Rájöttem, hogy ez az a köszönés, amit senki nem használ a környezetemben. Hál' Isten. Szeretem, ha valami olyat használok, amit mások nem. Ez tesz egyéniséggé. Mindig arra törekszem, hogy kialakítsam a saját magam stílusát és világát, nem pedig a környezetem nyomasztó egyhangúságába nevelődni.
Hm... miről is rizsázzak a fejezet előtt? Spartacus ez lesz a legjobb. Ismeritek? Nyomjak le egy laza töri órát évszámokkal és helyekkel? Kihagyhatnám, de talán vannak olyanok, akik nem ismerik. Amúgy is érettségire készülök, szóval nem is baj ha átnézem kicsit. Na, hát akkor előhalászom a kilencedikes történelem könyvemet, és átolvasom az anyagot. Nyugi, nem akarok rá túl sok szót fordítani. Csak hátha érdekel valakit. Hűű.. de vékony ez a könyv. Istenem. Visszasírom azt az időszakot.
A tény az, hogy a sorozatban írtó jó pasi Spartacus. Én mindig ilyen hatalmas, dagi izompacsirtának képzeltem el, és ki állítja, hogy nem az? Viszont a sorozatban nem az :D Örülünk neki. Ki nem szereti az ilyen felsőtestet? Én sem zavarnám ki az ágyamból, az biztos. Azon kívül, hogy regényeket írnék a férfi főszereplőről, nézzük a sorozatról a véleményemet. Egyetlen részt láttam, ebből nem lehet sokat megállapítani. Erotikával fűtött, véres és horrorisztikus jelentekkel megszórva este tíz után melegen elkészítve fogyasztjuk. A Viasat3 adja le mostanában, csütörtökönként 22:35től ( már ha valakit érdekel) Hál' Istennek van még időm az ajánlott korhatárig, de ez nem tart vissza attól, hogy továbbnézzem. Talán csak pont jó részt kezdtem el nézni, talán csak kell valami esti elfoglaltság, mindegy. Szerencsére csak nyolc részről maradtam le az első évadból, ami azért behozható.
Később még említek néhány kedvenc sorozatot.
4. Fejezet
Mikor kiléptem a suliból, alig tettem pár lépést, és az iskolánk melletti épület lépcsőjén megláttam őt. Kezeit lazán pihentette a térdén, ahogy a lépcső tetején ült, és valamit fogdosott. Hogy kerül ide, biztosan véletlen. Elhaladtam mellette, mire felkapta a fejét és felpattant a helyéről.
- Helo - sietett mellém a magas, világos barna hajú fiú a buszmegállóból. Szorongani kezdtem a közelében és karba fontam magam előtt a kezemet - nem válaszoltál - nyomta az orrom elé azt a papírfecnit, amit én gondosan a zsebembe gyömöszöltem valamelyik óra után. Tágra nyílt szemmel néztem az írásomat.
- Ho-hogy kerül hozzád? - néztem fel rá zavartan, miközben megpróbáltam nem a félelemre koncentrálni. Hiszen én mindentől félek, csak szeretem, ha nem látják rajtam. Egy lépéssel eltávolodtam tőle és gyorsabbra vettem a tempóm, hogy elérjek a menedéket adó buszmegállóig. A fiú lázasan követett.
- Nem számít.. én csak - megfogta a kezemet és durván szembe fordított magával. Rémülten néztem rá. Homályos tekintete volt és beesett arca. Ajkai kicsik voltak és remegtek. A szívem hirtelen megugrott a félelemtől, ahogy a fiú szorongatta a kezemet, és ahogy rám nézett. Mintha rettegne, és segítségre lenne szüksége. Nekem is arra van szükségem, hogy valaki megmentsen tőle. Félelmemben még lélegezni sem mertem, szinte éreztem ahogy pupilláim kétszeresükre nőnek. A fiú láthatta a reakciómat, mert elengedett.
