27. Fejezet

Helóka Mindenkinek! 

Az első dolog, amit közölni szeretnék veletek, hogy úgy néz ki, lassan vége felé jár a blog. Egyelőre nem tudom még mi és hogyan lesz, mert a történet lényege megtörtént. Szóval néhány részig még húzhatom-halaszthatom, jelenlegi álláspont szerint viszont csak néhány fejezet van hátra. Ha esetleg változna a helyzet, és folytatnám a történetet, mindenképp szólok nektek :)

Mielőtt elkezdenétek olvasni a következő részt, szeretnélek titeket megkérni arra, hogy a fejezet végén valamelyik opciót pipáljátok ki, hogy tudjam hányan vagytok olvasók :) Ennyit igazán megtehettek értem :) teljesen mindegy melyiket nyomjátok meg, de szeretnélek megkérni titeket, hogy CSAK EGYSZER pipáljatok.
Előre is köszönöm...

Rose

27. Fejezet

( A boldogság útján)

Rosalie Everhood:
Csend és nyugalom volt. Jól éreztem magam Kyle óvó karjaiban. A falnak fordulva feküdtünk egymás mellett, a fiú összekulcsolva a kezeinket ölelt át. Kellemes meleg volt a takaró alatt, bár csak a fehérneműm volt rajtam, míg Kyle-on boxer és poló. Lábát a lábam köré csavarta, éreztem a hajamon a leheletét.
- Szeretsz engem, Kyle? - kérdeztem halkan. Nagyon sötét volt, alig láttam valamit. Éreztem, hogy a fiú teste megfeszül mögöttem.
- Ne kérdezz ilyeneket. - mondta szomorúan.
- Nem tudod, hogy szeretsz-e? - erősködtem tovább. Meg akartam fordulni, de annyira elfáradtam, hogy jobbnak találtam nem mozogni.
- Természetesen tudom, mit érzek - motyogta a hajamba és gyengéden megpuszilta. - de hogy mondhatnám ki, azok után, amit tettem?
- Én megbocsájtottam neked.
- Tudom. Én viszont képtelen vagyok magamnak megbocsájtani.
- Én sem. - suttogtam magam elé - úgy értem. Ez nem én vagyok, Kyle, ugye tudod? - elszorult a torkom, ahogy megint előjöttek a rég múlt emlékei.
- Tudom.
- Kifordultam magamból, én nem ilyen vagyok.
- Jól van, nyugodj meg - simogatta meg ajkaival a hajamat. - Semmi baj, tudom. Jó ember vagy.
- Nem - ráztam meg a fejem - Én szörnyű ember vagyok, Kyle. - fölém hajolt, és kisöpörte az arcomból a tincseket - képtelen vagyok megbocsájtani magamnak. Régen én... - nehezen jöttek a szavak - régen én bántottam Jessicát. A legjobb barátnőmet. Megaláztam, csúfoltam, kigúnyoltam. Minden nap eszembe jut, és gyűlölöm magam érte.
- És ő? Ő is gyűlöl? - kérdezte a bársonyos nyugtató hangján. Megvontam a vállamat.
- Soha nem mondta. Soha nem emlegeti fel, talán már nem is emlékszik rá. Képtelenek vagyunk egymással élni, de egymás nélkül sem. - a hátamra fordultam. Kyle kitörölte a szememből a könnyeket.
- Veled - szipogtam - egyedül veled vagyok képes veszekedés és féltékenység nélkül élni. Amikor veled vagyok, békességben érzem magam. Érted? - néztem fel rá könyörögve. Homloka szomorú ráncokba szaladt össze - érted? És te nem akarsz velem lenni. Attól félek egyszer csak felkelek és te már nem leszel. Hogy egy álom lesz az egész, vagy nem fogok kelleni neked. - elsírtam magam. Halkan zokogtam. Megfordultam, és arcomat a fiú mellkasába temettem. - Nem akarok ennyire ragaszkodni senkihez. Tudom azt mondtad, hogy harcolni akarsz értem újra. És én mindig arra vágytam, hogy egy fiúnak igazán kelljek, és harcoljon értem, de nem tudok már nélküled létezni. Annyira sajnálom - zokogtam a pólójába - nem akartam így beléd szeretni, sőt senkibe nem akartam soha. Én csak azt akartam, hogy valaki megértsen.
- Tssh.. Ne sírj, Rose. Nem szeretem látni a könnyeidet.
- Sötét van - dünnyögtem a mellkasába és halványan felnevettem. Aztán folytattam a sírást. - Mindenkivel összevesztem, mindenkinek fájdalmat okoztam. Már nem bírok otthon lakni apával, és én csak nem értem, köztünk miért nincs soha feszültség. Annyira sok ez a változás. Veled minden olyan békés, és én nem ezt szoktam meg, és felborult az egész életem - sírva kapkodtam levegő után, mert azt hittem megfulladok.
- Komprumisszumképes emberek vagyunk. - suttogta a hajamba, ahogy szorosan magához ölelt.
- Nem, Kyle - ráztam meg a fejem - ez már nem én vagyok. Én kiabálok és megmondom a magamét. Talán nyugodtabb vagyok az átlagnál, de amikor felhúzom magam elsötétül minden.
- Mint a legtöbb embernél. Senki sem tökéletes, de attól még nagyon jó ember vagy, ha kiborulsz néhány dolgon. Ez olyan természetes dolog, mint a létezés.
- Csak attól félek, már nem tudom ki vagyok. Vagy hogy egyszer csak előtör belőlem az az énem, akit nem szeretek, és akit te sem fogsz szeretni, és... - arcát a hajamba fúrta, kezével gyengéden beletúrt. Megnyugodtam, pedig nem mondott semmit. Hozzám ért. - Szükségem van rád, Kyle - néztem fel rá könnyes szemmel és sós folyadékban ázott arccal. Még szerencse, hogy lemostam a sminkemet, most nagyon ijesztő lennék. Felé hajoltam és ajkamat az ajkára tapasztottam. Megint. Most még nem tolt el magától. Visszacsókolt. Lenyomott az ágyra és fölém magasodott. Mindkét kezével megfogta a fejemet és a hajamba túrt. Éreztem a nyugalmat átáradni a testembe, éreztem, amit ő. Éreztem, hogy fontos vagyok neki, és hogy ő tényleg képes úgy szeretni engem, amilyen vagyok. 

Jessica Black:

Én csak álltam ott döbbenten és lesokkolódva, míg ő egyre közelebb jött. A gyomrom idegesen rándult össze, testem szinte felkészült az újabb megaláztatásra. Elég volt a fájdalomból, miért jött ide? 
- Szia - köszönt halkan, ahogy megállt előttem. Egyetlen karnyújtásnyira állt csupán. Tűnjön el innen. - Hallottam elutaztál - szólalt meg megint. Bólintottam. - Én..én csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. 
Megráztam a fejem. Nem érdekel, nem akarom hallani. Olyan nehéz visszatartanom a könnyeimet, egyetlen pillanat és kicsordul az összes. Pedig én már annyit sírtam vidéken. 
- Tudom, hogy gyűlölsz és meg is értem, de sajnálom, Jess. Amiket mondtam.. - elfordultam tőle. Nem akarok sírni. Én nem fogok sírni.
- Amiket mondtál - kezdtem reszketegen. Mélyen beszívtam a levegőt, aztán még egyet. - Amiket mondtál, azok összetörtek engem Christian. Miattad szenvedtem heteket. Ha te tudnád.. - könnyes szemmel ránéztem - ha te tudnád, mekkora fájdalmat okoztál nekem. 
- Tudom. Tudom mit okoztam neked. Éreztem én is. 
- Nem kell ez a kamu duma. Hogy éreztél volna bármit is, amikor nem szerettél? Amikor úgy beszéltél velem, mint egy utolsó kurvával - emeltem fel dühösen a hangomat. Tudtam, hogy nem bírom sokáig, el fog törni a mécses. - Látni sem akarlak, érted? 
- Tudom. Elhiszem - most mit játsza itt a szomorú kis Christiant nekem? Amikor kidobott olyan durván, akkor nem volt szomorú. - De tudnod kell valamit, Jess. Tudnod kell, miért kellett ezt tennem veled. 
- Hagyjál békén - sírtam el magam hirtelen - nem kell a kamu bocsánat kérésed. Talán nem volt más csaj, azért jöttél ide? - kiabáltam zokogva. 
- Nem. 
- Ha nincs ló, jó a szamár is?
- Nem erről van szó. Jess... 
- Hagyjál, jó? - siettem el mellette, miközben a könnyeimet törölgettem. - Nekem elég volt a fájdalomból Christian.
- De Jess, - kapta el a karom hirtelen. Ránéztem. Majdhogynem könny csordult ki a szeméből - hadd tegyem jóvá. Hadd magyarázzam el. 
- Fogd fel, hogy nem kell a magyarázatod!! Soha többé nem akarlak látni!! - kiabáltam rá dühösen. Kirántottam a kezemet a szorításából és elrohantam. Végre itthon vagyok. Ide már nem tud utánam jönni.

