28. Fejezet

Sziasztok! 

 Először is köszönöm szépen a díjakat mindenkinek :) Remélem továbbra is támogatóim és olvasóim maradtok! :)
A fejezettel kapcsolatban... már megint nem az történik benne, amit még a hét elején elterveztem, de ettől tartom izgalmasnak az írást. Mindig egy másik szálon bonyolítani a dolgokat. Örültem, hogy hat ember pipált az előző fejezethez, köszönöm szépen :) már nem fontos, nem számolom, de jól esik a visszajelzés :)
Igazából nincs mit mondanom. Kellemes olvasást!

28. Fejezet

( Letérve az útról)

Rosalie Everhood: 

Otthon szerencsére nem kellett magyarázkodnom. Főleg mert megint egyedül voltam. Mint mindig. Lefürödtem, és egy szál törölközőben letelepedtem az ágyamra egy pohár meleg teával és a laptopommal. Ma nagyon furcsa érzésem volt, és megint rosszul éreztem magam, hogy Matt elment. Pedig már néhány napja elment, és most már szinte valószínű, hogy jó sokáig nem fogjuk egymást látni. Rátalál a szerelem, boldog lesz nélkülem.
Hónapok óta először újra felléptem a közösségi oldalra. Ő már törölte magát. Itt nem találom meg. Kicsit zavar ez az egész helyzet. Képtelen vagyok kiigazodni az érzéseimen, és ez egyszerűen megőrjít. Matt annyira a részemmé vált abban a néhány hónapban.. közel fél évben, hogy egyszerűen képtelen vagyok elengedni, és most is a régi üzeneteket olvasgatom. Hogy lehet ez? Mikor én Kylet szeretem? Akkor ő mi a fenéért hiányzik ennyire? Miért? Miért nem maradhatott velem? Miért kellett megint elveszítenem őt. Annyira hiányzik, pedig nem szabadna. Gyorsan letöröltem a könnyemet az arcomról, és egy szomorú számot tettem be, hogy megszabaduljak a feszítő érzéstől.
Elolvastam a legutolsó beszélgetésünket, amikor még minden rendben volt, amikor még beszélgettünk. Annyira fáj. Mintha egy részem még mindig nála lenne. Talán mert...
Előkerestem a mobilomat, és kikerestem Matt számát. Nem igazán érdekelt mennyi idő lehet náluk, muszáj volt beszélnem vele. Talán az agyára fogok majd menni, de valahogy ez sem érdekelt most.
- Halo - szólt bele fáradtan a fiú a harmadik csöngés után.
- Matt, szia - egy cérna szállal kezdtem babrálni, miközben a szívem vadul verdesett attól, hogy beszélhetünk.
- Szia. Helyzet? - kérdezte a szokásos rítus szerint.
- Csak... csak gondoltam felhívlak - annyi mindent mondhattam volna még. Hogy mert hiányoztál, vagy mert hallani akartam a hangodat. - Milyen Anglia?
- Sötét. Mivel hajnali hat óra van.
- Felkeltettelek? Ne haragudj. - elpirultam, de ő szerencsére nem láthatta. Lehajtottam a fejem és most minden anyag sokkal érdekesebbnek tűnt körülöttem.
- Igen, de három perc múlva úgyis kelnék. Szóval mondd, mit szeretnél?
- Kérdezni valamit - nyögtem ki végül.
- Igen? - kérdezte érdeklődve. Kissé elmosolyodtam. Érdekli őt.
- Szerinted én hülye vagyok?
- Micsoda? Ezért keltettél fel? - morgolódott fáradtan. 
- Nem csak.. - megdörzsöltem a homlokomat az ujjaimmal - Megbocsájtottam Kylenak, te meg azt mondtad meg akarod ismerni a világomat. Én meg mondtam, hogy senkinek nem mutatom meg igazán. Aztán erősködtél, hogy de te meg akarod ismerni. Aztán meg mégsem tettél érte semmit. Miért adtál reményt, Matt?
- Miért gondolkozol ilyeneken? Miért beszélsz össze-vissza. Megbocsájtottál Kylenak? Nem tudlak követni. Ráadául vegyél már levegőt közben.
- Igen. 
- Kyle jó ember. Ha meggyógyul még jobb lesz, ezzel nincs baj. Nem vagy hülye. Mi a másik probléma? Az, hogy azt mondtam meg akarom ismerni a világodat? 
- Igen.
- Érdekes voltál, néha pedig ravasz. Ráadásul mondtam már, hogy nagyon kedveltelek. Tényleg meg akartam ismerni a világodat. A vége felé úgy éreztem többet érzel irántam, mint én irántad. Kicsit kezdett szétesni az életem is, de ezt már mondtam. Az volt a legegyszerűbb módja, hogy mindketten elfelejtsük ezt az egészet, mert én más vagyok. Nem hozzád való.
- Ezt honnan veszed, ha ki sem próbáltuk? Megcsókoltalak, visszacsókoltál. Az ember csak úgy nem csókolgat valakit, ha nem is akar tőle semmit. Főleg te, aki ékszerként bánsz a nőkkel. Teljesen Kyle ellentéte vagy. Vagy talán ennyire ki voltál éhezve? - a szavak csak úgy ömlöttek ki a számon. Nem tudtam kontrollálni az agyam és a szám közti részt.
- Rose! Reggel van, én pedig nagyon fáradt vagyok. Nem szeretnék ilyenekről beszélgetni, sőt szívem szerint visszabújnék az ágyamba. Szóval, ha nem haragszol... - dühösnek tűnt. Kissé. Nem nagyon, csak egy kicsit. Ő tudja magát kontrollálni, sosem láttam rajta érzéseket, csak közönyt. Közönyt minden iránt.
- Sajnálom. Csak nem értettem, és talán már soha nem is fogom megérteni, hogy nem érezhetsz irántam semmit, azok után amiket mondtunk egymásnak, vagy amiket te mondtál nekem. Bocs, hogy zavartalak. További jó tanulást. Szia - azzal gyorsan kinyomtam a telefont, még mielőtt bármit is mondhatott volna. 
Kylet szeretem, nem Mattet. Mikor leszek már képes elfelejteni őt? Elfeküdtem az ágyon és magamra húztam a takarómat. Fáradt vagyok. Hiba volt felhívnom őt.

Christian Miller: 

Brad ma nagyon unatkozott. A Central irodájában voltunk, Brad, Ethan az új srác és én. A férfi az asztalánál ült, és lábát hanyagul feltette oda, miközben a tollát rágcsálva nézett kifelé az ablakon. Ethan és a másik srác is csöndben figyelték a főnöküket, ahogy én. A piros bőrkanapé legalább kényelmes, ha már itt kell ülnünk egy darabig. Már vagy fél órája síri csendben várjuk, hogy Brad mondjon valamit. A szék megnyikordult alatta, ahogy lábát levette az asztalról, mi pedig felkaptuk a fejünket.
- Kyle Karlson - szólalt meg a fiú elgondolkodva. A név hangos kiáltásként hatott a hosszú csend után.
- Hetek óta nem láttuk főnök, nem járt otthon, és szerintem már a városban sincs - tisztázta Ethan a helyzetet. Csendben maradva húzódtam meg a kanapé végében. Vajon miért van Brad irodájában ennyi könyv? Csak dísznek? Tipikus, semleges és unalmas hely. A gyomrom felfordul a helytől.
- Szerintem meg nagyon is a városban van. - dőlt hátra a fiú gondolkodva. Rápillantottam a szemem sarkából. - A kis barátnője. Róla mit tudunk? Christian? - nézett rám az undorító gonosz vigyorával. Hallgattam. Hallgatni arany. - Múltkor őt csalogattad be a hátsó szobába, nem igaz?
- Nem tudok róla semmit - vontam meg unottan a vállamat, majd felálltam. - Most pedig, ha nem haragszol...
- De igen Christian. Haragszom. Ethan! Keresd meg a lányt, és hozd nekem ide. Régóta fenem rá a fogamat, Kyle pedig tartozik nekem.
- Nem hinném, hogy Kylenak olyan fontos lenne - jegyeztem meg közömbösen. Kezemet összefontam a mellkasom előtt, és a falnak dőltem - A múltkor megerőszakolta, elég kegyetlenül. Szóval nem érez iránta semmit. Más utat kell keresned.
Brad felállt a székéről. Lassan elindult felém, de meg sem mozdultam. Nem féltem tőle. Senkitől sem félek. Elgondolkodva közeledett felém. Elégedett vigyor ült ki az arcára, nekem pedig már megint hánynom kellett.
- Christian, Christian - rázta meg rosszallóan a fejét. - Azt hiszed, hogy én vak vagyok?
- A sok anyagtól nem csodálkoznék rajta - rángattam meg a vállamat. Érdekes, hogy ő nyomja magába az anyagokat, és mégis képes üzletelni. Bár a bárt már nem ő vezeti. A drogkereskedés pedig szinte minden idiótának megy.
- Nagy a pofád Christian, ahhoz képest, hogy tőlem függ az életed.
- Semmim nem függ tőled - sziszegtem dühösen az arcába - Egy nyomorék vagy, és csak tartozom neked. Nem az életemmel, csak a szolgálatommal. Nyírj ki, ha annyira akarsz.
- Kinyírni? - vonta fel gúnyosan a szemöldökét. - Én? - hangja szarkasztikusan csengett. - Szerintem jobban fáj az neked, ha Jessicát bántom, nem? - kérdezte magabiztosan. A harag a gyomrom legmélyéről indult, és már mozdult a karom, hogy szétverjem a rusnya fejét. Ökölbe feszítettem a karjaimat magam körül. Összepréseltem az ajkaimat. Nem fogom megütni. Nem fogom bántani.
- Ha egy haja szála meggörbülne - sziszegtem idegesen - nem tartoznék neked semmivel, csupán egy golyóval a szívedbe. Meg tudom tenni, te is tudod. Hiszen ismersz.
- Engem, Christian? Képes lennél megölni engem? A te..
- Hallgass. Nem vagy a vezérem, nem állsz fölöttem. És igen. Simán megölnélek téged.
- Tedd meg - tárta szét a kezét nevetve. Hátrébb lépett, célpontként mutatta testét felém. - Ethan még fegyvert is ad, tedd meg.
- Nem fogok miattad börtönbe kerülni - válaszoltam ingerülten, feltéptem az ajtót, majd becsaptam magam mögött és elsiettem.

Rosalie Everhood: 

Álmodtam. Álmomban Kyle itt volt mellettem, és megpuszilta az arcomat. Megsimogatta a hajamat, és újabb forró csókot nyomott az arcomra. Megremegtem. Végre érezhetem újra. De ez csak álom. Azt álmodtam, hogy valaki megfogta a kezemet. Valaki felhúzott a felszínre. Fény vett körül, és én megrémültem. Ugye nem haltam meg? Kyle távolodó alakját néztem. Kyle, hová mész? Szörnyű érzések kavarogtak bennem. Fájdalom, kín, magány. Visszatért az ismerős érzés, a magány érzése. Nyújtóztam a barátom felé, de képtelen voltam elérni.
- Kyle! - kiáltottam halkan. Berekedtem. Nem hallott. Nem látott. Csak ment. Elment tőlem, messzire.
- Szeretlek, Rose! - hallottam távolról a hangját.
Kyle! Gyere vissza! Nem tudok utánad menni. Nem tudok szólni. Leragadtam. Lábaim ólomként nehezedtek az álmomban. Gyerünk, ez csak egy álom! Fel kell kelni! Nyisd ki a szemed! Nyisd..
Végre pislogva kinyitottam a szemem. Világos volt a szobámban, és kellemes meleg. Gyorsan vettem a levegőt, mellkasom fel s alá mozgott sebesen. Kapkodtam a levegő után. Egy levél volt a párnámon mellettem. Szívem hevesen dobogott, ahogy remegő kézzel a levélért nyúltam. Zsibbadt a testem. Fájdalom és szorító érzés. Felültem az ágyon, beletúrtam a hajamba, ahogy megfordítottam a borítékot. Rosalie Everhood - csupán ennyi állt rajta, szép Kyléhoz hasonló írással. Ne. Megráztam a fejem és gyorsan kibontottam a borítékot.
Ne tedd ezt velem, Kyle.
Azt hittem több minden lesz a borítékban, de csak egy kisebb cetli volt benne.

Forever. Nobody else. 

Kyle

Angolul írta. Soha nem írt nekem még angolul semmit. A papír hátulján egy delfin volt. 

Tudod mit jelent a delfin? Az összetartozást jelenti, Rose. Kyle hangja visszhangzott a fejemben.

A karkötőmre néztem. Amit Kyle csinált nekem. Ez most.. most mit jelent ez az egész? Kipattantam az ágyból, gyorsan magamra kaptam néhány ruhát és rohantam el otthonról. Tudnom kellett, mit jelent ez az egész. 

Majdnem diliházba küldtek az esze-veszett rohanásom miatt, ahogy berontottam a rehabilitációs központba. A levelet szorongattam a kezemben, miközben felrohantam a nem tudom hányadik emeletre, dr. Edisonhoz. Nem bírtam várni. Mint egy idióta kezdtem el verni az ajtóját. Na jó, talán vissza kellene fognom magam. 
- Rosalie - nyitott ajtót dühösen az orvos, én pedig majdnem a mellkasának csaptam az öklömet, mikor megint dörömbölni akartam. Ráncos homloka még nagyobb ráncokba futott, de ezek már a düh jelei voltak. 
- Honnan tudta, hogy én vagyok az? - kérdeztem döbbenten. A férfi kitárta előttem az ajtót, én pedig gyorsan beléptem. 
- Kyle szólt, hogy valószínűleg felkeres majd. - közölte higgadtan, miközben megkerült engem, és a szekrényéhez sétált.
- Igen! - fordultam felé kétségbeesetten. - Mert hagyott nekem egy levelet, és látni szeretném - teljesen kiakadtam. 
- Sajnos, az lehetetlen. - egyenesedett fel az orvos, és egy vastag borítékot tartott a kezében. - Kyle reggel elment. 
- Mi? - hangom alig volt több suttogásnál, mégis kétségbeesett kiáltás volt ez. 
- Megkért, hogy adjam át Önnek a lakása kulcsait, mert hogy így beszélték meg. Hogy maga ott fog lakni. A borítékban van egy bankkártya is, amire Kyle egy ideje gyűjtötte a pénzt, ebből fent tarthatja egy darabig a lakást. - tájékoztatott dr. Edison tárgyilagosan. Forgott velem a világ. Muszáj volt leülnöm egy percre, azért ledobtam magam az iroda egyik fotelére. Arcomat a tenyerembe temettem. Elment? Mindent jól hallottam? Itt hagyott? Nem lehet. Nem lehet, hogy megint itt hagyott. Hogy ő is itt hagyott. Annyira fáj. Jobban fáj, mint az az éjszaka. 
- Írt Önnek egy levelet is. 
- Megkaphatnám? - nyújtottam felé a szabad kezemet erőtlenül. Hogy történhet ez? Miért ő megy el mindig? Nem. Nem ez nem lehet. Ez biztos csak valami vicc. Hiszen éjszaka... mi mindent megbeszéltünk. Megígérte, hogy velem lesz.
A férfi a kezembe nyomta a borítékot. 
- Szeretné, hogy magára hagyjam egy kis időre? - kérdezte érdeklődve. Bólintottam, nem sokkal később, pedig magamra hagyott. 
Folyton csak leveleket hagy maga után. Utálom. Hiányzik. Szeretem. Megőrülök. Könnyes szemmel hajtogattam szét ezt a levelet is. Ez már tényleg levél volt. 

Rose!
Nem megy, ha velem vagy. Melletted túl sok minden. Túl sokat akarok. Félek, Rose. Most elmegyek, de visszajövök, ahogy ígértem. Mert te leszel mindig az első. Meg kell értened, Rose. Nem bírnám ki, hogy még egyszer bántalak téged, muszáj leszoknom és nagyon nehéz. Folyton az élvezetek járnak a fejemben. Ez nem jó. Nem lehetek melletted igazán, mikor nem tiszta az agyam. Tudom, mit akarok, Rose. Téged biztonságban tudni. Azt akarom, hogy légy jól és higgy nekem. 
A kulcsok a tieid. Keresek munkát és küldök pénzt a számlára, amint tudok. Mikor ezt olvasod, én már messze járok. Nem kérhetem tőled, hogy várj rám, Rose. Visszaadom az életedet, azt akarom, hogy úgy élj, mintha én nem léteznék. Rendezd be a házat, ahogy szeretnéd, mától a tiéd is. Viszont szeretnék valamit kérni tőled. 
A ház maradjon meg a mienk, rendben. Kettőnké. Kérlek. Nem tudnám elviselni a gondolatot, ha valaki mással...  csak azt akarom mondani, hogy teljesíts a legjobban az iskolában, és ne törődj semmivel, csak magaddal. Gondolj a jövődre, de élj a jelennek. 

Szeretlek: Kyle Karlson 

Nem! Nem! Nem! Nem és nem! Nem hagyhatsz itt már megint. Nem hagyhatsz egyedül. 

Zokogtam. Csupa könnycsepp lett a papír a kezemben. Kiabálni akartam. Sikítani, és valamit a földhöz vágni. Belém szorult a fájdalom. Nem tud kijönni. Szétfeszít, megöl. Haza kell mennem. El kell mennem innen. 

Zokogva rohantam ki az épületből. Még dr. Edisonnak sem szóltam, hogy elmegyek, csak elrohantam. A kulccsal szerencsétlenkedtem az autóm ajtajánál.  A könnyeimtől homályosan láttam. Kezemben tartottam a borítékot és minden utolsó maradék emlékemet. A következő pillanatban valaki egy kendőt szorított a számra, és én rémülten kaptam fel a fejem. Minden elhomályosult, aztán már csak a sötétség vett körül.