- Lekésem a buszom - suttogtam magam elé és megpróbáltam eltávolodni tőle, abban a reményben, hogy nem fog bántani. Nem fog bántani, hiszen közhelyen vagyunk. Arca hirtelen vált rémültté, én pedig félve hátat fordítottam neki és megpróbáltam minél előbb a lámpához jutni, hogy átérhessek az út túloldalára. Hátra-hátra néztem, a fiú rémülten bámult utánam, én pedig teljesen összezavarodtam. Teste remegett, és az a szörnyű tompa fájdalom, amit kisugárzott, a csontjaimig megremegtette az én testem. A napra kell mennem. Hogy felmelegedjek.
Sikeresen átértem az út másik felére, és mikor visszanéztem, ő már nem volt ott. Felgyorsult légzésem volt a következő dolog, ami megrémisztett. Szívem fájón dobogott a mellkasomban a rémülettől. Már nincs itt... elment.
Az otthonomat nyújt biztonság kellemes volt. Egyedül voltam délutánonként, de már hozzászoktam. Miután megírtam a matek házimat és az angolt, úgy döntöttem megnézem az emailjeimet és a facet. Rozoga gépem percek múlva életre kelt, és lassan betöltötte a közösségi oldalt. Valaki ismerősének jelölt és egy üzenetem is volt. Először megnyitottam a fiú oldalát. Kyle Karlson, húsz éves fiú. Tanulmányok nincs, foglalkozás nincs, a profilképén pedig egy rajzolt férfi volt rácsok mögött kuporogva. Te jó...Kyle..a neve olyan ismerős. Nem ő... Megint éreztem a bordáim közt vadul verdeső szívemet. Ez ő. Hogy talált rám? Hátrahőköltem a székemben és már féltem megnyitni az üzenetet is. Viszont a kíváncsiságom legyőzte a félelmemet, ami feszítő érzést keltett a testemben. Igazam volt, Kyletól jött. Szólnom kell apának.
Az üzenet rövid és lényegre törő volt:
Megijesztettelek - nem kérdés volt, hanem határozott kijelentés. Igen. Most is. Jól van, biztos hogy nincs a közelemben. Apa holnap úgyis itthon lesz, majd bevisz a suliba és haza hoz, szóval akár válaszolhatok is. Talán nem keres meg holnap, utána pedig elfelejti ezt az egészet. Kezeim remegtek, mikor elkezdtem begépelni a válaszomat, és azon gondolkodtam hogy küldhetett nekem üzenetet mikor letiltottam az ismeretlenekkel való kommunikálás lehetőségét. Azt hiszem. Vagy csak akartam? Hát ennek haladéktalanul utánanézek.
Igen! Mit akarsz tőlem? - a küldésre kattintás után megkerestem a beállítasok menüpont alatt az üzenetek korlátozására vonatkozó opciókat. Alig egy perc múlva felnyílt egy chatablak, Kyle nevével.
Beszélgetni csupán
Miért? - megnyomtam az enter billentyűt és magamban szidkozódtam, hogy a beszélgetés elkezdésével reményt adhatok egy zaklatómnak. Először megjelent a jel, hogy éppen gépel, aztán pár pillanat múlva megszűnt, de üzenet nem jött. Felugrott egy újabb chatablak Jessica nevével. Minden rendben? - kérdezte Jess, és éreztem az aggodalmat a hangjában még így is. Éppen elküldtem a választ, mikor Kyle-é megérkezett.
Bocsántot szereék kérni, h regel mjdnem fel löktlek - hosszú és teli van hibával. Még annyi gondot sem fordított rá, hogy elolvassa még egyszer. Akkor én minek vegyem a fáradtságot?
Ok. elfogadva. hagyj békén! - gépeltem vissza gyorsan és meggondolatlanul a válaszomat és bezártam a chatablakot. Elköszöntem Jessicától is, és épp készültem bezárni az oldalt, mikor újból felugrott Kyle ablaka.
