkívületi állapotban feküdt az ágyán, miközben Brad szinte megkéselte. 
- Hogy csináltad? - kérdeztem halkan, és lehajtottam a fejem. Hajam a szemembe lógott. 
- Drága barátnőd megismerkedett egy Mark nevű alakkal. Jobban mondva... valaki megpróbált a bizalmába férkőzni ajándékokkal és kedves szavakkal. 
- Te voltál - emeltem rá dühös tekintetemet. 
- Igen - bólintott érzelemmentesen - én voltam. Megtudtam róla mindent, azonnal kiteregette az életét nekem. Viszont volt valami a dobozban, amire nem is számított. Kábítógáz. Szegény, szerencsétlen kis Jessica - játszotta meg a szomorúságát, és elkezdett fel-le járkálni a szobában - innentől már nem volt nehéz bejutnunk a szobájába, innen pedig már tudod. 
- Hagyd őt békén - néztem rá fel fenyegetőn. 

- Kétlem, hogy hallgatnék rád - nézett rám megvető pillantással - de tehetsz valamit, hogy megvédd - lehajolt hozzám. - Csak vissza kell jönnöd közénk, és mi elfelejtjük a házát. 
Vesztettem. Lehajtottam a fejem. 
- Rendben - suttogtam magam elé, és Jessica képe villant elém. Más kezét fogta. Valaki mást csókolt, valaki mással boldogabb volt. Boldogabb mással...nem velem. El kell engednem őt, mert nem sodorhatom veszélybe. Nekem pedig Braddel kell maradnom. A régi életem. Amit gyűlölök. Elveszítettem a fényemet. Jessicát. 

Jessica Black: 

Amikor újból felébredtem, már nagyon világos volt. Hunyorogva próbáltam a fényhez szokni. Most nem volt velem Christian, hiányzott is, hogy valaki fogja a kezem, és csókot leheljen a homlokomra. Anyu állt az ablaknál. Kicsit mérgesnek tűnt.
- Szia - suttogtam gyengén. Hogy lehet, hogy ennnyire dühös rám? Hát persze... - láttad a tetkót? - próbáltam felülni. Most könnyebben ment, nem hasított éles fájdalom az oldalamba. 
- Mi a fenébe keveredtél kislányom? Miért titkolóztál előttem? - támadt le azonnal - Mi az, hogy terhességi tesztet kérsz a nőgyógyászoton? És mi az, hogy tetoválásod van? 
- Anya - kezdtem halkan és szégyenkezve - sajnálom, de nem mertem elmondani. Egyik este... én nem tudom hogy történt. 
- Drogoztál? - fonta össze a karjait maga előtt. 
- Nem - néztem fel rá komolyan - anya, olyat nem tennék. 
- Piáltál? - folytatta a dühös faggatózást. Hol az anyukám? Hol van az a nő, aki mindig megértett. Tudom..elveszett azzal a Jessicával, aki még tudta mi az igazság. 
- Nem anyu, nem ittam alkoholt ha erre gondolsz. 
- Lefeküdtél valakivel? - nyilván, másképp hogy kérhettem volna terhességi tesztet?
- Igen. A barátommal. Vagyis a volt barátommal. 
- Mikor? 
- Anyu - néztem fel rá hitetlenül - hiszen én nem tettem semmi rosszat, miért bántasz engem? 
- Mikor? - erősködött tovább. 
- Haragszol rám, igaz? - kérdeztem halkan.
Naná, hogy haragszik rám. Máshogy nem nyerhetem vissza a bizalmát, csakha elmondok neki mindent. Most már úgyis mindegy, tudja csak meg, ha akarja. Talán nekem is könnyebb lesz így.