Sziasztok!
Hm.. Két napja egyetlen kattintást sem kaptam. Ez elkeserítő. Kezdem azt hinni, hogy senki nem is olvassa a blogot, csupán néha valaki véletlenül ide téved. Nem baj, azért én folytatom. Néha úgysem tudok mit kezdeni magammal. Hoztam egy képet :D Imádom, ez a kedvencem.
És meghoztam a következő fejezetet, remélem tetszeni fog :) 7. Fejezet
Már órák teltek el azóta, hogy bejöttem a kórházba. Szívem vadul dobogott, ahogy megláttam Kyle élettelen testét a kórteremben. Szememet égették a könnyek, mellkasom megfeszült a visszafojtott sírástól. Fogtam a kezét és vártam, hogy kinyissa a szemét. Arca nyugodt volt, de az állapota egyáltalán nem stabil. Bal kezébe hosszú, átlátszó csővel vezették be az infúziót. Lassú, erőtlen szívhangja töltötte be egyedül a termet. Nem bírtam tovább és sírva az ágyra borultam. Könnyeim benedvesítették Kyle erőtlen, hideg kezét. Halkan zokogtam és vártam már, hogy felébredjen. Egy óra múlva zokogásom abba maradt. Barátom keze mellett pihentettem a fejem és halkan megnyugtatásként dúdoltam. Simogattam őt, remélve hogy megmozdul a keze. Nem mozdult. Tekintetem végigvándorolt a szobán. Az egy órás könyörtelen sírás kimerített. Az ablak velem szemben volt. Alig jött be rajta fény, főleg mert már késő este volt. Tudtam, hogy mindjárt mennem kell, de a barátom még csak jelét sem adta annak, hogy fel akarna ébredni.
Valaki halkan benyitott a terembe. Felültem és oda fordultam a magas, fehér köpenyes orvoshoz. Elengedtem Kyle kezét és felálltam. Elrendeztem kócos hajamat, és zavartan álltam az orvos előtt. egy szőke hajú, kedves arcú nővér is vele tartott.
- Lassan letelik a látogatási idő - jegyezte meg az orvos mellékesen, miközben leakasztotta Kyle kórlapját az ágya végéről.
- Mi történt vele doktor úr? - kérdeztem aggódva. Senki nem tudta pontosan megmondani, mindenki csak azt mondta túladagolta magát. A férfi lapozgatta a kórlapot, míg a nővér a barátom keze köré csavarta a vérnyomásmérőt.
- A szívverése elég gyenge. Alig ver hatvanat percenként. - tájékoztatta az orvost a szőke nővér.
- Nem baj - húzta el a száját az orvos - nem adunk neki semmit, így is nehéz stabilizálnunk az állapotát.
- A vérnyomás alacsony.
- Kijönne velem? - nézett rám a kedves tekintetű orvos. Bólogattam, mire a férfi visszaakasztotta a kórlapot és kivonult.
Visszanéztem a barátom mozdulatlan testére, és megint elkapott a sírás.
Miután kiléptem a teremből, követtem az orvost a hosszú folyosón. Alig tudtam vele lépést tartani, de pont időben értem utol, mikor kinyitotta előttem az irodája ajtaját és előre engedett.
- Foglaljon helyet - intett az asztalával szembeni székek felé. Megkerült engem és leült velem szemben. - Mr. Karlson állapota rettenetesen súlyos - dőlt az asztalára komolyan - a tünetek arra utalnak, hogy nem először használt kábítószert, illetve drogokat. Sajnos nem kötelezhetjük semmire, de szeretném megkérni Önt, hogyha Mr. Karlson felébred, beszéljen vele. Szeretném, ha részt venne egy rehabilitációs programon. A barátja súlyos függőségben szenved, és segítségre van szüksége - bólogattam és lehajtottam a fejem. A kezemet néztem az ölemben.
- Mi történt vele? - suttogtam magam elé. Az orvos felsóhajtott.
- A barátját ájultan találták a kórház bejáratánál. Miután megvizsgáltuk több kábítószer és drog tesztre pozitívan reagált. Nagyon sok minden volt a szervezetében. A szíve kezdett leállni, a belső szervek szintúgy. Semmire nem reagált a szervezete, annyi anyag volt már benne. Bent tartottuk egy darabig, gyomormosást végeztünk, de a legtöbb illegális szert intravénásan kapta. Az állapota napról-napra javul, de lassan. Rengeteg pihenésre van szüksége, hogy a szervezete regenerálódjon. Az állapota még így kritikus, hogy javuló tendenciát mutat.
Halkan elsírtam magam, szégyelltem az orvos előtt sírni. Nem törődve az illemmel, pólóm ingujjával töröltem le a könnyeimet.
- Szóval egy rehabilitációs központba akarja küldeni? - kérdeztem halkan.
- Ez a legjobb módja a teljes gyógyulásnak. Tudja a barátjának hatalmas szerencséje volt. Én nem kockáztatnék még egy ilyen esetet. Erős szervezete van, kivételes immunrendszere lehetett volna, ha nem használ drogot. Most azonban gyengébb egy normális ember szervezeténél.
- Beszélek vele - bólogattam újból és felálltam. - köszönök mindent - ráztam kezet az orvossal.
Másnap már a látogatási idő előtt itt voltam. Egy pillanatra sem tudtam lehunyni a szemem. A kórterem előtt várakozva apámnak tett ígéretem jutott az eszembe:
Nem apa. Megígérem, nekem nem lesz olyan barátom, aki iszik, cigizik vagy drogozik.
Hová lett az a kislány, aki akkor voltam? Aki még álomvilágban élt akkor? Akinek nem voltak korlátai. Hová lett az a kislány? Szeretném visszakapni a régi énemet. Az aranyos, illemtudó, szeretetre méltó énemet, aki senkinek nem okoz csalódást. Főleg nem az apjának, akit mindenkinél jobban szeret a világon.
- Most már bemehet. A barátja felébredt - simogatta meg a vállamat a kedves arcú, szőke hajú nővérke.
- Felébredt? - kérdeztem döbbenten és már fel is pattantam a székről. A nővér lefogott, mielőtt beronthattam volna a kórterembe.
- Igen, de nagyon gyenge. Ne izgassa fel, nem verhet túl gyorsan a szíve - figyelmeztetett a nővér komolyan, miközben a vállamra téve a kezét tartott vissza. Gyorsan kék szemeibe néztem, és tekintetemmel könyörögtem, hogy engedjen be hozzá - Tudja, amikor behozták, hatalmasra dagadt a szíve, majdnem szétrobbant. Nagyon gyorsan vert, és csak utána lassult le a megállás határáig.
- Értettem, nem mondok neki semmit - bólogattam sebesen, miközben tekintetem folyton az ajtóra esett. Engedjen már el!
- Ne beszéltesse sokat, nem szabad erőlködnie. Világos? - nézett rám szigorúan a nő. Igen! Csak engedjen már be!
- Értettem. Nyugi és semmi izgalom.
Végre elengedett én pedig mély levegőt vettem. Halkan benyitottam a kórterembe. A négyágyas szoba végében feküdt Kyle, az ablak mellett. A tőlem balra eső részen feküdt. Kifelé nézett az ablakon. Halkan mellé sétáltam, ő pedig lassan felém fordult. A szívhangját mutató gép gyorsabban kezdett pittyegni, én pedig elmosolyodtam a gondolatra, hogy talán miattam. Leültem az ablakkal szemben, Kyle jobbjára és kezembe fogtam a kezét. A könnyek szúrták a szememet, de nem igazán érdekelt. Csak az, hogy a barátom ébren van. Lenézett a kezeinkre és hüvelykujjával lassan megsimogatta az enyémet.
- Szia - suttogta alig hallhatóan.
- Szia - súgtam vissza elcsukló hangon.
- Miért sírsz? - kérdezte ugyanolyan halkan, miközben a kezünkről rám vándorolt a tekintete.
- Csak örülök, hogy látlak - rángattam meg a vállamat boldogan. Most gyönyörű szemei voltak. Csillogtak, ahogy rám nézett. Arca fáradt és meggyötört volt. Soványnak tűnt, és beesettsége megrémisztett. A barátom nem szólalt meg, biztosan nehezére esett a beszéd. Csak simogattuk egymás kezét, és néztük egymást.
- Miért vagy itt? - kérdezte aztán, megint csak suttogva.
- Szeretek veled lenni - motyogtam magam elé. Lassan felemelte a kezünket és remegő mutatóujjának külső felével megsimogatta az arcomat. Lehunytam a szemem, élveztem az érintését. Torkom elszorult a fájdalomtól, hogy így kell őt látnom. Elengedte a kezem és tenyerét az arcomra fektette. Belefúrtam a fejemet, miközben kezét az arcomhoz szorítottam. Puha volt a bőre.
- Olyan szép vagy - suttogta áhítattal. Kigördülő könnycseppjeimet ő törölte le a hüvelykujjával. - Milyen volt a nyaralás? Mesélj róla.
Mély reszketeg lélegzetet vettem és elterelve a gondolataimat, visszatértem az olasz Riviérára. Elmeséltem a legfontosabb eseményeket, meséltem az időjárásról. Élvezettel hallgatott engem, legalábbis én úgy láttam.
- Jó színed lett - suttogta erőtlenül és visszafordult a plafon felé, miután befejeztem a mesémet. Lehunyta a szemét, láttam arcán a szenvedést. Szívverése még csak most kezdett lelassulni. - ígérd meg, hogy itt leszel - kért halkan.
- Itt maradok - lassan bólintott. Megszorította a kezemet. Nem szóltam semmit, hagytam őt aludni.
A következő nap Kylet áthelyezték egy másik kórterembe. Nem az intenzíven tartották, ami csak jót jelentett. Sokkal jobban nézett ki, mikor benyitottam a szobájába, ahol rajta kívül még két beteg volt. Ugyanúgy az ablak mellett kapott helyet, a bal oldalon. Mosolyogva fogadott, mikor meglátott. Tegnap egész nap vele voltam. Nem kelt fel azután, hogy beszéltünk.
- Szia - köszöntött vidámabban. Sokkal több erő volt a hangjában, így nekem is mosolyra húzódott a szám.
- Szia. Jól nézel ki - közöltem boldogan. Félig ülő helyzetben volt az ágya beállítva, így közelebb volt hozzám. Mielőtt leültem volna a helyemre gyengéd csókot adtam neki. Jobban mondva puszit a szájára. - Hogy érzed magad? - már nem hallottam a szívének dobogását. Azt a gépet leszerelték róla.
- Jobban. Nézd ez még mindig rajtam van - emelte fel a bal kezét, megmutatva az infúziós csövet. Könyökhajlata véraláfutásos volt, teli tűszúrásokkal. Elkomorodtam a gondolatra, hogy így adta be magának a drogokat. - Még mindig itt vagy - motyogta értetlenül, mikor kezét az enyémbe kulcsolta és megpihentette az ágyon.
- Oh, nem tudtam, hogy baj.
- Szeretem, hogy itt vagy - hangja fáradtan csengett. Talán vidám volt, de még mindig gyenge. - Te vagy az egyetlen - közölte halkan és megint a kezünkre nézett. Gyengéden simogatott hideg, remegő kezével. Mély levegőt vettem.
- Kyle - kezdtem halkan, de komolyan. Rémülten nézett rám.
- Ne dobj ki - könyörgött ijedten.
- Nem terveztem - nyugtattam meg a barátomat - de... nem tudom miért csináltad ezt az egészet - néztem kutakodó szemébe - de... szeretném, ha elmennél egy rehabilitációs központba. - szeme tágra nyílt a döbbenettől - az orvos szerint segítségre van szükséged. - tettem hozzá gyorsan.
Kyle mély levegőt vett és lehunyta szemét.
- A tiedre - suttogta maga elé. Kezét átvetette a fején, a homlokának támasztotta az alkarját. - Nem akarok bemenni - fordult felém komolyan - teli nyomnak nyugtatóval, elfogok veszni. Segítened kell - nézett rám könyörögve.
- Én nem tudok ebben segíteni.
- De tudsz! Kérlek. Ne engedj be olyan helyre, ahol nem láthatlak. Meg fognak ölni.
- Kyle, ők csak segíteni akarnak - magyaráztam.
- Meg fognak ölni - ismételte rémülten. Mellkasa egyre gyorsabban mozgott, és én is tudtam, hogy felgyorsult a szívverése - Kérlek, ments meg Rose - könyörgött ijedten. Izzadt keze egyre szorosabban kulcsolta az enyémet.
- Nyugodj le - álltam fel hirtelen. Lehajoltam hozzá, majd átölelve pusziltam meg az arcát. - Itt vagyok Kyle, semmi baj. - megsimogattam a hátát, ahogy előre dőlt, hogy visszaölelhessen - segítek neked - suttogtam a fülébe és apró csókot nyomtam az arcára. Arcát a nyakamba fúrta és szorosan ölelve tartott.
Másnap már a látogatási idő előtt itt voltam. Egy pillanatra sem tudtam lehunyni a szemem. A kórterem előtt várakozva apámnak tett ígéretem jutott az eszembe:
Nem apa. Megígérem, nekem nem lesz olyan barátom, aki iszik, cigizik vagy drogozik.
Hová lett az a kislány, aki akkor voltam? Aki még álomvilágban élt akkor? Akinek nem voltak korlátai. Hová lett az a kislány? Szeretném visszakapni a régi énemet. Az aranyos, illemtudó, szeretetre méltó énemet, aki senkinek nem okoz csalódást. Főleg nem az apjának, akit mindenkinél jobban szeret a világon.
- Most már bemehet. A barátja felébredt - simogatta meg a vállamat a kedves arcú, szőke hajú nővérke.
- Felébredt? - kérdeztem döbbenten és már fel is pattantam a székről. A nővér lefogott, mielőtt beronthattam volna a kórterembe.
- Igen, de nagyon gyenge. Ne izgassa fel, nem verhet túl gyorsan a szíve - figyelmeztetett a nővér komolyan, miközben a vállamra téve a kezét tartott vissza. Gyorsan kék szemeibe néztem, és tekintetemmel könyörögtem, hogy engedjen be hozzá - Tudja, amikor behozták, hatalmasra dagadt a szíve, majdnem szétrobbant. Nagyon gyorsan vert, és csak utána lassult le a megállás határáig.
- Értettem, nem mondok neki semmit - bólogattam sebesen, miközben tekintetem folyton az ajtóra esett. Engedjen már el!
- Ne beszéltesse sokat, nem szabad erőlködnie. Világos? - nézett rám szigorúan a nő. Igen! Csak engedjen már be!
- Értettem. Nyugi és semmi izgalom.
Végre elengedett én pedig mély levegőt vettem. Halkan benyitottam a kórterembe. A négyágyas szoba végében feküdt Kyle, az ablak mellett. A tőlem balra eső részen feküdt. Kifelé nézett az ablakon. Halkan mellé sétáltam, ő pedig lassan felém fordult. A szívhangját mutató gép gyorsabban kezdett pittyegni, én pedig elmosolyodtam a gondolatra, hogy talán miattam. Leültem az ablakkal szemben, Kyle jobbjára és kezembe fogtam a kezét. A könnyek szúrták a szememet, de nem igazán érdekelt. Csak az, hogy a barátom ébren van. Lenézett a kezeinkre és hüvelykujjával lassan megsimogatta az enyémet.
- Szia - suttogta alig hallhatóan.
- Szia - súgtam vissza elcsukló hangon.
- Miért sírsz? - kérdezte ugyanolyan halkan, miközben a kezünkről rám vándorolt a tekintete.
- Csak örülök, hogy látlak - rángattam meg a vállamat boldogan. Most gyönyörű szemei voltak. Csillogtak, ahogy rám nézett. Arca fáradt és meggyötört volt. Soványnak tűnt, és beesettsége megrémisztett. A barátom nem szólalt meg, biztosan nehezére esett a beszéd. Csak simogattuk egymás kezét, és néztük egymást.
- Miért vagy itt? - kérdezte aztán, megint csak suttogva.
- Szeretek veled lenni - motyogtam magam elé. Lassan felemelte a kezünket és remegő mutatóujjának külső felével megsimogatta az arcomat. Lehunytam a szemem, élveztem az érintését. Torkom elszorult a fájdalomtól, hogy így kell őt látnom. Elengedte a kezem és tenyerét az arcomra fektette. Belefúrtam a fejemet, miközben kezét az arcomhoz szorítottam. Puha volt a bőre. - Olyan szép vagy - suttogta áhítattal. Kigördülő könnycseppjeimet ő törölte le a hüvelykujjával. - Milyen volt a nyaralás? Mesélj róla.
Mély reszketeg lélegzetet vettem és elterelve a gondolataimat, visszatértem az olasz Riviérára. Elmeséltem a legfontosabb eseményeket, meséltem az időjárásról. Élvezettel hallgatott engem, legalábbis én úgy láttam.
- Jó színed lett - suttogta erőtlenül és visszafordult a plafon felé, miután befejeztem a mesémet. Lehunyta a szemét, láttam arcán a szenvedést. Szívverése még csak most kezdett lelassulni. - ígérd meg, hogy itt leszel - kért halkan.
- Itt maradok - lassan bólintott. Megszorította a kezemet. Nem szóltam semmit, hagytam őt aludni.
A következő nap Kylet áthelyezték egy másik kórterembe. Nem az intenzíven tartották, ami csak jót jelentett. Sokkal jobban nézett ki, mikor benyitottam a szobájába, ahol rajta kívül még két beteg volt. Ugyanúgy az ablak mellett kapott helyet, a bal oldalon. Mosolyogva fogadott, mikor meglátott. Tegnap egész nap vele voltam. Nem kelt fel azután, hogy beszéltünk.
- Szia - köszöntött vidámabban. Sokkal több erő volt a hangjában, így nekem is mosolyra húzódott a szám.
- Szia. Jól nézel ki - közöltem boldogan. Félig ülő helyzetben volt az ágya beállítva, így közelebb volt hozzám. Mielőtt leültem volna a helyemre gyengéd csókot adtam neki. Jobban mondva puszit a szájára. - Hogy érzed magad? - már nem hallottam a szívének dobogását. Azt a gépet leszerelték róla.
- Jobban. Nézd ez még mindig rajtam van - emelte fel a bal kezét, megmutatva az infúziós csövet. Könyökhajlata véraláfutásos volt, teli tűszúrásokkal. Elkomorodtam a gondolatra, hogy így adta be magának a drogokat. - Még mindig itt vagy - motyogta értetlenül, mikor kezét az enyémbe kulcsolta és megpihentette az ágyon.
- Oh, nem tudtam, hogy baj.
- Szeretem, hogy itt vagy - hangja fáradtan csengett. Talán vidám volt, de még mindig gyenge. - Te vagy az egyetlen - közölte halkan és megint a kezünkre nézett. Gyengéden simogatott hideg, remegő kezével. Mély levegőt vettem.
- Kyle - kezdtem halkan, de komolyan. Rémülten nézett rám.
- Ne dobj ki - könyörgött ijedten.
- Nem terveztem - nyugtattam meg a barátomat - de... nem tudom miért csináltad ezt az egészet - néztem kutakodó szemébe - de... szeretném, ha elmennél egy rehabilitációs központba. - szeme tágra nyílt a döbbenettől - az orvos szerint segítségre van szükséged. - tettem hozzá gyorsan.
Kyle mély levegőt vett és lehunyta szemét.
- A tiedre - suttogta maga elé. Kezét átvetette a fején, a homlokának támasztotta az alkarját. - Nem akarok bemenni - fordult felém komolyan - teli nyomnak nyugtatóval, elfogok veszni. Segítened kell - nézett rám könyörögve.
- Én nem tudok ebben segíteni.
- De tudsz! Kérlek. Ne engedj be olyan helyre, ahol nem láthatlak. Meg fognak ölni.
- Kyle, ők csak segíteni akarnak - magyaráztam.
- Meg fognak ölni - ismételte rémülten. Mellkasa egyre gyorsabban mozgott, és én is tudtam, hogy felgyorsult a szívverése - Kérlek, ments meg Rose - könyörgött ijedten. Izzadt keze egyre szorosabban kulcsolta az enyémet.
- Nyugodj le - álltam fel hirtelen. Lehajoltam hozzá, majd átölelve pusziltam meg az arcát. - Itt vagyok Kyle, semmi baj. - megsimogattam a hátát, ahogy előre dőlt, hogy visszaölelhessen - segítek neked - suttogtam a fülébe és apró csókot nyomtam az arcára. Arcát a nyakamba fúrta és szorosan ölelve tartott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése