25. Fejezet

Sziasztok!

Próbáltam sietni a következő fejezettel. Elég hosszú lett, kárpótlás nektek. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Úgy döntöttem, hetente fogom megosztani a részeket, szóval sajnálom, de nem lesz négy naponta megosztás. Remélem kibírjátok. Tanulnom kell, utolsó év, vizsgák és a többi. Most tényleg össze kell szednem magam, de nem is magyarázkodom tovább. 

Szeretnék ajánlani egy nagyon klassz blogot. Csábításból Jeles blog

Kattintsatok rá, megéri! És kérjetek meghívót :D Szívesen küldök :) 

Ma nem hoztam dalt, és képeket sem. Nem igazán találtam olyan képet, ami beillett volna a környezetbe, így mindent a fantáziátokra hagyok :)

További Jó Olvasást!!

 

25. Fejezet

Rosalie Everhood:

Képtelen voltam elhinni, amit Jessica megosztott velem. Christian és ő? Tetoválás a kezén? Majdnem gyerek? Te jó Isten! Lesokkolódva ültem a szobájának ágyán.
- Még szerencse, hogy aztán nem lett gyerekem, nem tudtam volna elvetetni - közölte Jess halkan - képtelen lennék megölni egy kisbabát, hogy juthatott ilyesmi az eszébe? - sírta el magát újra a barátnőm. Nem igazán szeretek ölelkezni lányokkal, de most talán... Most muszáj, szüksége van rám. Magamhoz öleltem őt, és hagytam, hogy kisírja magát.
- Annyira sajnálom, hogy magadra hagytalak a nyáron. Melletted kellett volna lennem, de önző voltam, bocsáss meg. 
- Most itt vagy, ez a lényeg - szipogta sírva, és arcát a mellkasomba fúrta. 
Nem voltam Jessicáéknál túl sokáig. Csak délig. Délben haza indultam. 
- Majd gyere haza, jó? - öleltem meg búcsúzóul a barátnőmet. 
- Te nem is mesélted, milyen volt a nyarad - dünnyögte a vállamba. Mélyen beszívtam a levegőt, és elengedtem. 
- Mert az most nem is olyan fontos. 
- Jövő héten talán visszamegyek. Nem tudom, Rose. Nagyon nehéz tudni, hogy bármikor összefuthatok vele. Hiszen ő is ott lakik. 
- Nem engedheted meg, hogy ő irányítsa az életedet. Muszáj visszajönnöd, rendben. Ígérd meg, vagy megint levezetek 400 kilómétert - mosolyogtam rá viccelődve. 
- Jó - törölte meg a szemét - visszamegyek.

Végülis jó néhány óra vezetés múlva végre visszajutottam hőn szeretett városomba. Most nem haza mentem. Jobb is, utálok már otthon lenni. Tudnom kell mi van a barátommal, ezért eljöttem a rehabilitációs központba. Dr. Carl Edisont kell keresnem, Matt legalábbis azt mondta, ő Kyle pszichiátere. 
Először egy nagyobb előtérbe léptem. Már éreztem is a nyomasztó szürkeséget, ahogy beléptem. Megcsapott a jól ismert kórház szag. Szegény Kyle-om. 
- Jó napot, segíthetek valamiben? - kérdezte tőlem egy idősebb hölgy. Vörös, göndör haja volt, és fehér ruhát viselt, ahogy egy üvegablakon keresztül rám mosolygott. Talán ő a portás. 
- Biztosan - léptem hozzá közelebb - Szeretnék beszélni Dr. Carl Edisonnal. Ez lehetséges?
- Van időpontja? - megráztam a fejem. 
- Nincsen. Csak az egyik betegről lenne szó, csupán néhány szó az egész. 
- Megnézem, mit tehetek - nyúlt azonnal a telefonkagyló után. Megköszöntem, és félre álltam. Hallottam, hogy halkan beszélgetni kezd a nő, de nem értettem mit mond, és nem is akartam hallgatózni. 
- Megmondaná, kinek az ügyében jött? - hallottam a hangos kérdést. Visszafordultam. 
- Kyle Karlson - a  nő szeme elkerekedett, a kagylót azonnal visszaemelte a füléhez. 
- A doktor úr már várja a rendelőjében - tette le végül a telefont. Mikor látta, hogy tétlenül álldogálok és körbe nézek, megint széles mosoly terült el az arcán - a második emeleten van, a lépcső után rögtön jobbra. Ki van írva a doktor úr neve az ajtóra. 
- Köszönöm. 

