26. Fejezet

Üdv újra, Drága Olvasó és Látogató!

Azt hiszem mindenki látta az új kinézetet. Sokan kritizálják, sokan zavarónak találják, próbáltam a legjobbat kihozni belőle. Úgy gondolom azért lehet zavaró, mert új és még nem vagytok hozzá szokva, de ami késik, nem múlik. 
Szeretném megköszöni minden kedves Olvasómnak, hogy eddig támogatott és a kommenteket Lilii-nek :) Nagyon sokat jelentenek nekem, és sokszor két szó elég ahhoz, hogy lendületet adjon. 
Muszáj elmondanom, hogy ez az első blogom, és úgy látom szépen nő a napi kattintások száma, aminek nagyon örülök. 
Úgy döntöttem, szeretnék veletek többet kommunikálni, megismerni az olvasóimat, bár ezen még dolgoznom kell. Mindenestre minden társalgási kísérletnek örülök. 
A fejezet azért került hamarabb fel az oldalra, mert elutazom a hétvégére, és remélhetőleg jól fogom érezni magam.
Elindítottam egy új szavazási lehetőséget, miszerint hiányzik-e Matt a történetből. Ne feledjétek, a történetet ti is ugyanúgy írjátok, ahogy én. 


Egyelőre ennyi lenne, mindenkinek kellemes időtöltést, és további Jó Olvasásást! 
Ja igen, míg el nem felejtem. Csábításból Jeles! Játszatok és jelentkezzetek!  

26. Fejezet

Rosalie Everhood:

Olyan simán ment ez az egész, el sem hittem, hogy én vagyok az a "szerencsés", akit Christian felvisz a szobába. Vagy hová. Brad nagyon részeg volt, ezért nem beszélt valami érthetően. Vele indultam el először, és már kezdtem magamban megfogalmazni a kifogásomat, hogy miért nem fogok vele menni, mikor Christian elkapta a karomat, és közölte, hogy majd ő vigyáz rám. Sínen voltam.
Megragadta a csuklómat és elkezdett húzni maga után. Elmentünk Tony mellett, aki elég csúnyán nézett ránk, majd bementünk egy kisebb irodába. Aztán egy rejtett ajtón keresztül valami raktár félébe jutottunk, majd ott megint volt egy rejtett ajtó, ami egy kisebb.. hát nem tudom minek számított. Egyetlen kicsi szoba volt, egy ággyal, néhány szekrénnyel körbe, és... úristen. Ezek betegek. Vagyis nem tudom. Mintha a Fájdalom Vörös szobájában lennék. Jobban mondva, a jobb hátsó sarokban volt egy x-szerű kereszt, aminek a négy végén négy béklyó volt. Nyeltem egyet. A szívem a torkomban dobogott, gyomrom kavargott ettől a helytől. Halk koppanást hallottam magam mögött és rémülten megfordultam. Christian kulcsokat dobott egy kisebb asztalra.
- Kezdjük most, vagy előtte iszol valamit? Vagy van itt extasy, LSD, amit csak akarsz.