Kyle Karlson: 

Muszáj volt leállnom. Nem csókolhatom meg és nem érhetek hozzá, míg nem vagyok képes megbocsájtani magamnak. Bár ne lettem volna olyan gyenge a szüleim halálakor, hogy droghoz nyúljak. Ez nem mentség, de akkor talán Rose-zal sem találkoztam volna. Most pedig itt fekszik mellettem, és újra előhozza belőlem azt az erős vágyat. Szétfeszít belülről az érzés, de próbáltam nem elmozdulni. Itt maradni, és nem a drogokra gondolni. Szükségem van rájuk, úgy érzem megőrülök. Vagy Rosera van szükségem, de soha többé nem nyúlok hozzá, amíg ő nem kéri. Amíg ő fel nem készült rá. 
Gyengéden átölelve bújtam a hátához. Arcomat a párnára fektettem és néztem a békés arcát. Hogy szerethet engem? Hogy képes bízni bennem, és mellettem aludni ? Olyan aranyosan alszik. Régen is folyton őt néztem álmában. Mellettem békésen aludt, de mikor nem voltam vele forgolódott. Ezt csak onnan tudom, hogy néhány unalmas éjszakán a szomszéd tetőjén gubbasztottam, ahonnan pont az ágyára láttam. Nem hiszem, hogy mind a tíz alkalommal véletlen egybeesés lett volna, hogy én nem voltam mellette, ő pedig forgolódott, és nyugtalankodott. Most pedig. Mint egy porcelán baba, úgy fekszik a karjaimban. Gyönyörű, mint mindig, finom az illata az enyhe buli szag ellenére is. Nyugodtan veszi a levegőt, ajkai enyhén szétnyilnak, és úgy alszik, mintha nem a világ utolsó rohadéka mellett, hanem a férje mellett aludna. Vagy olyan mellett, aki mellett biztonságban érzi magát. Hogy érezheti a biztonságot mellettem? 
Egész éjjel nem aludtam. Gondolkodtam. Szeretek gondolkodni. Szeretek olyan dolgokon gondolkodni, ami eltereli a figyelmemet a drogról és a szenvedésről. Nem mehetek haza, de nem hagyhatom Rose-t egyedül. Ha kimegyek innen... annyira erősnek kell lennem, de mi van, ha megint elbukom?
Gyengéd puszit nyomtam szerelmem arcára. Mélyen beszívtam az illatát, és ujjaimat végigvezettem a karján, majd az oldalán. 
- Rose - suttogtam a fülébe, majd újabb halovány puszit hintettem az arcára - Lassan indulnod kell, Rose - hangomat még én is alig hallottam. A nap kezdett ébredezni, pedig még csak hajnali öt óra volt. Rosalie megmozdult, és halkan nyöszörgött mellettem. - Mindjárt váltás van, nem akarom, hogy bajba kerülj. 
- Ühüm - dünnyögte félálomban. Elmosolyodtam és újabb lágy puszikkal ajándékoztam meg. Próbálok a leggyengédebb lenni hozzá, és úgy látom, tetszik nekem ez a gyengéd stílus. Pedig nagyon nem vagyok hozzászokva, én két éve egy bunkó seggfej vagyok a nőkkel, és durván csinálok mindent. De Rose-zal más. Ő olyan törékeny, pedig közben olyan erős. Szeretek hozzábújni és finom lenni hozzá. 
- Rose, muszáj felkelned - suttogtam a szavakat, bár azt kívántam, hogy maradjon itt mellettem. Egész nap el tudnék így lenni. Kettesben az ágyban, vele. 
- Mindjárt Kyle - motyogta halkan - csak öt percet adj. 
- Tudtad, hogy az emberek átlagos alvásideje "csak még öt perc" ? - kérdeztem viccelődve. Teste rázkódott, ahogy erőtlenül elnevette magát. 
Mélyen beszívta a levegőt, majd nyújtózott egyet. Kissé hátrébb csúsztam, hogy helyet adjak neki. 
- Jó reggelt - mosolyogtam rá kedvesen. Ő is elmosolyodott. Istenem, annyira imádom ezt a fáradt, reggeli mosolyát. 
- Jó reggelt - motyogta még mindig félálomban. Megfordult és finoman hozzám bújt. Ő ugyanúgy szerette az illatomat, ahogy én az övét. Arcát a mellkasomba fúrta és mély levegőt vett. 
- Nem akarok elmenni - suttogta. Arcomat gyönyörű barna hajába temettem, és magamra vontam a lányt. 
- Hatkor van váltás. Az éjjelisek ilyenkor már nagyon fáradtak, csak most tudsz elmenni. Nyolckor ellenőrzés van, akkor már sehogy sem tudlak kijuttatni. 
- Honnan tudod ilyen jól? - nézett fel rám álmos szemeivel. Megvontam a vállamat. 
- Próbáltam már kilógni innen néhányszor. Van is egy másolt kulcsom. Jut is eszembe, te hogy jutottál be? 
- Hmm? - nézett rám értetlenül. - Nem tudom, csak bejöttem. 

Még néhány percet együtt tölthettünk az ágyban. Csendben. Aztán tényleg muszáj volt felkelni, így Rose-zal halkan kikeltünk az ágyból. Jobban mondva ő kimászott, míg én megbámulhattam a gyönyörű testét. Vigyorogva dőltem hátra az ágyamon, kezemet a fejem alá téve. Szemem a hátára tapadt, a csodálatos, hibátlanul selymes bőrére, majd sokkal izgalmasabb tájékra. A fenekére. Imádtam a fenekét, nagyon csábító volt. 
- Ne bámulj - közölte rekedten, majd köhögött egyet. 
Lehajolt a ruhájáért a földre, én pedig mélyen beszívtam a levegőt. Hirtelen nagyon szűk lett a boxerem, és olyan gyönyörű és erotikus gondolatok kavarogtak a fejemben, mint még soha. Aztán a lány magára húzta a fekete miniruhát - amit egyszer majd még szóvá teszek, ha leszek azon a szinten, hogy ezt megtehessem - és eltűnt. Ruhában is szeretem, de ez nem ő. Bár eszméletlen dögös, de akkor sem ő. Kihúzta a haját a ruhájából és eligazgatta magán. Oh, anyám, most azonnal le kell rángatnom róla. Nem!!! Te megőrültél? Fogd már vissza magad. Gondolj valami teljesen aszexuálisra... Elfordítottam a fejem... mondjuk egy gilisztára. Fúj. Jesszus. De undorítóak.
A szemem sarkából láttam, hogy Rose járkál és összeszedi a holmiját. Megcsörrent a kulcsa, és a kezébe vette a tűsarkúit. Istenem. Ha arra gondolok, hogy ebben flangált egész este, szétrobbanok a féltékenységtől. 
- Kész vagyok - szólalt meg fáradt hangján. Oda kaptam a fejem, és a nyál is majdnem kicsordult a számból. Az a ruha tényleg nem takar túl sok mindent. 
- Öhmm... rendben, kikísérlek. - hangom reszketeg volt. 

