12. Fejezet

Sziasztok! 

Meghoztam a következő fejezetet. Köszönöm a kattintásokat. Szeretném megköszönni a fejlécet és az oldal kinézetét  IR*-nek. Ezer hála érte :)  

Kellemes olvasást! :) 

12. Fejezet

Az ajtóban Matt állt kezében egy sporttáskával. Várakozva nézett rám, én pedig szintén ilyen

képet vágtam arra, hogy ő itt van. A szemem tágra nyílt a döbbenettől, azt sem tudtam hogy hívnak. Ezer százalékig biztos voltam abban, hogy Matt soha többé még csak a környék közelébe sem fog jönni. Ennek ellenére a fiú itt áll velem szemben, és egyikünk sem mond semmit. Miért nem szólal meg? Miért kell mindig nekem elkezdenem a nyavalyás beszélgetést? Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon kissé.
- Helo - szólalt meg végül halkan. Ajkait várakozva összepréselte, de nem dühösen.
- Hát te? - kérdeztem még mindig a döbbenet hatása alatt. A fejtisztítás nem vált be. Megvonta a vállát és beljebb lépett.
- Segíteni szeretnék - közölte halkan. Tétován állt előttem, kezeit a pulcsija zsebébe mélyesztette. Még mindig nem értettem semmit, már pedig én tudni akarom, miért jött vissza. Merthogy nem miattam, az teljesen biztos.
- Hová tűnt az a férfi, aki délután még orvoshoz küldött bennünket - kérdeztem kissé ingerülten, de főleg gúnyosan. Utálom, ha szórakoznak velem, de most azt utáltam, hogy nem úgy viselkedett, ahogy számítottam rá. Ez volt a baj már korábban is. Az elvárások. Mindig is azt mondta, hogy elvárásaim vannak vele szemben, ahelyett, hogy megismerném ki is ő igazából.
- Még mindig úgy gondolom, hogy orvoshoz kellene menetek, de nem arra értettem, hogy mindkettőtöknek. Érted? - vonta fel kíváncsian az egyik szemöldökét. Elég rossz volt így a félhomályban látni. Erőlködnöm kellett, hiszen már majdnem teljesen besötétedett.
- Nem - vágtam rá azonnal. Mély levegőt vett és halkan cöcögött.
- A srácnak nem rád vagy rám van szüksége, hanem orvosi segítségre. Nem érted, hogy így akár meg is halhat?
- Miért tudnád te jobban, hogy neki mire van szüksége, mikor ő választotta ezt? - vádoltam meg keményen a fiút, aki csak segíteni akart, kihangsúlyozva a személyes névmásokat. Megint vállrándítással válaszolt, amitől a falra tudtam volna mászni.
- Talán mert az én fejem tiszta. Láttam dolgokat... - félbe hagyta a mondatot - szóval kell a segítségem, vagy nem? - zavartan pislogtam párat és elfordultam tőle. Naná, hogy kell. Mellette igazán biztonságban érzem magam. Mindig is így volt.