Nmis beszhetünk? - Nem! Minek néz ez engem? Anélkül, hogy rámentem volna az ablakra, kiléptem az oldalról és ki is kapcsoltam a gépemet. Nem is tudom miért, de gyorsan becsuktam az ablakaimat, pedig még nagyon világos volt oda kint. Engem mégis elkapott a rémület, pedig egy város választ el minket egymástól.
Megint menekülni akartam, el innen. Megfogtam a kedvenc könyvemet és letelepedtem az ágyamra a hideg falhoz. Most Mattre sem volt kedvem gondolni, egyszerűen magam akartam lenni, és csak magam.
Miután veszekedtem apával azon, hogy miért "kuksolok" már megint a szobámba, ahelyett, hogy vele lennék a nappaliban, és azt nézném ahogy ő tévézik, úgy döntöttem véget vetek a napnak és inkább egy kellemes forró zuhanyt vettem. Megváltás volt feszültséggel teli testemnek a meleg zuhany. Fáradtan kuporodtam össze a sarokban és folyattam magamra a megtisztító vizet, miközben próbáltam nem gondolkodni. Újabb emlék Mattről. A fenébe. Szép emlék.
(Október)
Már eltelt néhány hónap, mióta megismerkedtem Matthew-val. Bunkó volt velem, én pedig vele. Mégis hiányzott ez a bunkóság minden áldott nap. Alig vártam, hogy edzésre mehessek, és lássam őt. Mindig ott volt. Viszont sosem késett. Pechemre. Így nem láthattam, hogyan fekvőzi le a büntetést egyetlen fürdőnadrágban. Pedig nem volt rossz teste, sőt nagyon jól nézett ki. A nyálam azért nem csorgott, de megnéztem magamnak amikor elhaladt mellettem, ahogy most is. Nem is néztem... illetlenül bámultam. A medence szélénél pihenve néztem fel rá, ahogy elsétált előttem.
- Gyere velem passzolni, Rosalie - közölte hangosan, hogy én is jól halljam, miközben elhaladt mellettem. Tágra nylít a szemem és édes érzés fogott el. Ezt most komolyan nekem mondta, vagy csak képzelődőm?
- Én nem akarok menni - szálltam ki a medencéből határozottan. Pedig muszáj volt párt választanunk, és Matt engem választott? Hol ott voltak mások is... jobbak, mint én? Vagy talán csak azért, mert akikkel igazán jóban volt, azok most meccseztek, és a "maradékból" velem beszélt a legtöbbet... vagyis jobban mondva engem szivatott a legtöbbet.
- Velem fogsz passzolni - nézett vissza határozottan a válla fölött. Ez parancs volt. Te jó ég. Semmi légyszives vagy "van-e párod?" bebiztosít magának, hogy ne a tizenkét évesek maradjanak neki. Egoista öntelt barom!
Végülis hármasban passzolgattunk, mert volt még egy fiú, akivel igen jóba lettem az edzéseken. Matt persze megjegyezte, milyen merev vagyok, és hogy lazítsak már. Elmondtam magamban néhány "kedves" szót, de aztán elgondolkodtam azon, hogy talán igaza lehet. Egyszer Jared is megjegyezte, hogy merev vagyok. A nagyfiúk!