Rosalie Everhood: 

Kyle gyorsan kipattant az ágyból, magára kapott egy melegítőnadrágot és egy melegítő felsőt. 
- Ezt vedd fel, nagyon hideg van kint - terítette rám a kedvenc pulóverét. Jobban mondva az én kedvenc pulóveremet, ami az övé volt. Imádtam, mert jó meleg volt és mindig Kyle illatú. Felhúzta a cipzárt, mintha egy gyereket öltöztetne fel, majd megpuszilta az arcomat. De furi, nem sokszor csinált ilyet. Akkor is mindig szájon csókolt. Teljesen más lett. Sokkal...érzelmesebb és gyengédebb az érintése. Mi változott meg?
- Nagyon vigyázz magadra - szólalt meg komolyan és aggódva. Felnéztem rá, a csillogó barna szemeibe, amiket úgy imádtam - beszélek az orvossal, hogy haza engedjen, rendben? - kezét az arcomra fektette és ujjaival gyengéden simogatott. - Adok pénzt buszra. Ne vezess ilyen fáradtan. 
- Nem kell, jól vagyok. 
- Kérlek. Az én kedvemért. Halálra izgulnám magam idebent. 
- Rendben - megforgattam a szemem - csak miattad. 
Kiosontunk a folyosókra, Kyle szorosan a nyomomban volt, kezét a pulóvere zsebébe mélyesztette. 
- Jó korán van még - vigyorgott rám vidáman - majd én fedezlek, csak erre gyere. 
Végigvezetett néhány folyosón, majd egy "idegeneknek belépni tilos" feliratú ajtón vezetett át, ahonnan hosszú lépcsősor haladt lefelé és felfelé is. 
- Ide nem tilos bejönnünk? - kérdeztem érdeklődve, miközben megálltam a falnál és felhúztam a cipőmet, ugyanis rettentesen fázott már a lábam. 
- Egy. Ki számít idegennek? Mert én már lassan egy hónapja itt vagyok. Kettő. Miért eddig nem tilosban jártunk? - megfogta a kezemet, hogy el ne essek. Kidugtam rá a nyelvem, ő pedig elmosolyodott és elindult lefelé a lépcsőn. 
Nagyon nem erre jöttem éjszaka, de Kyle biztosan jobban tudja a járást. Egy hatalmas fém ajtóhoz értünk, ami be volt zárva, mikor ki akartam menni rajta. 
- Ne rángasd! - szólt rám a fiú határozottan, és előhúzott egy kulcsot a zsebéből - Attól, hogy rángatod nem fog kinyílni, mivel be van zárva - közölte magabiztosan és behelyezte a kulcsot a helyére, másik kezével pedig felhúzta a kilincset - csak felhívod magadra a figyelmet, azt meg nem akarjuk.
Ahogy kinyílt az ajtó, jeges fuvallat áradt be rajta. Jesszus, megfagyok. Összerezzentem és karommal szorosan átfontam a mellkasomat. Fogaim összekoccantak. 
- Hadd menjek haza kocsival - remegtem el a szavakat. Anyám de nagyon hideg van.
- Végülis ettől biztosan felébredtél. Nekem nagyon lassan és óvatosan vezess! - figyelmeztetett komolyan. Bólogattam, ajkaim reszkettek. 
- Igenis. Nem is tudnék gyorsan vezetni, mert lefagy mindenem. 
- Hívlak, ha beszéltem az orvossal - közölte gyorsan. Közelebb hajoltam hozzá, ő pedig tudta mit akarok, ezért lejjebb hajolt. Gyorsan megcsókoltam, egyik kezét az arcomra fektette. 
- Szeretlek - suttogtam az ajkaiba, majd újra megcsókoltam. Gyorsan átöleltem, és hozzá bújtam. 
- Tudom - mondta halkan, ahogy visszaölelt. Arcát a hajamba fúrta. - Most már tényleg menj, és légy óvatos. 
- Az leszek. - még egyszer utoljára megcsókoltam őt, majd amilyen gyorsan csak tudtam elsiettem a kocsimhoz, hogy ne kerüljünk túl nagy bajba.