Életem + 3. Fejezet

Hy People!


Veszekedtem a barátnőimmel. Szörnyű ember vagyok. Két fontos barátnőmet haragítottam magamra két nap alatt. Pedig szeretem őket, csak vannak rossz napjaim. Remélem megbékélnek majd, bár egyikükkel már beszélek. 
Az a szerencse, hogy van egy édes kutyám. Imádom. De ezt már említettem, azt hiszem. 



 Öhm... utolsó két hét van a suliból :) nagyon várom már a nyarat. Bár utolsó évem lesz jövőre, úgyhogy tanulnom kell nyáron. Nem mintha stréber lennék, vagy ilyesmi. Épp ellenkezőleg. Szóval mindennek meg van a böjtje, annak is, hogy az egyetlen tanulós évem a nyolcadik osztály volt. Szégyelljem magam, tudom. Megkapom mindenkitől, nyugi. Az én helyzetemet miért nem érti meg senki? Fiatal vagyok, nem most kellene élnem az életemet? A helyes megfejtés. NEM! Mert ha már karriert építek sokkal jobb életem lehet, mint amit elpocsékoltam/nék bulikra. Nem is szeretek bulizni. Álmodozni szeretek. Ti nem? A másik világ, ahova menekülhetek. Az az én helyem. Mégis vannak olyan pofátlan emberek, akik belépnek a világomba, vagy azt mutatják, hogy érdeklődnek a világom után és szemét módon összetörnek mindent. Utána meg regenerálódhatok. Erre megy el a sok energiám, a világom javítgatására. Még évekkel ezelőtti sebeket nyalogatok, és rágódom a múlton és taszítom az embereket. Taszítom őket, hogy megvédjem a világomat. Azt hiszem ennyi rizsa elég is lesz. Következő fejezet!

3. Fejezet

Ebből elég! Kiáltottam fel magamban már vagy századszorra. Tényleg elfelejtem őt. 

Ahogy leszálltam a buszról - az utolsó napjaimat tengetve az iskolában, ugyanis mindjárt szünet - egy magas, barna hajú fiú pofátlanul belém jött, hogy majdnem elestem. 

- Anyád - szitkozódtam halkan, és tovább mentem. 

- Mi van? - fordult utánam a srác, és összehúztam magam amennyire tudtam. Gyorsabbra vettem a lépteimet, és nem néztem hátra. - Hallod? - rángatta meg valaki a karomat. Rémülten néztem fel rá. A fiú szemei kikerekedtek és dühösen fújtatott. - Nekem jössz itt, utána meg te anyázol? 

- Kyle - rángatta le rólam valaki a fiút. Fúj, undorító pia szag áradt belőlük, pedig még csak hét óra húsz volt. - Hagyd őt békén, Kyle - hallottam a fiú kedvesebb hangját mögülem. A Kyle nevű fiú összefonta a tekintetét az enyémmel. Szívem vadul dübörgött a bordáim alatt. Ugye nem fog bántani? Nagyon sokáig nézett a szemembe, azt hittem sosem szakítja meg a kontaktust. A haverja elrángatta tőlem én pedig megkönnyebbülve sóhajtottam, mikor már elég távolra kerültek tőlem.

Hű... hát ez tényleg elfelejteti velem Matthewt. Azok a szemek, te jó...

- Mi van veled Ros? - rázott meg a barátnőm, Jessica az első óra után a suliban. Felkaptam a fejem és zavartan néztem rá. Azok a szemek...
- Mi? Mi lenne? Semmi - játszottam a hülyét és elkezdtem bepakolni a táskámba, hogy átvonuljunk egy másik terembe. 
Még soha nem láttam olyan zöld szemeket. A zöld szem a gyengém. Kár, hogy nem látom többet. Vagyis nem is kár. Dőlt belőlük a piaszag, a Kyle nevű gyereknek meg tiszta lila volt a szája. Szakadt, link gyereknek néztek ki, nem az én világom. Mégis.. ahj annyira szép szemei voltak, életemben nem láttam hozzá hasonlót. 
- Szerinted? - nézett rám Jessica már egy másik teremben, mikor helyet foglaltam. Hoppá, lemaradtam a beszélgetésről. 
- Mi szerintem? - kérdeztem közömbösen és elővettem a tanszereimet. Nem is érdekelt a válasz, ma nem akarok beszélgetni.
- Látod, hogy nem figyel? - fordult Nicole felé Jessica kissé hisztérikus hangon. 
- Bocsi, ne haragudj, mit is kérdeztél?
- Bocsi, ezt neked küldték - állt a padom elé egy vékony fiú. Döbbenten emeltem a padról a srácra a tekintetem. Magas, sötét hosszú hajú nálam fiatalabb srác takarta előlem a kilátást. Azt hiszem ebbe a suliba jár, mintha már láttam volna őt a folyosókon.
- Mi? - kérdeztem értetlenül, röviden és tömören. Egyik kezével a padomon támaszkodott, másikkal pedig egy papír lapot nyújtott felém. 
- Ezt - tolta elém a lapot határozottan - valaki azt mondta, adjam át neked, ezt. 
- De mi ez? Ez nem az enyém - néztem fel rá teljesen összezavarodva. 
- Ja igen, meg azt is mondta, hogy hagyd a padon. 
- De kicsoda? - emeltem fel kissé a hangom értetlenségem jeléül.
- Nem tudom - nyomatékosította a srác ugyanolyan határozottsággal, olyan "hagyjál már békén" hangon. Jézus, ne kapd fel a vizet haver. Elvettem tőle a lapot, ő meg már le is lépett.
- Mi az? - mászott a képembe a kíváncsi barátnőm jobb oldalról. Elhúztam a fejem, mert majdnem hozzám ért, és nem szeretem ha hozzám érnek. 
- Még én sem néztem meg, szerinted akkor tudom mi ez? - mordultam rá idegesen. Széthajtogattam az apró fehér "tárgyat" és egy egyszerű macska kaparás állt rajta: 

      Ki vagy te?

Tágra nyílt szemmel olvastam az üzenetet. Összeráncoltam a homlokomat és még egyszer elolvastam. Nem mintha elsőre nem értettem volna meg. Ki vagyok? Mi az, hogy ki vagyok? Hát az egész világ megőrült ma? Kiküld ilyen üzenetet, hogy ki vagyok? 
Egész órán ez járt a fejemben. Mit jelent ez? Biztos, hogy nekem akarták küldeni? A francba is, a sok gondolkodással. Majd oda jön hozzám, ha akar valamit. 
A lapot a padomon hagytam, ahogy mondta a fiú. Ezzel az üzenettel:

Kérdezte tőlem egy papírfecni!

Ki vagyok? A nevemre volt kíváncsi, vagy... ezt nem értem. Hozzám küld valaki egy srácot, egy darab papírral, és...

A képhez tartozó oldal 

Jessicáék vidáman beszélgettek mellettem, én pedig megint befordultam magamba és gondolkodtam. Vagy Szókirakósoztam a telefonomon, vagy elolvastam a tananyagot. Nem volt ma hozzájuk kedvem, gondolkodni meg végképp nem akartam. Csak haza akartam érni, hogy letusoljak és aludjak egy jó nagyot. Ma ugyanis hulla vagyok. Szokás szerint kedvetlen és erőtlen. Elővettem a tolltartómat és a szívem hatalmasat dobbant a rémület miatt talán, vagy fogalmam sincs miért, de a lap megint ott volt. A kezemből hullott ki, ahogy összefogtam a tolltartómmal. Izgatottan nyúltam érte és szétnyitottam. 

Beszélni szeretnék veled 

 Csupán ennyi állt a - Ki vagy te? - kérdés és a válaszom alatt. Beszélni? De kicsoda?