Miután nem bírtam tovább Matt "béna vagy" beszólásait, dühösen hozzá vágtam a labdát, de ő elhajolt előle. Rohadjál már meg! A labda kipattant a medencetérre, Matt pedig nevetve ugrott ki a vízből, hogy visszahozza. A harmadik srác ki ült a medence szélére, én pedig oda akartam úszni hozzá. Matthew pedig éppen előttem ugrott be a vízbe, először azt hittem rám ugrik. Valamiért késztetést éreztem, hogy elmosolyodjak, és kikaptam a kezéből a labát. Ő is nevetett. Elkezdtünk "harcolni" a vízben, nevettünk és jó volt. Lazán kivette a kezemből a labdát és eltartotta tőlem. Megpróbáltam elérni, lefogtam az egyik kezét, hogy felhúzzam magam rajta, de mindig kicselezett. Aztán megpróbáltam lenyomni a víz alá, de túl erősen taposott ki. " Beleestem" a vízbe, ő pedig utánam. Ritka pillanatok egyike volt, hogy kinyitottam a szemem a vízben, de csak azért, hogy őt nézhessem. Elkapta a bokámat és megpróbált maga alá rántani, én viszont kirángattam a testrészemet a szorításából és véletlenül meg is rúgtam. Kiengedtem a levegőt a számból és buborékokat lövellve kettőnk közé jöttem fel a felszínre. Lihegtem és nevettem. Ő is nevetett. Eldobtam a labdát, hogy előnyöm legyen vele szemben. Míg ő utána úszott én lihegve a partra küszködtem magam.
Szóval akkor még ostobán azt hittem, hogy érdekelhetem őt, vagy hogy csak azért bunkó velem mert valamit takargat előlem. Mostanra viszont rá kellett jönnöm - miután csak úgy egyetlen szó nélkül megszakította a kapcsolatunkat - hogy nem is érdekeltem igazán. Sőt, semennyire sem. Életem eddigi legjobb napjaim javát neki köszönhetem. Majdha egyszer lesz rá alkalmam, feltétlen megemlítem neki.
- Ho-hogy kerül hozzád? - néztem fel rá zavartan, miközben megpróbáltam nem a félelemre koncentrálni. Hiszen én mindentől félek, csak szeretem, ha nem látják rajtam. Egy lépéssel eltávolodtam tőle és gyorsabbra vettem a tempóm, hogy elérjek a menedéket adó buszmegállóig. A fiú lázasan követett.
- Nem számít.. én csak - megfogta a kezemet és durván szembe fordított magával. Rémülten néztem rá. Homályos tekintete volt és beesett arca. Ajkai kicsik voltak és remegtek. A szívem hirtelen megugrott a félelemtől, ahogy a fiú szorongatta a kezemet, és ahogy rám nézett. Mintha rettegne, és segítségre lenne szüksége. Nekem is arra van szükségem, hogy valaki megmentsen tőle. Félelmemben még lélegezni sem mertem, szinte éreztem ahogy pupilláim kétszeresükre nőnek. A fiú láthatta a reakciómat, mert elengedett.
- Lekésem a buszom - suttogtam magam elé és megpróbáltam eltávolodni tőle, abban a reményben, hogy nem fog bántani. Nem fog bántani, hiszen közhelyen vagyunk. Arca hirtelen vált rémültté, én pedig félve hátat fordítottam neki és megpróbáltam minél előbb a lámpához jutni, hogy átérhessek az út túloldalára. Hátra-hátra néztem, a fiú rémülten bámult utánam, én pedig teljesen összezavarodtam. Teste remegett, és az a szörnyű tompa fájdalom, amit kisugárzott, a csontjaimig megremegtette az én testem. A napra kell mennem. Hogy felmelegedjek.
Sikeresen átértem az út másik felére, és mikor visszanéztem, ő már nem volt ott. Felgyorsult légzésem volt a következő dolog, ami megrémisztett. Szívem fájón dobogott a mellkasomban a rémülettől. Már nincs itt... elment.
Az otthonomat nyújt biztonság kellemes volt. Egyedül voltam délutánonként, de már hozzászoktam. Miután megírtam a matek házimat és az angolt, úgy döntöttem megnézem az emailjeimet és a facet. Rozoga gépem percek múlva életre kelt, és lassan betöltötte a közösségi oldalt. Valaki ismerősének jelölt és egy üzenetem is volt. Először megnyitottam a fiú oldalát. Kyle Karlson, húsz éves fiú. Tanulmányok nincs, foglalkozás nincs, a profilképén pedig egy rajzolt férfi volt rácsok mögött kuporogva. Te jó...Kyle..a neve olyan ismerős. Nem ő... Megint éreztem a bordáim közt vadul verdeső szívemet. Ez ő. Hogy talált rám? Hátrahőköltem a székemben és már féltem megnyitni az üzenetet is. Viszont a kíváncsiságom legyőzte a félelmemet, ami feszítő érzést keltett a testemben. Igazam volt, Kyletól jött. Szólnom kell apának.
Az üzenet rövid és lényegre törő volt:
Megijesztettelek - nem kérdés volt, hanem határozott kijelentés. Igen. Most is. Jól van, biztos hogy nincs a közelemben. Apa holnap úgyis itthon lesz, majd bevisz a suliba és haza hoz, szóval akár válaszolhatok is. Talán nem keres meg holnap, utána pedig elfelejti ezt az egészet. Kezeim remegtek, mikor elkezdtem begépelni a válaszomat, és azon gondolkodtam hogy küldhetett nekem üzenetet mikor letiltottam az ismeretlenekkel való kommunikálás lehetőségét. Azt hiszem. Vagy csak akartam? Hát ennek haladéktalanul utánanézek.
Igen! Mit akarsz tőlem? - a küldésre kattintás után megkerestem a beállítasok menüpont alatt az üzenetek korlátozására vonatkozó opciókat. Alig egy perc múlva felnyílt egy chatablak, Kyle nevével.
Beszélgetni csupán
Miért? - megnyomtam az enter billentyűt és magamban szidkozódtam, hogy a beszélgetés elkezdésével reményt adhatok egy zaklatómnak. Először megjelent a jel, hogy éppen gépel, aztán pár pillanat múlva megszűnt, de üzenet nem jött. Felugrott egy újabb chatablak Jessica nevével. Minden rendben? - kérdezte Jess, és éreztem az aggodalmat a hangjában még így is. Éppen elküldtem a választ, mikor Kyle-é megérkezett.
Bocsántot szereék kérni, h regel mjdnem fel löktlek - hosszú és teli van hibával. Még annyi gondot sem fordított rá, hogy elolvassa még egyszer. Akkor én minek vegyem a fáradtságot?
Ok. elfogadva. hagyj békén! - gépeltem vissza gyorsan és meggondolatlanul a válaszomat és bezártam a chatablakot. Elköszöntem Jessicától is, és épp készültem bezárni az oldalt, mikor újból felugrott Kyle ablaka.
Nmis beszhetünk? - Nem! Minek néz ez engem? Anélkül, hogy rámentem volna az ablakra, kiléptem az oldalról és ki is kapcsoltam a gépemet. Nem is tudom miért, de gyorsan becsuktam az ablakaimat, pedig még nagyon világos volt oda kint. Engem mégis elkapott a rémület, pedig egy város választ el minket egymástól.
Megint menekülni akartam, el innen. Megfogtam a kedvenc könyvemet és letelepedtem az ágyamra a hideg falhoz. Most Mattre sem volt kedvem gondolni, egyszerűen magam akartam lenni, és csak magam.
Miután veszekedtem apával azon, hogy miért "kuksolok" már megint a szobámba, ahelyett, hogy vele lennék a nappaliban, és azt nézném ahogy ő tévézik, úgy döntöttem véget vetek a napnak és inkább egy kellemes forró zuhanyt vettem. Megváltás volt feszültséggel teli testemnek a meleg zuhany. Fáradtan kuporodtam össze a sarokban és folyattam magamra a megtisztító vizet, miközben próbáltam nem gondolkodni. Újabb emlék Mattről. A fenébe. Szép emlék.