Halkan bekopogtam, és egy még halkabb igen jött válaszul. Beléptem. A kis iroda éppen olyan volt, amilyennek az ember azt elképzeli. Hatalmas kanapé a bal oldalon, szemben vele pedig egy kényelmes fotel. Tipikus rendelő. A szoba túlsó felében egy kisebb asztal állt, mögötte egy idős férfivel. A falak teli voltak képekkel, de főleg könyves polcokkal. 
- Rosalie Everhood - állt fel döbbenten az orvos a székéből. Tágra nyílt a szemem, és zavartan elmosolyodtam. Gyorsan közelebb léptem. 
- Üdvözlöm - ráztam vele kezet - de honnan tudta, ki vagyok? 
- Kyle folyton magáról beszél. A leírása pontos volt - fogadta a kézfogásomat, és gyengéden megrázta. - Már nagyon vártam a találkozást. 
- Igazán? - elpirultam a bókra és lesütöttem a szemem. 
- Van kedve sétálni egyet? - lépett elő az asztala mögül. 
- Persze. 
A doktor úr kivezetett egy gyönyörű és hatalmas udvarra. Fákkal és sövényekkel borított parkban sétálgattunk. Kavicsos úton haladtunk. Az idő kellemes meleg volt. Azon gondolkodtam, hogy kezdhetnék bele. 
- Miért jött el, Rosalie? - kérdezte érdeklődve az idős doktor. Őszes haja volt és megnyugtató, biztonságot sejtető mély mosolya. Homloka kissé ráncos volt már, de elég jó életerőben volt, ahogy láttam. Fiatalos mozgása volt. 
- Csak szeretnék találkozni a barátommal, és előtte beszélni szerettem volna magával - ráérősen sétálgattunk a hosszú parkban. 
- A barátjának tartja még mindig? Mennyire gondolja szorosnak a kapcsolatukat, azok után, amit Kyle tett Önnel? - a férfi erős kisugárzása sejtette, hogy máris olyan, mintha én lennék a betege. Ez fura. 
- Nagyon fájt, amit tett. Talán sosem fogom tudni feldolgozni, de mégis annyira rosszul érzem magam néhány hete. Úgy érzem ő nagyon fontos nekem. 
- Miért gondolja ezt? - faggatózott tovább. 
- Kyle nagyon nagy hatással volt az életemre, ő volt az, aki erőt adott nekem újra. Amikor őt megismertem, teljesen megváltozott minden. Először azt hittem azért, mert szerelmes vagyok. Később pedig rájöttem, hogy ő mutatta meg az élet naposabbik oldalát. 
- Ez nagyon szép. Kyle azt mondta, Ön végig mellette volt, miközben megpróbált leszokni a drogokról. Ez nehéz volt Önnek? 
- Nehéz? - nevettem fel haloványan - Nekem, nehéz? Nem. Kylenak volt nehéz. Ő hogy van?
- Hm.. - elgondolkodva nézett maga elé - nem is tudom mit mondhatok el Önnek, és mit nem. Talán azt mindenképp, hogy nagyon erős fiú. Amikor idejött, nagyon összetört volt. Mostanában egyre jobban érzi magát. 
- És..és a  drogok? 
- Elutasítja őket. Teljes mértékben. Tulajdonképpen mi nem is segítettünk neki túl sokat. Amióta idejött, egyedül harcol a drogok ellen. Nem kért semmiféle nyugtatót. Egyedül akart megbirkózni vele - igen. Ezt Matt is említette, hogy nem kért nyugtatókat. Csendben maradtam. Örülök neki, hogyennyire erős - Most már semmi szüksége ránk. Igazából azért voltunk neki itt, hogy megpróbáljuk megtisztítani a gondolatait. Ez eddig még nem sikerült, de én úgy érzem teljesen kigyógyult a függőségéből. 
Nem tudtam mit mondhatnék. Örültem neki, nagyon is. Talán lehet még álmodozni...
- Nagyon szereti magát. Ez a szeretet volt, ami elutasította a drogokat. Sokkot kapott, mikor rájött, mit tett - közölte Dr. Edison higgadtan - rengeteget mesél magáról, a kapcsolatukról. A reményről. Persze, ne értse félre, nem szeretném befolyásolni az érzéseit. Meg ez amúgyis orvosititok. Viszont megkért, hogy ha elhagyná az épületet, küldjem el Önnek a leveleket.
- Leveleket? - kérdeztem döbbenten. 
- Mindennap ír Önnek egy levelet. 
- Láthatnám? - kérdeztem izgatottan. - Mármint Kylet. Találkozhatok vele? - a férfi kedvesen bólintott.