- Nincs villany - közöltem vele komolyan, mire megrángatta a vállát.
- Éjszaka aludni szoktam, minek villany? Nem tévézek és nem gépezek.
- Nincs tiszta szoba a házban - mondtam a következő indokomat, miért kell most megfordulnia és elmennie. Mert ezt várom el tőle. Amikor kicsit szorul a hurok, ő lelép.
- Hoztam magammal ágyruhát, és már fürödtem otthon. - Kyle szobájára néztem át a nappalin. Csend volt és nyugalom. Nagyon szükségem van Mattre, nemcsak nekem, de Kylenak is.
- Ha neked a kanapé oké - rántottam meg a vállamat könnyedén.
- Nekem jó. - megforgattam a szemem és intettem a fejemmel, hogy kövessen.
- Körbe vezetlek.
Miután megmutattam a fiúnak a ház részeit - kivéve Kyle szobáját - mindketten úgy láttuk helyesnek, hogy ma a kanapén alszik. Késő volt már és nagyon fáradt voltam. Megágyaztam a fiúnak a kihúzható kanapén, míg ő a távolból figyelt engem. Utáltam, ha néznek, de ezt csak Kyle tudta, és a családtagjaim.
- Kész. - kiegyenesedtem, egyenesen Matt szürkés barna szemébe néztem, ami most nem látszódott, de tudtam, hogy ilyen színű. - Te félsz? - kérdeztem halkan és Kyle ajtaja felé fordítottam a fejem. Megremegett a gyomrom a gondolatra, hogy talán bánthatja Matthewt vagy akár engem. A szemem sarkából láttam, hogy a fiú megrángatta a vállát.
Megkerültem a kanapét és bekopogtam a barátomhoz. Az asztalánál ült, fejét a tenyerébe temette, mikor benyitottam.
- Kyle - szóltam be halkan. A fiú lassan felemelte a fejét és felém fordult. Beléptem a szobába és becsuktam magam mögött az ajtót. - Matt visszajött - tájékoztattam halkan. Piros szemekkel nézett rám, mintha sírt volna. Talán ez már egy elvonási tünet. Közelebb léptem, kezemmel megsimogattam a karját.
- Rose - hangja erőtlen és halk volt, mikor áhítattal ejtette ki a nevemet. Mintha egy segélykiáltás volna.
Nyeltem egyet és lehajolva karoltam át. Átfogta a derekamat és felállt, majd az ölébe vett. Körbekulcsoltam a lábaimmal, míg ő gyengéden tartott a kezében. Letett az ágyára, a sarokba másztam és vártam mit fog tenni. Ajka megremegett, ahogy az ágyra mászott, fejét pedig az ölembe hajtotta. A legsebezhetőbb teremtésnek tűnt, mikor arcát a combomba fúrta, és hangtalanul nedvesítette be a bőrömet. Torkom elszorult, ahogy az ő teste megrázkódott a sírástól. Az elfojtott sírástól. Könnyei szüntelen potyogtak a combjaimra, miközben nyugtatgatva simogattam az izmos vállát.

(2.nap)
  Reggel erős szorításra ébredtem, mintha fojtogatnának. Rémülten próbáltam beszívni a levegőt, szemem felpattant. Nem tudtam mozogni. Kyle egész testével nehezedett rám, arcát a nyakamba temette. Forró, kapkodó lehelete szinte égette a nyakamat. Nem tudtam levegőt venni a teste nyomása alatt. Mellkasa sebesen ütődött az enyémhez, ahogy levegő után kapkodott.
- Rose - a fiú teste összerázkódott és légzése felgyorsult.
- Kyle! Ébredj fel Kyle, összenyomsz - motyogtam alig érthetően, mert nem volt bennem levegő. Megpróbáltam lenyomni magamról, de kimerült voltam, Kyle pedig erős.
- Hagyj békén - motyogta a nyakamba - nekem nem kell. - teste úgy remegett fölöttem, mint a nyárfalevél. Hideg veríték csorgott a kezemre Kyle kezéről.
- Kyle - megveregettem a hátát, mire felmordult és még jobban rám nehezedett.
- Nem kell. Rose nem engedi. - motyogta a fiú a nyakamba a szavakat. Megpróbáltam kifordulni alóla, mire közém és a fal közé fordult, félig még mindig a testemen fekve.
- Au - nyögtem fel halkan, ahogy a kezemre nehezedett. Felszisszentem és megpróbáltam kihúzni alóla. Nem hiszem el, hogy nem kel fel erre a mocorgásra. Kirántottam a kezemet alóla és kiugrottam az ágyból. Látszólag nyugodtan aludt tovább a falnak fordulva, összekuporodva. Fáradtan sóhajtottam és ráterítettem egy  pokrócot.
Még elég korán volt - hat óra - de már betöltötte a reggeli fény a lakást. Nem nagyon, csak egy kicsit. Matt forgolódott a kanapén, mikor csöndben kiléptem a szobából. Felkapta a fejét, álmosan rám szegezte a tekintetét majd visszadöntötte a párnára és már aludt is tovább. Megmosolyogtatott ez a jelenet.
Tegnap este nem fürödtem le. Igazából szó sem lehetett arról, hogy én ebben a mocsokban fürödjek, ami a fürdőszobában volt. Tudtam, hogy ma az lesz az első dolgom.
Miután megmostam a fogamat és az arcomat a jéghideg csapi vízzel - merthogy meleg víz nem volt - körbe néztem a fürdőben. Magamra csuktam az ajtót és mindent teli locsoltam erős oldattal, hogy lemarja a wc-ről és a zuhanyzóról a koszt. Körülbelül három órámba telt, mire mindent végigsikáltam és úgy-ahogy használhatóvá vált. Nem is volt olyan ronda ez a hely. A csempék nyugtató bézs színe kellemes volt. A zuhanyzó fémjei is csillogtak, ami büszkeséggel töltött el. A tükörben végre láttam a saját fáradt, karikás szemű arcképemet, nem pedig a réteges vízkövet és a ráragadt szennyeződést. Kidobáltam mindent ami már lejárt, vagy használhatatlan volt. Az ajtóban állva a fürdő kicsinek tűnt. Jobbra volt a wc kagyló, balra egy mosdó a tükörrel és a szekrényekkel, leghátul pedig egy nagyobb zuhanyzó, amiben ketten is kényelmesen elfértek. A zuhanyzó mellett pedig egy kis ablak, ami természetesen nyitva volt. Az ajtó hirtelen kivágódott, én pedig rémülten ugrottam félre Kyle elöl, aki a szájára tapasztotta a kezét és azonnal a frissen tisztított wc-hez rohant majd térdre esett előtte. Pedig olyan sokáig pucoltam. Felnyögtem és a fiú mögé léptem. Megremegett a teste és a wc-be hányt. Megsimogattam a hátát, bár ő próbált eltolni magától.
- Menj innen - kérte halkan, miközben újabb öklendezést követve adott ki magából még egy adag vizet tulajdonképpen. Mert tegnap semmit nem evett, addig pedig csak intravénásan kapott vitaminokat a szervezetébe. Matt karba font kézzel állt az ajtóban, haja fáradtan meredezett össze-vissza. Úgy támaszkodott az ajtónak, mintha még mindig aludna, és talán félig-meddig így is volt.

Jessica Black: 

- Szia anya - dobtam le a cuccomat fáradtan, ahogy beléptem a lakásba.
- Szerbusz kislányom - lépett ki anyám dühösen a szobájából, karba font kézzel a mellkasán - Megkérdezhetem hol voltál három napig?
- Emmánál - rángattam meg a vállam unottan és felakasztottam a kulcscsomómat a helyére.
- És nem kellett volna szólni? - kérdezte dühösen. Megint megrángattam a vállamat és a szobám felé vettem az irányt. - Kislányom! - szólt utánam szigorúan - Mi ez a viselkedés?
- Hagyjál! - vágtam be magam mögött a szobaajtómat.
- Kislányom - lépett be utánam azonnal. - Szeretném tudni hol voltál, mert Emmánál biztos nem. Felhívtam az anyukáját. - naná, hogy felhívta. Ledőltem az ágyamra és a fejemre húztam egy párnát. Még szép, hogy úgy nyomoz utánam, mintha még mindig két éves lennék.
- Hagyjál már anyu - nyafogtam erőtlenül. Miért kell nekem minden lélegzetvételemről beszámolni?
- Tudni akarom, hol voltál - mondta határozottan, ellentmondást nem tűrve.
- Most itthon vagyok, az nem elég? - csattantam fel ingerülten.
- Jól van kislányom - távozott mérgesen a szobámból - ha te ezt akarod - közölte magabiztosan és becsukta maga mögött az ajtót. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Ez most azt jelenti, hogy addig nem állok szóba veled kislányom, míg be nem számolsz arról, hol, kivel és mit csináltál.
Bebújtam az ágyamba és a takarót egészen a fejem búbjáig húztam. Nem akarok mást, csak hogy mindenki hagyjon békén.
Egész délelőtt aludtam, sőt még a délután java részét is átaludtam. Amikor felkeltem csak feküdtem az ágyon és a falamon lévő poszterek egyikének szélét kezdtem piszkálni.
Christian kimerített a három napos "szobafogsággal" de nem panaszkodhatom. Lenyomtunk egy szuper maratont, életem legszebb három napja volt. Szerettem benne, hogy nem egy kislánynak tartott, mint mindenki más a környezetemben, hanem igenis komoly nőként kezelt. Úgy tűnt sosem bír betelni velem, én pedig vele nem bírtam betelni. Az sem érdekelte, hogy az apja vendégei oda lent csináltatják egymás után a tetoválásokat. Csak velem volt, csókolgatott és szeretgetett. Szeretkezett. Szeretkeztünk. Vajon meg lehet valaki szeretni három nap alatt? Vajon mit fog szólni anya, ha megtudja? Ha megtudja a tetkómat, vagy hogy néhány óra ismerkedés után oda adtam valakinek a testemet?
Sóhajtottam és kikeltem az ágyból. Hallottam, hogy anyám a konyhában tevékenykedik. Felhúztam egy hosszú ujjú felsőt, amivel eltakarhattam a tetoválásomat. Nem szeretek titkolózni vagy hazudni anyámnak. Mégsem állíthatok oda elé, hogy "héj anya, csináltattam egy tök jó tetkót és oda adtam egy fiúnak a szüzességemet a buli után még három napja, utána pedig ki sem keltünk az ágyból egészen addig, amíg ki nem nyögte, hogy mellékállásban szétveri az embereket." Azt hiszem anyám azonnal szívinfarktust kapna, szóval ez a verzió leszavazva.
Mint egy hulla kibotorkáltam a konyhában. Jól sejtettem, anyám levegőnek nézett. Sóhajtva leültem a szokásos helyemre. 
- Megismerkedtem egy fiúval - szólaltam meg halkan. Tudtam, hogy anyám minden álma, hogy a kicsi lánya végre találjon magának egy fiú barátot, így gondoltam ezzel kezdem a beszélgetést. Viszont még mindig nem szólt semmit, csak csendben törölgette az edényeket. Már pedig én nem fogok tőle bocsánatot kérni, mert nincs miért. 
Miután ettem egy keveset, és a kedvenc bögrémből ittam a kakaómat a telefonom megcsörrent a szobámban. Gyomrom izgatottan rándult össze és már fel is álltam, hogy felvegyem, mikor eszembe jutott, milyen "kedvesen" dobott ki reggel a szobából. Nem érdemli meg, hogy felvegyem, vagy hogy pazaroljam rá az időmet. 
- Este elmegyek - közölte anyám sértődötten, miközben elvonult mellettem - megoldod a vacsorát, nem? - fordult hátra még gyorsan. Sóhajtottam és felálltam. 
- Anyu - nyögtem fel halkan és a nyakába vetettem magam. - Annyira sajnálom anyu - sírtam el magam halkan, miközben ő átölelt és magához szorított. Annyira szeretem az anyukámat, ő volt a mindenem. Mindig hozzá fordultam, ha bajom volt, ha bánatos voltam, ha tanácsra volt szükségem.
- Én csak úgy aggódtam - simogatta meg a fejemet nyugtatgatva, míg nálam eltört a mécses és keservesen elsírtam magam. 
- Tudom anyu, ne haragudj - arcomat a vállába temettem és úgy szorítottam magamhoz, ahogy még soha. 

Rosalie Everhood: 

- Hatszázhetvenkettőezer-négyszázharminckét forint - közölte Matt megkönnyebbülten a barátom tartozást. A megkönnyebbülés arra vonatkozott, hogy végre kiszámolta az egészet. 
A konyhában voltunk, ő az ajtóhoz legközelebbi széken ült az asztalnál, míg én szivaccsal sikáltam le a pultról a zsírt és a mocskot. Már majdnem dél volt, ragyogóan sütött a nap odakint, és szerencsére a konyha végénél elhelyezett ablakból is bőven szűrődött be abból a csodálatos napfényből. 
- Akkor egy darabig még biztos nem lesz villany a házban - jegyeztem meg, miközben erőteljesen próbáltam lesikálni azt a nyamvadt foltot. 
- Kyle Karlson - nevetett fel Matt gúnyosan - milyen hülye név. 
- Mondja az akinek a neve olyan gyakori és hétköznapi, hogyha becsöngetnék találomra egy házba, akkor azon valószínűleg egy Matthew Smith lépne ki. 
- Az én nevemet legalább ki lehet ejteni - vont vállat a fiút, mikor felé fordultam. 
- Elég nagy fogyatékos vagy, ha az ő nevét nem tudod kiejteni - jegyeztem meg gúnyosan. 
- Ahogy érzed - nézett rám kedvesen mosolyogva. Whá. Utálom, amikor mosolyogva néz, mert az olyan ritka és olyan fura.
Visszafordultam a pulthoz, és folytattam a sikálást. Kyle nagyon mélyen aludt az incidens óta. Matt néha benézett hozzá, de szinte az egész délelőttöt átaludta. 
- Szeretnék bevezetni néhány szabályt - közölte a fiú közömbösen - vagy tisztázni, ha úgy jobban tetszik, ha már itt kell lennem. 
- Halljuk
- Majdha a barátod is itt lesz. 
- Tulajdonképpen miért vagy itt? - dobtam le magam a székre, majdnem mellette. 
- Te hívtál ide - nézett rám komolyan. 
- Jó, ezt ha megpróbánád beadni a kutyának, megdöglene tőle. Igazából miért vagy itt? - kifújta a levegőt és sóhajtott. 
- Az egyetemen van egy professzor - kezdte halkan, de magabiztosan - olvastam a diákok véleményeit, hogy nehéz belopni magunkat a szívébe. Minden év elején ad egy kezdő vizsgát. Írni kell valamilyen felmérésről - magyarázta lassan - egy tanulmányról, megfigyelésről teljesen mindegy. Ebből dönti el, kivel érdemes foglalkozni. - gondolkodva összeszorítottam az ajkaimat és hümmögtem - elég rossz módszernek tartom. Tudod, hogy hiszek a sorsszerűségben, és nem véletlenül csengettél be hozzám. Mindennek oka van - közölte határozottan és felemelte az egyik számlát, majd nézegetni kezdte - ha beleegyeztek, megírnám a tapasztalataimat az esszéhez. 
- Ezt ne tőlem kérdezd meg - rángattam meg a vállam. 
- Viszont az érdekelne - simogatta meg gondolkodva kissé borostás állát - te miért akarod, hogy itt legyek? 
- Hm.. - lesütöttem a tekintetem - szükségem van a fizikai erődre, ez az egyik - felnéztem rá, és félre döntött fejjel nézett rám és te jó Isten. Matthew Smith elmosolyodott - a másik pedig - elakadt a szavam. Ha így néz rám, nem tudok komoly mondatokat összehozni - arra gondoltam - dadogtam össze-vissza. Elvörösödtem és más felé néztem - meg azt gondoltam beszélhetnél a fejével - lassan felé pillantottam. Érdeklődve nézett engem. Engem? Érdeklődve? A gyomrom idegesen szorult össze. - olyat tudsz, amit más nem. 
- Mi az? 
- Hát tudod... olyan sokat tudsz a világról - hümmögött és megrázta a fejét. 
- Nagyon keveset tudok, de tanulok. Meg persze el akarom kerülni a lelkiismeret furdalást, mikor azt olvasom az újságban, hogy egy lány holttestére bukkantak - hirtelen rájött mekkora idiótaságot mondott és abbahagyta. Megremegett a szám és majdnem elsírtam magam a félelemtől - vagyis én nem - nézett rám aggódva - én. De igen, úgy gondoltam. Ez veszélyes - vallotta be szomorúan. 
- Soha! Nem bántanám Roset - szólalt meg Kyle az ajtóban dühösen. Keze ökölbe szorult és azt hittem letépi Matt fejét, úgy nézett rá. 
- Ő sem úgy gondolta - ugrottam fel aggódva és sietve léptem Kyle mellé, hogy átölelve a nyakába temessem az arcomat. Szorosan átöleltem és így tereltem kifelé a konyhából.