- Nem köszönöm - néztem rá döbbenten. Felvonta a szemöldökét és az egyik szekrényhez sétált. Üvegajtaján keresztül láttam, hogy teli van alkohollal.
- Mit gondoltál, Monopolyzni fogunk? - kérdezte gúnyosan és elővett két poharat, majd megtöltötte őket valami barna italla.
- Én csak szerettem volna... hát nem Monopolyzni, de beszélni veled.
- Nem fizetek - rántotta meg a vállát, és átnyújtotta az egyik poharat. Jobban teszem, ha elveszem.
Végignéztem a fiún. Szürke inge a mellkasa aljáig ki volt gombolva, nyaka rúzsnyomos volt. Arca fáradt, és.. ugyanaz a tekintet, mint Kyleé. Üres és szomorú.
- Köszönöm, amit a múltkor értem tettél - motyogtam halkan, lehajtva a fejemet. 
- Kissé zavaros a memóriám - közölte nemtörődöm stílusban, majd hanyagul a szekrénynek dőlt.
- Hát, amikor elhoztál Kyletól, aztán haza vittél.
- Ja - elnézett valamerre - épp arra jártam. - vonta meg a vállát tárgyilagosan.
- Tudod... voltam Jessicánál - közöltem aztán félénken. Felnéztem rá. A fiú teste megfeszült, arca elsápadt.
- Az meg kicsoda? - nézett rám megjátszott közönnyel.
- Te komolyan nem szereted őt? Pedig én egyetlen pillantást láttam tőled, amikor Kylenál voltatok, és az a pillantás teli volt szeretettel. Jessicára néztél. Miért csináltad ezt vele? - csak úgy csúsztak ki a mondatok a számon, én pedig már épp befogtam volna a számat, de hát belekezdtem. Most már nincs visszaút.
- Meguntam. Szóval dugunk, vagy békén hagysz? - kérdezte kissé ingerülten.
- Én nem akarok veled lefeküdni, Christian - közöltem határozottan - Csak Jessicáról akarok veled beszélni.
- Nincs Jessica - egyenesedett fel hirtelen - Nem ismerem Jessicát, és soha nem is szerettem. Senkit nem szerettem. Egy mocskos ember vagyok, - emelte fel a hangját, amitől hátra hőköltem - aki csak kihasználja a nőket. Szóval ha ismertem is azt a lányt, nem éreztem iránta semmit. Ha pedig nem akarsz velem dugni, el lehet húzni - mutatott az ajtóra, amin bejöttünk.
- Én nem ismerlek téged, Christian. Viszont tudom, hogy jó ember vagy. Jessica elmondta, mit tettél érte és vele. Nem csak a rosszra emlékszik, de az az érzés a legerősebb.
- Örülök, na húzz el innen - taszigált kifelé durván.
- Christian, engedd, hogy segítsek neked. - néztem fel rá kérlelve - biztosan lehet valamit tenni.
- Lehet hát. Tedd meg értem azt, hogy elhúzol innen, és soha többé nem keresel fel. - közölte dühösen, és becsapta az ajtót mögöttem.
Hát..ez nem jött be. Van másik megoldás, mindig van másik megoldás. Viszont most, hogy a francba fogok én innen kijutni?

Christian Miller:

A wiskey az egyetlen barátom. A hideg poharat a homlokomhoz szorítottam, és lehunytam a szemem. Az ágyon ültem. Az ágyon, ahol annyi nővel voltam már, és egyikük sem volt Jessica. Jessica. Istenem. A gyomromba valami idegen fájdalom mászott, a fejem majd szétrobbant. A mellkasom megfeszült. Fájdalmasan beszívtam a levegőt, és másik kezemmel megmasszíroztam fájó mellkasom. Hetek teltek már el azóta, hogy elküldtem, de minden
 percben rá gondolok. Az illatát itt érzem, mintha a szobában lenne. Az érintése végigsimít a karomon. Megborzongtam. A gyengéd, puha kezei. Amik már sosem érnek hozzám. Én már sosem csókolhatom a telt, gyönyörű ajkait, sosem érezhetem bőrét a bőrömön. A finom illatát, a puha érintését. Biztonságban van, ez a lényeg. Olyan nehéz nem felkeresnem őt. Kapaszkodom, hogy itt tartsam magam, és ne rohanjak utána. Pedig akarok. Szeretni akarom, vele lenni, vele leélni az egész életemet. Megesküdtem Bradnek, hogy mellette maradok, de megesküdtem Jessicának is, hogy soha nem hagyom őt el. Most mégis elhagytam.
Bele kortyoltam az italomba. A kezemben tartott pirulákat néztem, és megmarkoltam őket.
- Nem! - Ennyire gyenge nem lehetek. Soha, soha soha nem fogom kipróbálni. Láttam mit tettek Kylelal, látom mit tesznek mindenkivel, akin behajtjuk a pénzt. Én nem fogok lecsúszni, nem fogok elhasalni. Ezekre nincs szükségem, bármilyen fájdalmat kibírok.
Ujjaim elernyedtek, a pirulák sután hullotak a padlóra. Lehunytam a szemem, éreztem a sötétséget magam körül. Hol a fényem?

Rosalie Everhood:

A fenébe. Eltévedtem. Egy ilyen helyen. Idegesen rágcsáltam az alsó ajkamat és bementem még egy ajtón. Ez az, végre az irodában vagyok. Innen már csak egy ajtó van. Amikor kinyitottam Tonyba ütköztem. Arca kissé zavarodott volt, aztán mintha megnyugodott volna, ahogy meglátott. Ez fura.
- Minden oké? - kérdezte...aggódva? Komolyan aggodalmat hallottam a hangjában? Vagy csak képzelődőm?
- Persze, semmi baj - mosolyogtam rá biztatóan.
- Megijesztettél, ők nagyon durván bánnak a lányokkal. Úgy értem... - zavartan megvakarta a tarkóját és elfordult - vissza kell mennem dolgozni, örülök, hogy minden oké.
Követtem őt, így kitaláltam a bárba. Brad és a többiek még mindig ott röhögtek a túlsó oldalon. Most azonnal el kell tünnöm innen, a frász kerülget ettől a helytől. Jobban mondva Bradtől.
- Héj, kislány - kiabált utánam Tony. Megfordultam. - Még a nevedet sem tudom.
- Rosalie vagyok. Viszont, most tényleg megyek, szia.

Jessica Black: 

Az hogy Rose eljött hozzám, mindent megváltoztatott. Megkönnyebbültem, de még mindig fájt. Minden fájt. Minden lélegzet vétel. Viszont már vonaton ülök, és haza felé tartok. Rose-zal kellett volna eljönnöm onnan. Mikor elment, utána én is összepakoltam és felültem a legközelebbi vonatra. Eléggé elfáradtam, majdnem vasárnap reggel van, igazából 4:29. Az még bőven az éjszakához tartozik.
Egész úton azon gondolkodtam, mi lesz majd ezután. Az oda költözés tényleg jó ötletnek tűnt, de az már nem, hogy sulit váltsak az utolsó évemben, és elhagyjam a barátaimat és a családomat. Rose felnyitotta a szememet, nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar újra itthon leszek.
Leszálltam a vonatról, és rendeltem egy taxit. Anyu nincs otthon, ha jól tudom. Fura lesz haza érni a sötét, magányos lakásba, mikor délkeleten olyan sokan voltunk mindig. Két-három ember biztos, hogy volt körülöttem, most pedig. Senki. Csak a csendes taxisofőr, aki néha dumálgat valakivel egy hangszórón keresztül. Jó randi módszer, meg az ember nem unatkozik.
Amikor kiszálltam az autóból, ismerős, fájó érzés csapott meg. Az ismerős, szürke autó ott parkolt a házunk előtt. Ne, nem! Ez nem lehet. De igen, ő van itt. A szívem összeszorult a fájdalomtól. Rám nézett. Utálom őt.
- A csomagjai, hölgyem - tette le mellém a férfi a böröndömet és a két kézitáskát. Lefagytam, nem tudtam mozdulni. Pedig akartam. Bármit tenni. Lélegezni, vagy csak pislogni. - Hölgyem? - nézett rám kérdőn a taxisofőr. - ezeregyszáz lesz.
Remegő kézzel nyújtottam át a kezemben tartott pénzt.
- Köszönöm, további szép estét - búcsúzott el a sofőr, majd bepattant a kocsiba és elhajtott.
Egyedül voltam. Nagyon sötét volt. Még az utcai lámpák sem adtak kellő fényt. Itt nem vagyok jó helyen. A szobámban. Ott jó helyen vagyok. Christian kiszállt a kocsijából, és felém fordult. Tűnj innen! Nem akarlak látni. Hadd fussak el, nagyon messze vagyunk egymástól. Ötven méter. El tudok futni. Futni akarok, menekülni. Menekülni az összes érzés elöl, amit ő kiválthat belőlem. Ez csak egy rémálom, ugye ez csak egy rémálom. Elindult felém. Nem. Ez nem rémálom. Mégcsak nem is beképzelem. Ez a valóság.

Rosalie Everhood:

Annyira nem akartam még haza menni. Valahogy teli voltam energiával. Rossz leszek, muszáj kicsit kikapcsolnom. De egyedül? Rosszalkodjak egyedül? Igen. Nem. Azaz.
Nagyon halkan besurrantam a rehabilitációs központ hátsó ajtaján. Istenem, beszökök a barátomhoz. Annyira izgulok, mint valami idióta. Lifttel nem mehetek, az túl zajos lenne. Kyle a negyedik emeleten van azt hiszem. Vagy az ötödiken? A fenébe. Hányas szám? 422 vagy 522? Matt kinyírna, ha megtudná, mit csinálok. A fenébe, a portás.
Elbújtam a folyósó végében. a falhoz lapultam. Gyorsan levettem a tűsarkút a lábamról, és lábujjhegyen indultam el a lépcső felé. Jujj, de hideg a kő.
Sikeresen fellopóztam a harmadik emeletre. Jesszus, ez nagyon félelmetes. Ki tudja kik mászkálhatnak a folyosón, ráadásul ezek a hülye lámpák is itt búgnak a fejem fölött. Mint egy szörnyű horror filmben. A szívem eszméletlen hevesen vert, kezem forró, és száguldozik az ereimben az adrenalin.
Halkan felfutottam a negyedik emeletre. Végig osontam a hideg, szürke folyosón, a 22-es szobáig. Összetettem a kezeimet.
- Add, hogy itt legyen, könyörgöm - motyogtam magam elé, majd a kilincsre tettem a kezem. Basszus, mi van, ha nem ez az a szoba? Mit mondok a betegeknek, és mi van ha... Senki nem fog bántani, Rose. Nyissál már be!
Megtettem. A szívem a torkomban dobogott, de megtettem. Lenyomtam a kilincset és benyitottam a szobába. Halkan, hogy nehogy bárkit is felkeltsek.
Halkan felsóhajtottam, mikor megláttam az ismerős alvó-pozíciót, az ismerős hajkoronát kikandikálni a takaró alól, és ez az a szoba volt, ahol ma már jártam.
Közelebb léptem Kyle ágyához, a fiú teste megremegett. Még mindig reszket? Azt hittem már elmúlt. Arcát félig a párnába temette, kezével a lepedőt markolászta. Áradt belőle a forróság, pedig még mindig messze voltam őle. Összerezzent, teste megfeszült.
- Ne menj el, Rose - suttogta maga elé. Gyorsabban kezdte venni a levegőt, szinte már zilált. Gyorsan letérdeltem elé, a cipőm félhangosan koppant a padlón, mikor letettem. Ökölbe szorított keze sokáig remegett, majd megfeszültek ujjai, és még jobban szorította a lepedőt. Arcát a párnába fojtotta, mintha egy sikolyt próbálna elnyomni.
- Itt vagyok - simogattam meg gyengéden a kézfejét. Azonnal meggyengült a szorítása. Úgy tűnt fél, azért reszket. Fölé hajoltam, ajkammal végigsimítottam az arcán. - Itt vagyok - suttogtam gyengéden a bőrébe és alig érezhető csókot leheltem az arcára. Magamba szívtam a forroságát, és a próbáltam álmában nyugtatni.
- Rose - dünnyögte a párnába. Kényelmesebben helyezkedtem, hüvelykujjammal simogattam meg a kézfejét, majd közelebb hajoltam hozzá, és a füléhez hajoltam.
- Itt vagyok - suttogtam nagyon-nagyon halkan. Teste megtelt valami feszültség félével, megmerevedett. Hirtelen elkapta a karomat és mikor felém fordult, sebesen vette a levegőt.
- Rose! - szólalt meg rémülten. Felébredt. Szemei felpattantak. - Te meg hogy kerülsz ide? - ült fel hirtelen. Kissé hátrébb húzódtam, míg ő teljesen éber lett, és felkapcsolta a villanyt a feje fölött. Tágra nyílt szemmel nézett végig rajtam. - És mi a fene van rajtad?
Végignéztem magamon. Hoppá, még mindig a ribanc-szerkóban voltam.
- Ruha - vigyorogtam rá bohókásan. Felálltam és gyorsan mellé pattantam. Átöleltem, mint egy óvodás az apukáját.
- Állj! - tolt el magától szigorúan. Lekonyult a vigyor az arcomról. - És várj! Egy percet - megdörzsölte a szemét és elhúzódott tőlem, hogy újból felmérhesse az állapotomat. - Első kérdés. Mit keresel itt? Szabotálod a gyógyulásomat - halkan felkuncogtam, és kislányosan a szám elé kaptam a kezem. Mint egy rosszkislány, úgy nevettem magamban. - Oké, ez aranyos meg minden, de válaszolnál a kérdésemre? - vonta fel kíváncsian a szemöldökét.
- Szeretleeek - bújtam hozzá kislányosan. Nem tudom, mi ütött belém.
- Úristen! - csapta a kezét a homlokára - Mennyit ittál?
- Nem sokat - vontam meg a vállam egyszerűen. Eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett.
- Ittasan vezettél? - kérdezte komolyan. Megvontam a vállam, és bólogattam.
- De nem okoztam balesetet.
- Így akkor sem mehetsz haza, és itt sem maradhatsz. El kell innen menned. - egy tincset kisimított az arcomból. Annyira gyengéd volt, és kedves.
- Veled szeretnék lenni - közöltem halkan.- Nem akarok haza menni. Egyedül érzem magam - elszomorodtam, és a falnak dőltem. 
- Nem jó otthon? - dőlt mellém Kyle fáradtan. Kezemet az ölemben pihentettem, a fiú pedig megfogta azt. Megráztam a fejem. 
- Nem értenek meg. Senki sem. Utálok már otthon lakni. - motyogtam szomorúan. Kyle közelebb csúszott hozzám, én pedig a vállára hajtottam a fejem. - Veled lenni egyszerű, és nyugodt. Olyan magától értetődő. 
- Ha gondolod, beköltözhetsz az én lakásomba. Most már nem mehetsz sehova, de reggel el kell menned innen. 
- Megengednéd, hogy beköltözzek? - néztem fel rá reménytelve. Halványan elmosolyodott, amitől a szívem hevesebben kezdett verni. Istenem, annyira hiányzott ez a mosoly már. Megteltem boldogsággal. 
- Természetesen. Azt akarom, hogy boldog legyél. 
- Boldog vagyok, ha veled vagyok - néztem rá komolyan. Elkomorult az arca, szempillája árnyékokat vetett a szemére. 

- Ne mondd ezt. Mindketten tudjuk, hogy szörnyű dolgot tettem. - felhúztam feszülős szoknyámat, hogy átvethessem a lábamat a fiú lábán. Az ölébe ültem, arcát a kezeim közé fogtam és közelebb hajoltam hozzá. Értetlenül nézett rám, de én tudtam, hogy szükségem van az ő érintésére, akármennyire fájt is legutóbb. Képtelen vagyok megérteni, miért érzek ennyire erős vonzalmat iránta. Kezei a derekamra tapadtak, ajkam pedig végig simított az övén.