Nem szólt semmit. Teste megfeszült, és lassan hátra fordult. Megremegett a gyomrom, de nem félek tőle. Az nem ő volt. Tudom, hogy ő tud igazán szeretni. Döbbenten nézett rám, én pedig tétován álltam az ajtóban.
- Kyle? - kérdezte az orvos. Talán engedélyt kért, vagy valami mást? Vagy figyelmeztette valamire? A fiú bólintott. Most Mr. Edison rám nézett. - Szeretné, hogy kettesben hagyjam Önöket, hogy tudjanak beszélni? Itt lesz valaki az ajtó előtt, ha bármi baj lenne, de ugye az nem lesz - mosolygott rám biztatóan. Bólogattam, és lenyeltem a félelmemet. Megint rám mosolygott, és óvatosan kihátrált mellettem.
Kylera néztem, ő pedig rám. Tekintete szomorú volt, teli bűntudattal. Arca megtört volt és elkeseredett. Nem olyan, mint mikor boldogok voltunk. Együtt voltunk boldogok.
Talán nekem kellene először megszólalnom. Már egy teljes perce becsukódott az ajtó mögöttünk. Lenéztem az összekulcsolt kezemre, és megkapartam a torkomat.
- Szia - motyogtam magam elé.
- Szia - hátrált tőlem egy lépést. Nem értettem, miért csinálja, de fájt.
- Hogy vagy? - néztem rá érdeklődve. Körbe nézett és tétován bólogatott.
- Élek.
- Hallottam írtál nekem leveleket. - pillantása ijedt volt, és megint csak bólogatott. Próbáltam rámosolyogni, hogy megnyugtassam - szeretném, ha elmondanád, mit írtál.
- Leülsz? - kérdezte az ágyára nézve. Én is odanéztem. Válasz nélkül közelebb léptem és leültem az ágya szélére, majd felnéztem rá.
- Te leülsz? - megrázta a fejét, és még hátrabb lépett. Elkomorultam. - Félsz tőlem? - hajtottam le szomorúan a fejem. Kezemet az ölemben nyugtattam, és most mellékcselekvésként muszáj volt megvakarnom és megdörzsölnöm a kézfejemet.
- Magamtól. - válaszolta tömören.
- Dr. Edison azt mondta teljesen jól vagy. - pillantottam rá óvatosan.
- Melletted nem. - hosszú csend telepedett kettőnk közé. Azt vártam, hogy ő mondjon valamit, hogy visszatérjen az a merész Kyle, akibe beleszerettem. Elment a végsőkig értem, megtette a lehetetlent. Miattam... - Hogy vagy? - kérdezte óvatosan.
- Nem jól - rángattam meg a vállamat - Hiányzol már.
- Ott van Matt - közölte gyorsan.
- Matt nem te vagy - néztem rá határozottan. Megcsillant a szeme, amitől mosolyognom kellett.
- Összejöttetek? - hangja próbált érzelemmentes lenni, de én éreztem benne a szomorúságot.
- Nem. Megbeszéltük a dolgokat és barátok vagyunk. Nem érezném mellette azt, amit melletted.
- Mit érzel? - alakul. Kezd beszélni.
- Szabadságot. Boldogságot. Extázist. Melegséget. Szeretetet - lassan soroltam a szavakat, miközben próbáltam felmérni az állapotát. Minden szónál kissé meglágyult a tekintete és kezdett visszatérni az a régi tűz a szemébe.
- De már nem - hajtotta le a fejét szégyenkezve. Hátrált még egy lépést, és a falnak dőlt. Most már méterek választottak el minket.
- De igen, Kyle. Talán idióta, ostoba és őrölt vagyok, de én megbocsájtottam neked. Vagyis... talán annyira szeretlek, hogy bármit tettél, képtelen vagyok haragudni rád.
- Pedig kell - emelte fel a hangját hirtelen. Nem ijedtem meg. - Félned kell tőlem, és elmenekülnöd. Egy szörnyeteg vagyok. Nem érdemlek szeretetet, és soha nem fogom megbocsájtani magamnak, amit veled tettem.  Te se tedd.
- Gyűlölni könnyebb, mint megbocsájtani. - felálltam és közelebb mentem hozzá - és már annyit harcoltál kettőnkért Kyle. - felnézett rám - Emlékszem minden kedves szavadra. Azt mondtad értünk teszed, a jövőnkért. A Mi jövőnkért. Szeretnék veled maradni Kyle.
- Nem lehet - oldalazott el tőlem. Megszakad a szívem.
- Van valaki más? - kérdeztem óvatosan. Kyle felhorkant.
- Soha nem lesz más, Rose - szűrte a szavakat a fogai közt. - Egyszerűen nem bírnám elviselni, ha még egyszer bántanálak akaratlanul vagy... - lehalkította a hangját - akarattal. Te is tudod, hogy tudatában voltam a dolgoknak. Hallottam, hogy könyörögsz, hogy sírsz, én mégis csak az élvezetre gondoltam. Nem rád. Elbuktam Rose, innen nincs tovább.
- Már meggyógyultál, és épp ezért nem okoznál nekem fájdalmat. Szeretnék veled maradni - undorodva nézett végig rajtam.
- Mi a fene ütött beléd? - kérdezte döbbenten - nem lehetünk együtt, hiszen bántottalak. Nem is akárhogy. A legszentebb dolgot használtam fel ellened. Elvettem azt, amit neked kellett volna odaadnod.
- Sajnálom.
- Mi? -kérdezte hitetlenül - Mi van, Rose? Te megőrültél? Hogy mersz bocsánatot kérni Te, Tőlem? Rose... ezt már nem tudom visszafordítani, sajnálom. Megtenném.
- Kyle, én veled akarok lenni - közöltem komolyan, ahogy felnéztem rá - tiszta lappal akarom kezdeni az egészet. Szeretlek, és képtelen vagyok nélküled élni. Az első hetekben csak olyan nagy harag és düh volt bennem, hogy nem láttam mást. Aztán elmúlt, és most látok. Hiányzol, ezt érted? 
Elfordította a fejét, alsó ajkát rágcsálni kezdte. Megrázta a fejét.
- Szólnom kellene Dr. Edisonnak, hogy nézze meg a fejedet, mert tuti megőrültél. - jegyezte meg szinte magának.
- Talán akkor bezárna ide, és többet lehetnénk együtt.
- Ez nem vicces - nézett rám komolyan. - Itt nem őrültek vannak, hanem betegek. Lelki és testi sérültek. Én szétroncsoltam az egész szervezetemet. A szívem gyenge, az agyam sem a régi már. Nézd - mutatta meg a csuklóját - az ereim majd' szétdurranak. Folyamatosan vizsgálatokra kell járnom. Kiderült, hogy rengeteg betegség is van bennem. Nemibetegségek. Nem élhetsz együtt egy ilyen ronccsal, ami én vagyok. A lelkemről nem is beszélve.
- De szeretsz engem. - nyögtem fel elcsukló hangon. Nem akarok Kyle nélkül élni.
- Ha szerettelek volna, nem bántottalak volna.
- Tessék? Nem szeretsz engem? Akkor miért írsz mindennap levelet? Most átkozod magad, de nekem attól még szükségem van rád. Te voltál az egyetlen, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Nélküled én... én nem is tudom melyik diliházba lennék bezárva. Te tudod milyen mély depresszióból húztál ki engem? - kérdeztem komolyan.
- Régen. A régi Kyle.
- Tartozol nekem amiért veled voltam - vetettem be az utolsó kártyalapomat.
- Ez így van. Ezért engedlek el, hogy teljes és boldog életed legyen. Gyerekekkel és szép házzal és klassz munkahellyel.
- Én téged akarlak. Tőled gyerekeket, a mi házunkban élni. Veled ébredni és veled lefeküdni. Közös életet akarok Kyle. Miért nem lehet?
- Ne nehezítsd meg a helyzetet. - fordult el tőlem erőtlenül - nálam jobbat érdemelsz. Olyat, aki boldoggá tesz - közölte halkan.
- Az te vagy - suttogtam magam elé.
Nem szólt semmit. Kinézett az ablakon. Elkezdett csöpörögni az eső. Nem tudom mi lesz ezután, és hogyan fog folytatódni ez az egész, de nem engedhetem el. Ebben biztos vagyok. Szorosan átöleltem hátulról, mire rémülten beszívta a levegőt. Arcomat a vállába fúrtam, és magamhoz szorítottam.
- Ne tedd ezt - fordult felém halkan. - Nem bocsájthatsz meg nekem ilyen könnyen, és nem rohanhatsz azonnal vissza a karjaimba.
- Hát akkor? - néztem fel rá kérdőn.
- Menj haza. Harcolnom kell érted, és kiérdemelnem. Ha iskolába és dolgozni járok, akkor felkereslek.
- Át akarsz verni - toltam el magamtól a fiút döbbenten.
- Nem. Megígérem, hogyha túl tettem magam ezen az egészen, és már nem akarom... szóval ha már együtt tudok élni ezzel a rettenetes érzéssel, felkereslek. Újratárgyalhatjuk a dolgokat.
- Az előbb azt mondtad, ha iskolába jársz. Kyle, ne tedd ezt. Ha azt mondod, hogy "ha túl tetted magad rajta" , akkor az sosem jön el.
- Az a fájdalom, amit neked okoztam, ezerszer nagyobb bennem. Mindennap, minden pillanatban szétmarja a mellkasomat. Használhatatlan vagyok, sajnálom.
- Ezzel mit akarsz mondani?
- Ezt. Sajnálom, de tudnod kell, ha engem választasz, sosem lesz teljes életed.
- Ezerszer választanék belőled egy felet, mint másból egy teljeset.
- Értettem. Köszönöm, hogy eljöttél.
- Holnap is jövök, és azután is, és... - a számra tapasztotta az ujját, és megrázta a fejét.
- Ne pazarold rám az idődet. A sulira kell készülnöd.
- Szakítunk? - kérdeztem szomorúan - mert úgy tűnik ezt akarod.
- Megteszek mindent, hogy boldoggá tegyelek. Szünetet kérek. Időt. Időt, hogy újra elfogadjam magam egy embernek.
- Ne tartson sokáig.
- Ez nem azt jelenti, hogy addig nem élheted az életedet. Felejts el egy időre, jár szórakozni és pasizz. Talán megtalálod azt, aki igazán hozzád való.
- Már mondtam, hogy te vagy a hozzám való.
- Most még ezt gondolod. Sajnos túl gyenge vagyok ahhoz, hogy végleg elengedjelek. Ha elmentél volna az elején, ment volna. Szóval ha teljesen meggyógyulok és rendbe jön az életem, te pedig még mindig kitartasz amellett a szörnyű döntés mellett, hogy engem akarsz, akkor én.. én megpróbálnám újra. Ha ettől te boldog leszel.- bólintottam, és vidáman átöleltem. Megkaparta a torkát, kezeit gyengéden a vállamra fektette. - Lejárt az időnk, most menj el kérlek. - nézett le rám komolyan.
- Szeretlek, Kyle - suttogtam a mellkasába. Gyengéden megérintette az arcomat, és megsimogatta a halántékomat az ujjbegyeivel. Mikor felnéztem rá, szomorú volt, és elkeseredett. Már megint. Homlokát megtörten ráncolta össze. 

Este tudtam mit kell tennem. Kissé kirívó öltözékben jelentem meg, de Jessica elmondása szerint, Christian már nem az az ember, akit ő megismert. Tony ott állt a pult mögött. Igaz tegnapra ígértem, hogy eljövök, most mégis itt vagyok. Letelepedtem elé, és kedvesen rámosolyogtam. 
- Jó estét - köszöntem vidáman. 
- Héj, szia. Késtél. - mosolygott rám vissza. 
- Tudom, de tegnap közbe jött valami. Szóval, Christian - a fiú tekintete a bár végébe siklott, miközben egy pohárba barna folyadékot töltött, majd fejével intett a hátsó sarok felé. Odafordultam, és tényleg ott voltak. Christian és Brad és még két másik fiú. Rengeteg ribanccal körülvéve. Christianon három is csimpaszkodott és ő fogdozta őket mindenhol. A gyomrom felfordult. Bradet szintén körülvették a lányok, és ha jól láttam.. elkaptam a tekintetem. Ezt jobb ha nem látja az ember. Nyeltem egyet, és visszafordultam Tonyhoz. 
- Klassz társaság - jegyeztem meg gúnyosan. - Egy...mondjuk legyen egy.. vodkanarancs.
- Bocsi, de látnom kell az igazolványodat - mosolygott rám szégyenlősen. Ezzel lesz egy kis baj, ugyanis még mindig csak tizenhét éves vagyok. 
- Figyelj! - hajoltam közelebb, kidomborítva az előnyös testrészeimet. - Muszáj kicsit közelebb kerülnöm Christianhoz, és szerintem simán tehetünk úgy, mintha megmutattam volna, és elhitted volna, hogy már rendelhetek ilyet. - kacsintottam rá kacéran. Nem semmi a gyerek, egy pillanatra sem vette el a szemét az arcomról. Pedig eléggé kivágott felsőt választottam.
- Azt ajánlom, tartsd magad távol tőlük - a pultra támaszkodott, arca hirtelen egy leheletnyivel volt csak távolabb az enyémtől - viszont később megmutathatom neked a jobb világot - suttogta hivogatóan. Mélyen a barna szemeibe néztem. Őszinték voltak, de ezek a szemek a legveszélyesebbek. 
- Egyelőre csak egy vodkanarancsot kérek - tartottam vele továbbra is a szemkontaktust. Talán fél perc is eltelt, mire végre kiegyenesedett és nagyot sóhajtott. Végre elkezdte készíteni a rendelésemet.
Úgy tűnt elég jól szórakozik Christian a két szőkével, és a barnával az ölében. Lazán csókolgatja, fogdossa őket, benyúl a szoknyájuk alá és még beljebb. Basszus. Mekkora egy rohadék ez a gyerek. 
Vettem egy mély levegőt és felálltam a pulttól. A szoknyám eléggé rövid volt ahhoz, hogy ne takarjon szinte semmit. A felsőm mély kivágású volt, a cipőm pedig vagy tízenöt centis tűsarkú. A legközönségesebb és olcsóbb lány lettem erre az estére. Jessica...sokkal tartozol nekem. 
Ringatva a csípőmet libbentem a társaság mellé. Hirtelen elkaptam Christian tekintetét, ami aztán lassan végigvándorolt az egész testemen. Brad is felém fordult és ő is rendesen megnézett magának. Elmosolyodtam. Annyira szajhának éreztem magam. 
- Sziasztok. Csatlakozhatok? - kérdeztem kissé kéjes hangon. Nem volt túl feltűnő, de elég hatásos. 
- Kyle csaja? - kérdezte Brad és a fenekemre csapott. Megrándult a gyomrom, és minden idegszálam azt suttogta FUSS!!
- Csak volt csaja. Más utakon járunk - néztem le a fiúra, és ujjamat lassan végighúztam a vállán. 
- Van még itt hely, bogaram - kacsintott Brad, és megragadta a kezem. Megbillentem kicsit, és máris a fiú ölében találtam magam. Rossz hely. Nem az ő ölében kellene lennem.