(Október)
Már eltelt néhány hónap, mióta megismerkedtem Matthew-val. Bunkó volt velem, én pedig vele. Mégis hiányzott ez a bunkóság minden áldott nap. Alig vártam, hogy edzésre mehessek, és lássam őt. Mindig ott volt. Viszont sosem késett. Pechemre. Így nem láthattam, hogyan fekvőzi le a büntetést egyetlen fürdőnadrágban. Pedig nem volt rossz teste, sőt nagyon jól nézett ki. A nyálam azért nem csorgott, de megnéztem magamnak amikor elhaladt mellettem, ahogy most is. Nem is néztem... illetlenül bámultam. A medence szélénél pihenve néztem fel rá, ahogy elsétált előttem.
- Gyere velem passzolni, Rosalie - közölte hangosan, hogy én is jól halljam, miközben elhaladt mellettem. Tágra nylít a szemem és édes érzés fogott el. Ezt most komolyan nekem mondta, vagy csak képzelődőm?
- Én nem akarok menni - szálltam ki a medencéből határozottan. Pedig muszáj volt párt választanunk, és Matt engem választott? Hol ott voltak mások is... jobbak, mint én? Vagy talán csak azért, mert akikkel igazán jóban volt, azok most meccseztek, és a "maradékból" velem beszélt a legtöbbet... vagyis jobban mondva engem szivatott a legtöbbet.
- Velem fogsz passzolni - nézett vissza határozottan a válla fölött. Ez parancs volt. Te jó ég. Semmi légyszives vagy "van-e párod?" bebiztosít magának, hogy ne a tizenkét évesek maradjanak neki. Egoista öntelt barom!
Végülis hármasban passzolgattunk, mert volt még egy fiú, akivel igen jóba lettem az edzéseken. Matt persze megjegyezte, milyen merev vagyok, és hogy lazítsak már. Elmondtam magamban néhány "kedves" szót, de aztán elgondolkodtam azon, hogy talán igaza lehet. Egyszer Jared is megjegyezte, hogy merev vagyok. A nagyfiúk!
Miután nem bírtam tovább Matt "béna vagy" beszólásait, dühösen hozzá vágtam a labdát, de ő elhajolt előle. Rohadjál már meg! A labda kipattant a medencetérre, Matt pedig nevetve ugrott ki a vízből, hogy visszahozza. A harmadik srác ki ült a medence szélére, én pedig oda akartam úszni hozzá. Matthew pedig éppen előttem ugrott be a vízbe, először azt hittem rám ugrik. Valamiért késztetést éreztem, hogy elmosolyodjak, és kikaptam a kezéből a labát. Ő is nevetett. Elkezdtünk "harcolni" a vízben, nevettünk és jó volt. Lazán kivette a kezemből a labdát és eltartotta tőlem. Megpróbáltam elérni, lefogtam az egyik kezét, hogy felhúzzam magam rajta, de mindig kicselezett. Aztán megpróbáltam lenyomni a víz alá, de túl erősen taposott ki. " Beleestem" a vízbe, ő pedig utánam. Ritka pillanatok egyike volt, hogy kinyitottam a szemem a vízben, de csak azért, hogy őt nézhessem. Elkapta a bokámat és megpróbált maga alá rántani, én viszont kirángattam a testrészemet a szorításából és véletlenül meg is rúgtam. Kiengedtem a levegőt a számból és buborékokat lövellve kettőnk közé jöttem fel a felszínre. Lihegtem és nevettem. Ő is nevetett. Eldobtam a labdát, hogy előnyöm legyen vele szemben. Míg ő utána úszott én lihegve a partra küszködtem magam.
Szóval akkor még ostobán azt hittem, hogy érdekelhetem őt, vagy hogy csak azért bunkó velem mert valamit takargat előlem. Mostanra viszont rá kellett jönnöm - miután csak úgy egyetlen szó nélkül megszakította a kapcsolatunkat - hogy nem is érdekeltem igazán. Sőt, semennyire sem. Életem eddigi legjobb napjaim javát neki köszönhetem. Majdha egyszer lesz rá alkalmam, feltétlen megemlítem neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése