Először is bocsánat a folytonos blogdesign változásért, de egyszerűen nem találok olyan sablont ami tetszene nekem, és ami jól is néz ki és még a fejléchez is megy. Őszintén bevallom utálom a rózsaszínt, de mégis úgy döntöttem ez marad most már, hiszen két fejezet van hátra ezzel együtt. Elnézést a rengeteg késésért, nagyon nem tudtam erre a történetre koncentrálni, így nem igazán tudtam fejezetet írni. Köszönöm mindenkinek, aki támogatott és akik velem voltak a kezdetektől vagy most csatlakoztak be. Remélem ha újból blogot nyitnék, akkor is velem tartotok majd. Egyelőre szeretném ezt a korszakot lezárni, még néhány hétig szívesen maradok, aztán a blog lezárul. Élmény volt dolgozni a történeten, élmény volt kapni a visszajelzéseket, amik gyakran szebbé tették a napjaimat :) Köszönök szépen mindent.
Hirdetni valóm: A minap megkapta a blog a negyedik díját :) Köszönöm szépen Dorina Nagynak :)
32. Fejezet
(Hogyan tovább?)
Rosalie Everhood:
Összekuporodva vártam Christianra, hogy visszajöjjön. Szemeimből lassan csordultak ki a félelem könnyei. Mellkasomat elszorította ez az érzés, és tudtam, hogy utálom ezt. Az az egy gondolat tudott megnyugtatni, hogy mi lenne, ha most Kyle velem lenne. Elképzeltem, hogy ő itt ül mellettem, hogy nem hagyja, hogy bajom essen. Hozzábújhatnék, szorosan megölelném és tudnám, hogy minden rendben lesz.
Minden zajra felkaptam a fejem, Minden zajnál hevesebben dobogott a szívem, és minden zaj az őrületbe kergetett. Aztán kulcs zörrent a zárban. A takarót az arcom elé húztam, megpróbáltam a remegésemet visszafogni, a sírásomat elcsitítani. Csupán a szemem látszott ki a takaró mögül, az ajtó kinyílt. Sötét volt, semmit sem láttam. Ettől még csak jobban megijedtem. Sikoly tépte a füleimet, a lelkemet. A testem reszketett és kész volt arra, hogy elfusson. Nem, mégsem. Nem tudtam mozdulni, és azt vettem észre, hogy egy jó ideje levegőt sem veszek. Láttam az árnyékot, de nem tudtam ki az.
Felkapcsolódott a villany, én pedig sikítás kíséretében rántottam a fejemre a takarót. Zokogtam.
- Héjkás Rose, nyugi - hallottam Christian hangját egyre közelebbről. A következő pillanatban az ágy lenyomódott, én pedig erős szorítást éreztem magamon. Testem teljesen az ágynak feszült, ahogy eldőltem Christian súlyától. - Itt vagyok, Rose. Semmi baj - simogatta meg nyugtatgatva a hátamat. Nem mertem előjönni, nem mertem megmozdulni. Csak sírtam és sírtam, a férfi pedig közben kitartóan nyugtatott.
Nem tudom meddig fekhettünk így, de aztán végül megnyugodtam. Christian magához ölelt, mint egy kisbabát. Vagy mintha Jessicát ölelné. Nem érdekelt most a hülye képzelgésem, örültem, hogy valaki mellettem volt. Kibújtam a takaró alól, és a férfi sajnálkozó arcába néztem. Lejjebb húzta a takarót, én pedig arcomat a mellkasába fúrtam. Szipogtam párat, könnyeimet a puha pólójába töröltem. Fura illata volt. Jessica illata. Tágra nyílt szemmel néztem fel rá.- Te..te.. Jessicánál voltál? - kérdeztem döbbenten. Arca érzelem mentes maszka rándult össze, és lassan bólintott.
- Elmondtam neki egy titkot, és neked is tartozom eggyel. - kíváncsian emeltem rá tekintetemet. Mély csend ereszkedett közénk. Vártam és vártam. Mélyen beszívta a levegőt, miközben a plafonra emelte a tekintetét. - Van egy testvérem. Brad. Mi ketten teljesen testvérek vagyunk, közös szülőkkel. Viszont van még egy testvérünk - lepillantott rám. Próbáltam a fejemben magam elé képzelni Brad arcát, hasonlóságokat keresni kettejük között, miközben próbáltam feldolgozni a dolgot. Rájöttem, hogy Christian valamira vár.
Elhúzódtam a fiútól, és felültem az ágyon. Christian követte a példámat, és ő is felült, neki dőlve így a hideg falnak.
- Még egy testvér? Kicsoda? - kérdeztem homlok ráncolva.
- Kyle - suttogta maga elé. Egy Kylera gondolunk vajon? A név hallatán leesett az állam, tátott szájjal bámultam magam elé. - Kyle csak a féltestvérünk, de nem tud róla. Ő a legfiatalabb közülünk. Anyánk még kiskorunkban elhagyott minket, emlékszem, mikor kiment az ajtón és vissza se nézett.A bátyám 27 éves, én pedig 23 vagyok. Mikor anyánk elhagyott minket, én öt voltam, Brad pedig kilenc éves volt. Nem értettük miért megy. Mindennap vártuk őt, de nem jött vissza. Egyedül maradtunk. Soha nem keresett minket. Soha többet nem láttuk őt. Csak mikor néhány éve a városba költöztek. Brad összebarátkozott Kylelal, egy társaságba keveredtünk, elég sokat jártunk össze. Aztán egyik éjszaka összefutottunk az anyjával. Ő is megismert minket. Mikor Kyle beszállt a kocsiba, a nő a vezető ülésen lemerevedett, és minket bámult. Brad lefagyott mellettem. Nem értettem mi van. Én nem ismertem fel anyánkat. Brad viszont igen. Beszélni akart vele, nem nyugodott, amíg nem kapott válaszokat. Válaszokat arra, miért hagyta el a fiait.
Christian mély lélegzetet vett. Felnéztem rá. Képtelen voltam gondolkodni. Csak hallgattam és hallgattam. Egybe folytak az események a szemem előtt. Megjelent egy nő egy kocsiban, a két férfi az autó mellett. Kyle, ahogy semmiről sem tudva beszáll a kocsiba.
- Brad a fejébe vette, hogy megkeresi. Elmentünk a házukhoz, és ők épp siettek kifelé a házukból. Ő és a férje. Feldúltak voltak. Brad pedig eszméletlenül dühös. Anyánk elé állt, megállította az utcán és kérdésekkel bombázta meg. Meg akartam állítani, de késő volt. A férje nem hitt a fülének. Nem tudott rólunk. Kiabálni kezdtek. Kyle apja és anyánk. Aztán beszálltak a kocsiba. Nem adott magyarázatot. Veszekedtek a kocsiban is, láttuk, amikor elhajtottak a háztól. Kyleért mentek. Utoljára.
- Meghaltak - suttogtam magam elé. Szemembe könny gyűlt, a torkom elszorult a visszafojtott fájdalomtól. Christian hangja rekedt volt.
- Igen. Karamboloztak, az autó felborult. Közvetve vagy közvetlenül, de mi okoztuk a balesetet. Kylenak nem mondtunk el semmit. Ez a titok kötött Bradhez, és Kylehoz. A szülei halála után egyre többet találkoztunk, szinte együtt éltünk. Átvette Brad életstílusát, rászokott a drogokra, de sokkal erősebben űzte, mint kellett volna. Többször került már kórházba. Haragudtunk rá az elején. Ő mindent megkapott. Ő megkapta anyánkat, mi miért nem? Mi miért nem voltunk neki elég jók? Aztán múltak a hetek, a hónapok és Kyle állapota egyre rosszabb lett. Eltávolodott tőlünk, bár a drogokért visszajárt. Brad nem kérte el az árát, nem is foglalkozott vele. Aztán egyik este eldurrant az agya, övöltött, kiabált, rombolt. Azt mondta gyűlöli Kylet, és mindenért megfizet. Akkor én már nem haragudtam a srácra, de úgy tűnt Brad átvette az én gyűlöletemet is. Ki akarta csinálni Kylet és engem is belevont. Csak úgy tudtam megvédeni őt, hogy belementem a játékba. A bátyám már az első estén félholtra akarta verni. Egyedül én tudtam visszatartani őt, mert én voltam az, aki tudott rá hatni. De már én sem tudok. Már senki sem képes leállítani őt.
- Félek - dadogtam magam elé. Nem tudtam mit csinálok. Nem tudtam mi fog jönni. Féltem, a mellkasom úgy fájt, mintha satuba szorítanák. Haza akartam menni. Elsírtam magam, remegő testem erőtlenül hullt Christian testére.
Arra ébredtem, hogy valaki erőteljesen dörömböl az ajtón. Christian teste összerezzent alattam, ahogy az enyém is.
- Azonnal nyisd ki az ajtót Christian! - üvöltötte Brad a túloldalon, miközben szüntelen verte az ajtót. Azt hittem áttöri a vékony bútor lapot.
Felkaptam a fejemet, és remegő kezekkel szorítottam magamhoz a takarót, miközben elszorult torkomon keresztül próbáltam levegőt venni.
- Öltözz fel! - szólt rám a fiú halkan, ahogy kipattant az ágyból. Magára kapta a felsőjét, és elindult az ajtó felé.
Gyomrom rettegve rándult össze. Messze vagyunk, hogy teheti ezt a férfi? Hogy juthatnánk ki, ha ennyire rejtve vagyunk. Minden egyes dörömbölésnél csak növekedett bennem a félelem. A férfi dühös volt, bármire képes.
Menekülni akartam, mégsem tehettem. Christian lassan kinyitotta az ajtót, és hatalmas ütést kapott az arcába, amitől félre bicsaklott a feje.
- Mit gondolsz, meddig szórakozol velem, Christian? - üvöltötte a férfi, ahogy berontott a szobába. Sírva kuporodtam össze az ágyon. A takaró megvéd. Kiskoromban mindig megvédett.
Brad határozott és kemény léptekkel indult el felém.
- Ne bánts - könyörögtem sírva, ahogy a férfi mellém lépett. Megragadta a hajamat, amitől sikításom betöltötte a szobát. Kirántott az ágyból, testem hangosan koppant a padlón.
- Te normális vagy, Brad? - hallottam Christian rémült hangját a távolból.
- Könyörgöm, engedj el - zokogtam rettegve, ahogy megfogtam a hajamat a tövénél, hogy ne érezzem annyira a húzást. A férfi vonszolni kezdett, mint egy babát. Combom végigsiklott a padlón, amitől égő érzés gyúlt a lábamban. Homályosan láttam, és semmit nem hallottam a zokogásomtól és a sikításomtól.
- Takaródj innen! - lökött erőteljeset Christian Braden. A férfi hátra tántorodott, de hajamat el nem eresztve rántott maga után. Christian megpróbált felsegíteni a földről, mikor a bátyja egy hatalmasat vágott az arcára, hogy a férfi a földre terült. Kétségbeesetten rángattam magam, hogy menekülni tudjak. Chris vérző orral tápászkodott fel.
- Elegem volt belőled, öcsi. Elegem van Roseból, elegem van a hazudozásaidból. Előtte nem volt ilyen. Most mindennek véget vetek, minden olyan lesz, mint régen - szűrte dühösen a fogain keresztül az idősebb testvér.
A következő pillanatban Ethan és a másik férfi megragadta Christian karjait, és felállították a padlóról. Brad felrántott engem is, kezeimet összekötötte, ahogy a másik két férfi Chrisét, majd durván előre lökött, és maga előtt taszigálva kitolt a szobából. Egy ragasztószalagot rakott a számra, bár sós könnyeimtől reméltem nem tapad meg.
Tony ájultan hevert az egyik sarokban, ahogy kifelé haladtunk. Szívem hevesen dübörgött, én mentem legelöl. A szalag feszítette a bőrömet, és a kötelek ilyen rövid idő alatt is szinte véresre dörzsölték a csuklómat.
Sötétített ablakú terepjáróhoz löktek minket, majd mikor kinyitották az ajtót, a szavam elállt.
- Te rohadék, engedd őt el! - üvöltötte kétségbeesetten Christian mögöttem. Valaki erőset taszított rajtam, amitől beestem az autóba.
- Te kussolj - sziszegte Brad dühösen mögöttem.
- De őt miért kell? Neki semmi köze az egészhez. Engedd el, Brad.
- Itt én hozom a szabályokat. Szalagot. - parancsolta határozottan a férfi, miközben Ethan beültetett az autóba. A lány arca könny ázott volt, szemei olyan vörösre sírtak, mint a haja színe. Christian mocorgott mellettem, és előre hajolt, hogy jobban láthassa Jessicát. Morgott a szalag alatt, de nem tudott beszélni. Jessica sírt, én már csak levegő után kapkodtam. Christian ideges volt és tudtam, hogy szitkozódik a szalag alatt. Ethan és a másik férfi velünk szemben ültek le, míg egy harmadik férfi és Brad előre ültek.
- Most pedig, drága bátyuska, megmutatjuk a lányoknak a telepet. - közölte Brad higgadtan, ahogy beindította az autót. Christian idegesen morgott és mintha kiabálni akarna, olyan hangokat hallatott. Kétségbeesetten próbálta szétveszíteni a kezeit. Ethan hirtelen előrántott egy pisztolyt és Jessica felé tartotta.
Egész úton hangtalanul és szinte mozdulatlanul ültünk az autóban. Azt a remegő mozgást kivéve, aminek nem tudtam parancsolni. Hatalmas szemét telephez hasonló helyre mentünk. Autók tömkelege és rengeteg szemét volt itt. Néhány laza kanyar után egy házhoz értünk.
Először Ethanék szálltak ki, és mikor ki akarták szedni Christiant, hatalmasat rúgott Ethan gyomrába majd kiugrott az autóból. Jessica eltűnt mellőlem, Brad a karjánál fogva rántotta ki a kocsiból. A másik férfi megragadta a lábamat és úgy húzott ki. Ficánkoltam, kapálóztam, de ő erősebb volt. Christian Ethannel verekedett, mikor hatalmas dördülés rángatta meg a helyet. Megfagyott a mozdulat. Christian felegyenesedett, Brad pedig Jessicát tartva a kezében lépett közénk. A lány fejéhez pisztolyt tartott.
- Térdre! - utasította a férfi határozottan. Christian letérdelt, a mögöttem álló férfi pedig beletérdelt a hajlatomba, amitől én is térdre rogytam. Csontom fájón csapódott a köveknek.
Jessica remegve és sírva állt előttünk Brad kezeiben, majd a férfi őt is térdre kényszerítette, Christiannal szemben. - Egymást fogjátok látni utolsó pillanatban is. Sajnos Rose kedvesem, neked nem tudtunk párt találni.
Christianhoz lépett, határozott mozdulattal letépte róla a szalagot.
- Brad, az öcséd vagyok, kérlek ne tedd ezt - nézett fel rá könyörgőn a férfi - legalább Jessicát engedd el, ő nem csinált semmit.
- Nincsenek alkuk, drága öcsém - közölte a férfi kicsit fáradtan. A fiú tarkójához emelte a fegyvert, aki előre hajtotta a fejét. - Egy golyó megy át rajtatok, hát nem romantikus? - viccelődött a férfi keserűen.
Képtelen voltam elhinni, hogy ennyi volt. Nem lehet itt vége. Jessica sírása ijesztő volt, mintha sikítana a szalag alatt. Christian a lány szemébe nézett, míg Brad mögé sétált. Aztán felém pillantott, majd fel. Talán jelezni akar nekem. Brad felhúzta a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. Nem sült el. Christian felém pillantott, majd hirtelen hátravetette a fejét, amitől a férfi hátrébb tántorodott, Christian pedig bukfencezett, kezeit pedig maga elé húzta közben.
Megpróbáltam felállni, de a mögöttem álló férfi megragadta a fejemet és a földre lökte testemet. Sikítottam volna, ha nem lett volna leragasztva a szám. Szívem hevesen dübörgött, éreztem az adrenalint a szervezetemben. Kiabálást hallottam, majd egy lövést. Alig láttam valamit. Jessicát felhúzták a földről, mellettem pedig Brad esett a földre.
- Elég! - üvöltötte Christian határozottan. a pisztoly csövét a mellettem heverő bátyja tarkójára nyomta, miközben ráült. - Elég legyen Brad! Nézd mit csinálsz! - kiabált a férfi határozottan. Felemelte a fegyvert és a vele szemben álló férfire fogta, aki Jessicát szorította a kezében. - Engedd el, vagy meghalsz! - sziszegte dühösen a férfi.
Mellkasom hevesen mozogott fel és le, a hideg homoknak csapódva minden lélegzetvételnél.
- Engedd el! - sziszegte dühösebben Christian. Megpróbáltam felnézni, vagy látni bármit is, de a fejem felett a férfi erősen nyomta testemet. Légzésem felkavarta a port előttem, arcomra rátapadt.
- Úgy élheted túl bátyó, ha ezt abbahagyod, és hallgatsz rám! Szólj rá, hogy engedje el! - rázta meg a bátyját a férfi. Brad lassan bólintott.
Megpróbáltam felnézni. Jessica sírva és szinte mozdulatlanul állt Bradék előtt, míg a férfi eloldotta a kötését hátul.
- Indíts a kocsiba! - üvöltött Christian Jessicára. Összerezzentem. Csak a hangos lihegések hallatszottak és Christian üvöltései. Jessica azonnal elrohant onnan. - Most engedd el Roset is! - nyomta a bátyja fejébe határozottabban a fegyvert. Brad intett a fejével, az erős nyomás pedig eltűnt a gerincemről és a hátamról. Felhúztak a földről, majd hideg kést éreztem ujjaimnál, ahogy elvágták a köteleket. Karom megkönnyebbülten hullott testem mellé.
- Vedd fel a fegyvert, Rose! - utasított Christian határozottan. Tétován körbenéztem, és megláttam az egyik fegyvert nem messze tőlem.
Nem mertem megmozdulni. Aztán láttam, hogy a férfi mellettem megmozdul, és én is azonnal ugrottam. Megint lövést hallottam, ezúttal a golyó a fejem mellett suhant el. A férfi erőtlenül zuhant a földre mellettem. Rettegve néztem rá, aztán Ethanre, aki szintén mozdulatlanul, vérben száradva hevert nem messze tőlem.
- Ugye elég lesz a vérontásból, bátyó? - kérdezte kiabálva Christian a férfi fölé hajolva. A bátyja nem szólt semmit, nem is mozdult. Christian keze megremegett.
Lehajoltam a pisztolyért.
- Rose! Kérlek vidd el innen Jessicát, most azonnal. - nézett rám keményen a férfi. Egész testemben remegtem. A halottak látványától, a félelemtől, a fájdalomtól.
Nem tudtam mozdulni, Christian pedig rám ordított. Összerezzentem. Azonnal elindultam az autó felé.
A rendőrök és a helyszínelők lezárták az egész telepet. Már vagy harmadszorra kérdeznek ki minket a mentőautó hátuljában. El sem tudtunk menni. Mire elindulhattunk volna, a rendőrök szirénázva állítottak le minket. Brad meghalt. Mindenki látta, hogy önvédelem volt. Valahogy megnyugodtam, most hogy ő már nem élt. Üres tekintettel néztem végig a sok rendőrön, helyszínelőn, és az embereken. A halottakon jóval előttünk, és a magát önként megadó férfin, akit elvezettek.
Christian összetört. Nem csak testileg, de lelkileg is, ebben biztos voltam. Mikor meg kellett ölnie a saját bátyját, elszakadt nála valami. Brad előhúzott egy kést a ruhája alól, és Christian lábába szúrt. a férfi felordított, lefordult a bátyáról, aki így fölé került. Brad felemelte a kését, Christian pisztolya pedig eldördült a kezében. A bátyja teste az övére hullott, a kés pedig felszántotta a fiú mellkasát. Ekkor értek oda a rendőrök, és szedték le a férfit Christiánról, de innentől kezdve ő már nem olyan volt. Azzal hogy utoljára meghúzta a ravaszt, valami eltűnt belőle. Nem mozdult, és nem is nézett senkire. Csak előre, mint aki nem tudja hol van. Összezavarodott, még Jessicát is eltolta magától. A mentősök elláttak minket, és őt is.
- Szóval nem ez volt az első eset, hogy Mr. Miller embert ölt ezen a területen? - kérdezte egy nyomozó Christiantól. A férfi megrázta a fejét. Távol volt tőlünk, alig hallottam miről beszélnek. - Tudja, hogy ez bűnrészesség, Uram? - Christian bólogatott.
- Vállalok minden felelősséget - suttogta maga elé a férfi. Legalábbis én ezt olvastam le a szájáról.
- Rendben, elvihetik. Az őrsön folytatjuk. - két férfi megragadta a bilincsbe vert Christian karjait és elhurcolták onnan.
- Értesítettük a hozzátartozókat - szólalt meg mellettem egy vékony női hang - a szüleik hamarosan itt lesznek.
Jessica Black:
- A bizonyítékok és a vádlott beismerő vallomása alapján, előre eltervezett gyilkosságok elkövetésében való részvétel vádjával, kábítószer és drog terjesztésének részvétele vádjával, súlyos testisértések vádjával Christian Millert három év letöltendő szabadságvesztésre ítélem. Az ítélet jogerős. A bírónő szavai csak egybefolytak a teremben. Könnyeim kicsordultak, mikor meghallottam az ítéletet, és hogy szerelmemet börtönbe zárják. Nem mehettem oda hozzá, nem mozdulhattam a helyemről. Csendben álltam a sorok közt, miközben könnyeim halkan végigcsordultak arcomon. El kell búcsúznom tőle. Tudnia kell, hogy várok rá. Örökké várnék rá.
Alig bírtam kivárni, hogy végre beengedjenek hozzá. Azt mondták, láthatom. Azt mondták beszélhetek vele. Christian megkért, míg előzetes letartóztatásban volt, hogy ne látogassam. Hetek óta nem érhettem hozzá, hetek óta nem nézhettem a szemeibe. Kínzás volt minden másodperc, minden perc.
- Jessica Black - szólított valaki a nevemen. Egy rendőr kedvesen mosolygott rám és kinyitotta előttem az ajtót. Az ajtót, ami mögött Christian tartózkodik. - Nincs érintkezés, egy őr bent marad magukkal. Tíz percet kapnak.
Bólintottam. Nem érdekeltek a szabályok, én csak látni akarom őt. Egy másik ajtó nyílt ki előttem, és én megláttam Christiant egy asztalnál ülve, lehajtott fejjel. Szomorúan. Szívem hevesen dübörgött a mellkasomban, gondolkodás nélkül léptem be a helyiségbe. Rám pillantott, de nem nézett rám. A telepen történtek óta - vagyis lassan három hónapja - nem láttam őt. Nem tudtam mit kell tenni, mi illik ilyenkor, de valahogy nem érdekeltek az illemszabályok. Lassan felé léptem, és kihúztam a széket vele szemben. Christian kezei imára kulcsolva pihentek az asztalon, bilinccsel összekötve. Nem nézett fel rám, a kezeit nézte. Hosszú haja volt és borostás arca. Soványnak tűnt és erőtlennek.
- Szia - suttogtam magam elé bátortalanul. Lassan felemelte a fejét. Tekintete üres volt, szomorú és bánattal teli. Összeszorult a gyomrom a látványra. Felé nyúltam, hogy megsimogassam a kezeit, mire valaki megköszörülte a torkát mögöttem. Kissé hátrafordítottam a fejem, de nem néztem fel az illetőre.
- Nincs érintés - jelentette ki tárgyilagosan a férfi. Alig láthatóan bólogattam és visszafordultam a barátomhoz.
- Hiányzol! - csúszott ki a számon hirtelen, ahogy felé fordultam. - Be fogok jönni hozzád - közöltem határozottan. - Ígérem - suttogtam kettőnk közé. Könnyekkel küszködtem, torkom megfeszült az elfojtott sírástól.
- Elszállítanak - szólalt meg rekedt hangon, és végre rám nézett. - Azt mondták ez a börtön túl erős az én ítéletemhez képest, úgyhogy elvisznek innen. - összeszorítottam ajkaimat, hogy visszafojtsam a sírásomat.
- Az jó, nem? - kérdeztem elcsukló hangon. Nem nézett rám. Látni akartam őt, kezem automatikus elindult felé, de aztán visszafogtam magam. - nézz a szemembe, kérlek - suttogtam szinte könyörögve. Megtette. Felnézett rám. Annyira csodálatos ember ő, és én annyira kötődöm hozzá. - Szeretlek Christian - mondtam határozottan. Arca megrándult, mégis mosoly bújt meg az ajkában. Kigördültek a könnyeim, de elmosolyodtam. - Szeretlek, Jessica - ujjaival letörölte a könnyeket az arcomról. A tenyerébe fúrtam az arcomat, élveztem a bőre illatát, az érintése lágyságát. Lehunytam a szemem, orromat végighúztam csuklóján. Az illat, ami mindig elkábít.
- Vissza fogsz jönni hozzám? - kérdeztem halkan. Lassan kinyitottam a szemem. Elgyengült a pillantása, most nem volt olyan üres. Csillogtak a szemei, és könnyeket láttam benne, de nem csordultak ki.
- Nem tudok nélküled lenni, de ezt te is tudod - közölte rekedt hangon. Bólogattam.
- Nagyon fogsz hiányozni, Christian
- Te is nekem, kicsim. Kérem - nézett fel könnyes szemmel az őrre mellettünk. Követtem a tekintetét. - Utána átmotozhat teljesen, csak hadd öleljem meg.
Én is könyörgő tekintettel néztem a kemény szívű őrre. Mozdulatlan arca semmit nem árult el. Lassan elindult felénk, elhaladt mellettünk, és az ablakhoz sétált.
- Látják, milyen szép az idő? - kérdezte komoran. Oda kaptuk a tekintetünket. Az őr nem figyelt ránk. - Órákig tudnék gyönyörködni benne, hogy kizárom a világot.
Tudtam, hogy megadta a jelet. Felálltam és sírva Christian ölébe borultam. Szorítottam magamhoz, öleltem, csókoltam az arcát. Beletúrtam a hajába, ahogy ő az enyémbe. Lihegve forrtunk össze a legérzékibb csókba, amit valaha átéltem. Éreztem a hiányt a fájdalmat, közben pedig a remény édes ízét. Szeretettnek éreztem magam, és én talán még soha senkit nem szerettem ennyire. Mohók voltunk, a több hónapos hiány kikészített engem és valószínűleg minket. Nem bírtam betelni az ízével, az érintésével. Többet akartam, de nem lehetett. Christian mellkasa sebesen mozgott, mikor arcomat eltolta magától. Éreztem forró leheletét az arcomon.
Magához húzott, ajkait homlokomra tapasztotta. Nyugtatgatva ringatott, és puszilgatott. Kezével eltűrte a tincseimet az arcomról, miközben simogatott. - Nagyon szeretlek, Jessica. - lihegte ajkaimba. Újból megcsókoltam őt. Éreztem a könnyeink sós ízét ajkunkon, éreztem nedves arcát az enyémen.
Forró csókot lehelt a homlokomra, mikor valaki megköszörülte a torkát. Elhúzódtam tőle és felálltam. Nem engedte el a kezem.
- Meg foglak várni - néztem rá komolyan. - Megesküdnék bármire, rendben?
Gyengéd pillantással nézett fel rám, ujjaimat simogatta. Az őr a derekamra fektette a tenyerét, és kivezetett a teremből. Az utolsó pillanatig néztem őt, az utolsó pillanatig néztük egymást, míg az ajtó be nem csukódott kettőnk között.
A börtön előtt Rose várt rám az autónak dőlve. Elém jött és szorosan megölelt. Szükségem volt az ölelésére. Ő volt az egyik felem, mindig is. Tudtam, hogy én is fontos vagyok neki, csak sosem meri bevallani. Sok mindenre rájöttem vele kapcsolatban, végre megismertem a barátnőmet.
- Hogy ment? - kérdezte halkan, ahogy eltolt magától. Elmosolyodtam, ahogy felidéztem a barátom csókját. Ajkaim felduzzadtak, pedig nem tartott túl sokáig az egész, mégis túl intenzív volt. Mosolyogva simítottam végig az alsóajkamon.
- Azt hiszem jobb lesz, ha felveszlek sofőrnek. Elszállítják innen, és én minden hétvégén látni akarom.
- Honnan veszed, hogy ebbe beleegyezek? - kérdezte homlok ráncolva, és kezét megjátszott közönnyel fonta karba.
- Onnan, hogy a barátnőm vagy. Vagy mi. - elnevettük magunkat. Mellém lépett, átkarolta a vállamat és komolyan nézett rám.
- És most hogyan tovább? - kérdezte lazán.
(Még két részes folytatás várható)
Képek forrása: Katt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése