30. Fejezet / Próbálj meg elfutni! /

 Helóóka!

Istenem! Végre leülhetek kicsit írni :) Egész héten az volt, hogy na, leülök egy kicsit, de áh tanulnom kell. Most nem játszadozhatok a tanulással. Most végre itt vagyok, és írhatok :)
Igazából nincs mit mondanom, szóval íme a következő fejezet.
Előtte hadd mutassak meg egy számot, imádom :) *-*

30. Fejezet
( Próbálj meg elfutni!)

Rosalie Everhood: 

Másnap Christian már az ébredésem előtt megjött. Talán el sem ment, pontosan nem tudom. Elég sokáig feküdtem az ágyon, elfordultam tőle, míg ő a fotelben játszadozott a telefonjával. Gondolkodtam egy kicsit, majd az álom el is nyomott. Most pedig nem tudom mennyi idő lehet, de már úgy éreztem ideje felkelnem. Ráadásul halványan világítottak a lámpák a fejem felett. Nyújtóztam egy kicsit, majd megfordultam az ágyon és ott találtam Christiant a falnak dőlve. Igen, valószínűleg magamra hagyott, hiszen friss öltözékben feszített előttem, valamint eléggé üdének is tűnt. Én pedig kócos vagyok és bűzlök. Fúj. Undorító.
- Öltözz fel - hajított a fejemre néhány ruhadarabot. Eltakarta előlem a kilátást, ezért morgolódva húztam le a fejemről. - Váltóruha, most vettem.
- Ilyet nem veszek fel - emeltem a magasba a nagyon mini ruhát. - Semmit nem takar.
- Akkor meztelenül jössz Brad elé. Látni akar. Ő kérte hogy vedd ezeket fel, szóval vedd ezeket fel. - közönyös volt és bunkó. Jaj de jól kezdődik ez a nap.
- Lefürödhetek előtte? - ültem fel álmosan az ágyon. Megtöröltem a szemem és elnyomtam egy ásítást.
- Tőlem. - rángatta meg a vállát tárgyilagosan - nem vár ránk csak mondta, hogy beugorhatnánk hozzá.
- Az király - közöltem gúnyosan. Kimásztam az ágyból, majd besiettem a fürdőszobába. Nem volt kulcs, hogy magamra zárhassam, viszont volt itt tiszta törölköző, tusfürdő, bontatlan fogkefe és fogkrém, szóval minden amire szükségem volt.

Jessica Black: 

Mégcsak reggel kilenc óra volt, de én már a gépen lógtam. Mostanában egyre jobban érzem magam. Már nem fáj annyira Christian tette, főleg mert valaki el tudja velem feledtetni. Egy animés srác bejelölt a közösségi oldalon és már néhány napja elég jókat beszélgetünk. Azért jövök fel a netre, hogy vele beszéljek. Megért engem, és vicces és most először nevettem úgy igazából, mióta szakítottunk Christiannal. Nincs túl sok ismerőse, azok is mind animések. Elvileg csak egy vagy két hete van fent a közösségi oldalon. Nagyon izgulok, talán ma találkozhatunk. Fura, mert azt mondta ne ijedjek meg tőle ha meglátom őt. Azt mondta, adjak neki egy esélyt. Mire megkérdeztem, hogy csúnyának érzi-e magát. Azt mondta igen. Nem tudom mi lesz, remélem tetszeni fog, mert belsőleg teljesen belezúgtam. Akárhogy is tagadják az emberek, szerintem a külső igenis lényeges tényező. Tudom, ez elég genyón hangzik, de hát... na jó, nem érdekel. Nagyon aranyos és kedves. Jó embernek tűnik, úgyhogy nem fog érdekelni, hogy néz ki. 

Rosalie Everhood: 

- Kész vagy már? - kopogott be Christian türelmetlenül. 
- Nem azt mondtad, hogy nem vár ránk? - kérdeztem alig érthetően, mivel teli volt a szám fogrémmel és a fogkefével. A mosdóba köptem, majd kiöblítettem a számat. 
- Attól még nem jó dolog megvárakoztatni, nekem elhiheted. 
Végignéztem magamon. Te jó ég. Akkor volt rajtam ehhez hasonló ruha, mikor Christiannal akartam beszélgetni. Alig takart valamit a szoknya, ezt a méretet használnám otthon derékmelegítőnek. A kék top, szinte ketté volt vágva elöl, melltartó pedig nem kellett alá. Szerencsére a sportcipőmet magamon hagyhattam, így nem fogok végigbukdácsolni az egész épületen. Ráadásul ha futásnak erednék. Nem is rossz ötlet...
- Na? - nyitottam ki az ajtót hirtelen. Christian végigmért, majd gyorsan elfordult tőlem. 
- Elmegy. Láttam már ennél jobbat is - vonta meg közönyösen a vállát. 
- Annyira olcsónak érzem magam... mikor mehetek el? - kérdeztem szinte siránkozva. Már annyira el akartam innen tűnni. 
- Hamarosan. Megvárjuk a hétvégét, akkor úgyis az ügyfelekkel lesz elfoglalva. A két állat is vele lesz, úgyhogy lesz egy szabad utunk. - Christian tanakodva ráncolta a homlokát. - Tony majd segít, ő a tégla. 
- Ez... - ez egy eszméletlenül béna terv, mert már most százmillió buktatót találok benne, de ezt nem mondhatom el neki. - Te tudod mit csinálsz...Viszont egy felsőt nem vehetnék fel? 
- Tessék - emelt fel az ágyról egy kisebb elöl gombolós fekete pulóvert. - Csak ne szólj semmit, és hagyd rám a dolgot, rendben? - vonta fel a szemöldökét komolyan. 
Bólintottam, majd elindultunk kifelé. 
Fogalmam sem volt pontosan merre jöttünk, mert össze-vissza vezetett Christian a konyhán, irodán, raktáron keresztül. Aztán megláttam a csapóajtót, ami a Centralba vezetett és hirtelen ideges szorongás fogott el. Nem mintha eddig nem remegett volna a gyomrom, de most még jobban féltem. Szorosan Christian nyomában voltam miközben jobbra-balra tekintgettem és próbáltam memorizálni az utat. 
Kiértünk a Centralba, ami most kicsit más volt, mint esténként. A hatalmas üvegablakokat elsötétítették, csupán néhány lámpa égett szétszórtam halovány fényt kölcsönözve a teremnek. Tőlünk jobbra a sarokban állt egy hosszú asztal, tele mindenféle kajával. Körben Brad, Ethan egy másik férfi és néhány lány ült. Elfogott a félelem, megremegett a kezem. Tőlem balra a pultnál állt Tony, aki sajnálkozva nézett rám. Mintha a tekintete azt sugallta volna, én megmondtam. 
Christian az asztalhoz vezetett. 
- Jó reggelt - vigyorodott el Brad. Összeszorult a gyomrom, a hányinger kerülgetett - Foglaljatok helyet. - nem tudtam mit tegyek. Nem akartam itt maradni, de ez sokkal többről szólt. Tudtam, hogy Brad idegbeteg, és bármire képes lenne a nyomorult pénzéért. Nem kellene ellenszegülnöm neki. 
Mire észbe kaphattam volna Christian lenyomott egy székre, távol a többiektől. Jobban mondva a fal mellé. Velem szemben ült Brad, mellette Ethan és az a férfi. A fallal szemközti részen ült néhány lány. Szerencsére mellém Christian ült le. Elég érdekes elrendezés volt, hiszen így csak az asztal három oldalát lehetett elfoglalni. Brad mögött a sötétítőket kicsit feljebb húzták, így arról az irányból jött be a legtöbb fény. 
- Biztosan éhes lehetsz - vigyorgott rám Brad, miközben egy kenyeret majszolgatott - Christian megdolgoztatott, mi? - nézett most a mellettem ülő férfire. Nem mertem megmozdulni. Christian ételt vett a tányéromba, miközben válaszolt. A hasam halkan megkordult a sok finomság láttán.
- Nem igazán. Elég kezdő, úgyhogy lesz mit dolgozni vele - közölte közönyösen, mire elpirultam. Hogy beszélhetnek ilyenekről? Persze.. náluk nincs tabu - talán kellene néhány nap haladék. 
- Nincs haladék - csapott az asztalra dühösen a férfi, mire minden megrezzent, én pedig összerezzentem. Síri csend telepedett ránk, még felnézni sem mertem. Éreztem a Christiánból áradó feszültséget. Megpróbáltam rápillantani, épp keményen meredt maga elé, ha jól sejtem Bradre. Keze megállt félúton a tányérom és a másik étel között. 
- Felfogtam - mondta a férfi keményen - nem kell rögtön kiborulnod. Én csak elmondtam mit gondolok. - Az asztal megrázkódott, a túl oldalon egy szék csattant. Lehunytam a szemem. 
- Most kérdezd meg érdekel-e a véleményed - üvöltött Brad torkaszakadtából. - Szombatra legyen kész, reggeli után told a beled az irodába - utasította keményen a férfit - a kis cafkával együtt - tette hozzá gyorsan, miközben kiviharzott a teremből. Valahogy megkönnyebbülten, mikor elment. 
- Egyél - hajolt hozzám a férfi lassan - éhes leszel. 
Tettem amit mondott. Kezembe vettem egy kést és elkezdtem megvajazni a kenyeremet. Bár egyáltalán nem voltam éhes, és attól féltem kihányom az egészet. Annyira fura volt ez az egész helyzet. Nekem a reggeliről mindig is egy családi program jut az eszembe. Valóban olyan, mintha ők egy család lennének. Meghúztam magam és innen figyeltem az eseményeket. Egy lány a túloldalon kedvesen mosolyogva beszélgetett azzal a férfival, akit névről nem ismertem. Ethan egy tányért nyújtott át egy másik lánynak, hogy ételt vehessen le róla. Néha még egy két szót is váltottak egymással. Christian is elkezdett beszélgetni a többiekkel, a tetováló szalonról, és hogy mennyire fut mostanában az üzlet. Mennyire szép lenne ez a jelenet, ha nem tudnám, hogy a lányok prostituáltak, a fiúk pedig csak úgy embereket vernek félholtra. Hogy lehet ez olyan idilli jelenet? Ilyen családias? Talán igaz az, hogy minden dolog képes kialakítani egy közösséget. Valami közös összekapcsolja őket. Ezek a lányok nem olyanok, akikre az ember azt mondja "kurva vagy". Olyanok, mint én vagy Jessica, kicsit több sminkkel és rövidebb ruhákkal. Nem vihognak és nem nagyképűek. Szinte már kedvesnek és szerethetőnek tűnnek. Miért ne szerethetné őket valaki? Egyikük felett sem ítélkezhetek, hiszen egyikük múltját sem ismerem. Talán hasonló sorsúak, mint én.

Miután befejeztük a reggelit, a lányok lassan elszálingóztak, a fiúk - Ethan és Mark - pedig még maradtak egy kicsit. Christian befejezte a reggelit, így felállt. Szerencsére én már hamarabb végeztem. 
- Nézzük meg mit akar Brad - intett a fejével a csapóajtó felé. Nem akartam, nem akartam. A kijárat felé néztem. Ha most elfutnék, vajon meddig jutnék? Ki lehet egyáltalán jutni innen? Vagy zárva vannak az ajtók? 
Követtem Christiant. Gyomrom idegesen remegett, és a reggeli ott óhajtott távozni, ahol bement. Szorosan összefontam magamon a kabátomat. Aztán elértünk az iroda ajtajáig. Ezt már ismertem. Többször keresztül mentünk rajta. 
Brad az ajtóval szemben lévő asztalnál ült, és papírokat rendezgetett, kezében egy szál cigarettával. Undorító füst volt a szobában, én pedig befogtam a számat. Köhögnöm kellett, ahogy beléptünk, az orrom nem bírta ezt a szagot. Brad dühösen nézett ránk a papírok mögül. Megálltam az ajtó mellett, hogy menekülhessek, ha arra kerül sor. Elnyomta a cigit, miközben mélyen beszívta a levegőt. 
- Christian - szólalt meg halkan, majd felállt. - Tudod mennyire utálom, ha kamuznak nekem.
- Nem tudom miről beszélsz. - támaszkodott az egyik szék támlájára a fiú. Túl messze volt tőlem. Muszáj a közelében maradnom, de ha közelebb megyek Bradhez is közelebb leszek. 
- Nem? - vonta fel gunyorosan a szemöldökét Brad - Igazán? Akkor mégis hogy vetted rá? - bökött a férfi az állával felém. Christian hátra sandított a válla felett, pontosan rám.
- Kedves voltam vele, ennyi az egész - rángatta meg a vállát közömbösen. 
- Rohadtul nem örülök neki, hogy idiótának nézel - üvöltötte Brad teljesen kikelve magából. Hirtelen mindent lesöpört az asztaláról, és a mappák hangosan csattanva értek padlóra. Ellépett az asztalától - Szerinted nem látom, hogy egy ujjal sem értél hozzá? - megragadta a fiút és a falhoz lökte. Nyeltem egyet, én pedig az ajtó melletti falhoz lapultam. - Kezdj el dolgozni rendesen, vagy én állok neki, és azt egyikőtök sem akarja - rácsapott a falra Christian mellett, de a fiú megsem rezzent. Komolyan állta Brad tekintetét. Végül Brad a vállánál fogva lökte felém, majd visszament az asztalához. 
Christian kitessékelt a szobából, én pedig nagyon megijedtem. Talán most Brad hatott rá. Mi van, ha most fogja elkezdeni? Istenem!! Rémképek villantak elém, majdnem elestem a saját lábamban. Nem voltam magamnál, ki akartam jutni innen. Ahogy kiértünk a szobából, rohanni kezdtem a Central felé. Most már tudtam az utat. 
- Állj meg! - üvöltött rám Christian ingerülten, de én nem hallgattam rá. 
Befordultam a következő helyiségbe, és szaladtam kifelé. Hátra néztem. Követett, nem sokkal volt távolabb tőlem. Becsuktam magam mögött egy ajtót, bár fogalmam sem volt, hol vagyok. Szívem hevesen vert a mellkasomban, gyorsan ráfordítottam a kulcsot az ajtóra, majd körbe néztem. Felkapcsoltam a villanyt, vagyis egy darabig ott nyúlkáltam, ahol a kapcsolót sejtettem. Egy takarító helyiségben voltam. Fent volt egy szellőző. A filmekben olyan könnyű azon keresztül kijutni.
- Rosalie! Ne csinálj butaságot - rángatta meg a kilincset Christian az ajtó túloldalán. - Azonnal gyere ki onnan. 
Azt lesheted. Gyorsan az ajtó elé toltam egy nagyobb szekrényt, majd megfordultam. Megpróbáltam felmászni a vaskeretes szekrényen, de elég instabil volt. Leszórtam az összes takarítós tárgyat, így tiszta polcokon mászhattam fel.
- Ne akarj bajba kerülni, Rose! - kiabált dühösen a férfi az ajtó túloldalán, miközben szüntelen rángatta azt - be fogom törni. 
Istenem! Pánikba estem, és egymás után kapaszkodtam feljebb és feljebb. Végül olyan magasra másztam, hogy elértem a szellőző nyílást. Elég nehéz volt félkézzel benyomni. 
- Nem foglak bántani Rose! - ki kell jutnom innen. Muszáj. Gyerünk! Nyílj már ki!
Végre sikerült megmozdítanom a szellőző fedelét, majd erősen arrébb nyomtam. 
- Most bemegyek. Állj hátrébb, vagy megütöd magad - figyelmeztetett a férfi. 
Még feljebb másztam, lábam instabilan állt az egyik polc szélén. Megpróbáltam elérni a szellőző szélét. Még feljebb másztam, mikor az ajtó hatalmas csattanást hallatott. A vakolat lehullott a kilincs mellett, vagyis be fog jutni. Fenébe. Egyik kezemmel megtámaszkodtam a szekrény legfelső polcán, míg a lábamat megpróbáltam feljebb emelni. Sikerült elérnem a szellőzőt, de az ajtó még egyet csattant. Feljebb húztam magam, és tudtam, hogy mindjárt le fogok esni innen. Annyira féltem. A tenyerem izzadt a félelemtől. Majdnem sírtam, de vissza tudtam tartani. A következő csattanásnál az ajtó megreccsent. Lecsúszott a lábam a polcról, de valamiben meg tudtam kapaszkodni. Visszatartottam a sikolyomat. Ki kell jutni! Egyik lábamat a falnak nyomtam, míg másik a polcon volt, és két kézzel nyúltam a szellőzőhöz. Fel akartam húzni magam, de elsőre nem ment. Az ajtó megint csattant, most már résnyire kinyílt. Christian elkezdte egyik kezével eltolni a bútort az ajtó elől, és nagyon könnyen ment neki. Mély levegőt vettem, és megpróbáltam kiugrani a szellőzőbe. Megcsúszott a lábam, és hiába kapaszkodtam, a kezem is lecsúszott. Felsikoltottam. Végignyúztam az egész lábamat a vasszekrény oldalán, és már vártam a csapódást. Hangos csörömpölés hallattszott, a vasszekrény majdnem ránk zuhant, de szerencsére visszeesett a helyére. Christian mellkasára zuhantam, aki a lendületemtől a falnak esett. Felmordult, én pedig megpróbáltam kivergődni magam a kezéből. Éles fájdalom nyilalt a lábamba, ahogy talpra akartam kecmeregni. Elestem, Christian pedig elkapott. 
- Remélem megérte - sziszegte dühösen, majd a térdeim alá nyúlt és felkapott a kezébe. Elég könnyedén cipelt. A bal lábamat végig vörös csík borította a combomtól a vádlim közepéig.
- Engedj el! - kapálóztam idegesen. Megpróbáltam behúzni neki az öklömmel, de elhajolt. A válla és a feje közé szorította a kezemet, én pedig hiába próbáltam kirángatni onnan, nem sikerült. 
- Ezt most nagyon elcseszted - sziszegte dühösen, miközben végigvitt a szokásos útvonalon.